–

Amióta az eszemet tudom, imádom az édességeket, ráadásul gyakorlatilag minden fajtáját (kivéve medvecukor, mert az valami borzalomszar). Emlékszem, régen, amikor nagyanyám lekváros rácsost sütött (dédnagyanyám receptje alapján linzeres tészta, házi baracklekvár dióval keverve, és rácsok a tetején a tésztából), akkor ott álltam mellette a konyhában egy piros hokedlin, és rettenetesen meresztettem a nyakamat a tepsi fölé, mert látni akartam minden egyes mozdulatot, közben beszívtam mélyre a cukor, a lekvár és a sülő tészta illatát. A húgommal nemegyszer vesztünk össze a krémes tál fölött, mert az ugyebár alapvető szabály volt, hogy a sütisütés fázisainak egyik legjobb része, amikor azt a tálat csumaszárazra kellett nyalni, amiben a töltelékkrémet összekeverték. De nem átalltunk belecsípni a nyers tésztába sem. Mama mindig mondta, hogy „Jaj, mán gyerekeim, béka nő a hasatokba!” Mondjuk, akkor azért nagyon megijedtünk, mert persze egyből elképzeltük, hogyan dagad meg a béka, a húgom még sírt is, hogy ő utálja a békákat, én meg persze ijesztgettem, hogy a köldökén fog kijönni.

Mama a sütiket mindig a kopott, sötétlila padlón tartotta a spájzban, mert az jó hideg volt, és nem egyszer volt olyan, hogy csak a seggünk meredt felé, amikor rajtakapott minket, ahogy ott térdepelünk az apró térdeinkkel az ajtó mögött. Volt nagyanyáméknak egy nagy, téliesített teraszuk is, amit sose használtak, mi meg berendeztük nyaranta gyerekszobának, és rendszeresen elterveztük, hogy majd ott alszunk, de annyira fostunk, mert csupa ablak volt az egész, és éjszaka jól látszódott a vaksötét, hogy minden áldott nap soványmalac vágtában iszkoltunk be a belső szobákba. Ezen a teraszon mindenféle kacat volt, nádból font nyári ülőalkalmatosságok, rossz hűtő, mályvák, száműzött, kikorhadt cserepes virágok, meg három nagy zsákban egymás mellett a liszt, a mák meg a cukor. Innen már elég könnyen kitalálhatjátok, mit műveltünk ott a húgommal, szigorúan titokban, jól ügyelve arra, hogy senki rajta ne kapjon minket: amikor éppen se sütit, se csokit nem tudtunk kikutatni a spájzban, akkor a cukroszsáknak legörgettük a száját, beledugtuk az ujjunkat jó mélyen a cukorba, és elkezdtük nyalogatni. Istenem, de jó volt.

Aztán amikor meg felnő az ember, szembesül vele, hogy mindenféle káros dologra rászokott már gyerekkorában, kiderül, hogy a cukor méreg, de legalábbis rendesen hizlal, és amikor mindezzel szembesül, akkor ki ne akarna kifutni a világból? Hát, én ki akartam. Mert imádom a süteményeket, a csokoládékat, a bonbonokat, a fagyikat, a parfékat, a cukorkákat, mindet, mindenhogy, bármikor (kivéve medvecukor, szerintem azzal vallattak a ruszkik a Gulágon), mert

egész egyszerűen nincsen csodálatosabb hely egy mesebeli cukrászdánál, ahol macaron-illat száll, és tündérek legyeznek egy szitakötőszárnnyal. Ha van mennyország, akkor az tuti olyan, mint Willy Wonka csokigyára.

Na, de ennek vége. Tudatos, egészséges, felnőtt nőként nem zabálok már cukrot törvénytelenül. Nemcsak a lerakódó párnák miatt, hanem az egészségem miatt is. Mert az egészség az első, azt nem lehet megvenni, minden mást viszont igen (ha van rá pénzed). Lassan egy éve váltottam életmódot, és bár volt benne egy szünetecske, meg kisebbfajta hullámvölgyek is, azért mostanra elmondhatom, hogy kiegyensúlyozott vagyok, és a napjaim legnagyobb részében fegyelmezett. Nem tartok otthon egy éve cukrot, se másmilyen édességet. De mi történik az ember érzékeivel, ha kiszalad a nagyvilágba, és mindenfajta ingerek érik hirtelenjében? Azt kamaszként megtanultam már, hogy a tiltásnál nincsen nagyobb motiváció arra, hogy akkor is megtegyük, csakazértis alapon. Szóval én eleve elvetettem a teljes tiltás törvényét, és alkalomadtán engedélyezem magamnak az édességet. Például Novák Éva barátnőmnél, vagy otthon anyucikánál. Vagy amikor szülinap van, és olyan a torta, hogy beszabehu.

Aztán ott van még az is, hogy rengeteg féle-fajta, ízletes, cukormentes és lisztmentes desszert, amit nyugodtan lehet fogyasztani. Számtalan recept került a kezem ügyébe, számtalanszor meg is csináltam, de egyre több helyen lehet vételezni ízletes élményeket, ha nagyon cukrozhatnékom támadna. Például mondok is egy kézenfekvő helyet, ahol eléggé gyakran ebédelek, mert a green curryjüket minden nap tudnám enni, innentől számítva még ezer évig. A Padthai Wokbar cukormentes desszertjei, fenomenálisak, és anélkül fogyaszthatom, hogy utána térdepelve kelljen miatyánkoznom az Úrjézus előtt.

Balról jobbra: Meggyes chia, Ananászos, korianderes tápióka, és Maracujás fehércsokihab - A képek a szerző tulajdonában van

Szóval egy szabály van: nem kell mindenről letiltani magad. Módjával, szépen, arányosan, az arany középúton haladva, ahogyan a francia nők, akik soha meg nem híznak.

Szentesi Éva 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Morrowind