–

Sokan azt gondolják, kutyát tartani jó buli. Persze nagy felelősség, de alapvetően jó. Van kihez hazamenni, odabújni, mindig örül neked, és feltétel nélkül szeret. Az én kutyám viszont néha utál. Megvetően néz rám, amikor egy órányi játék után inkább már aludni szeretnék. Ilyenkor sokáig csak néz – összeszűkült szemekkel – az ágy sarkából, és azt gondolja: te szánalmas húszsák, egész nap rád vártam, te pedig csak itt döglesz, majd úgyszólván lebaszódik mellém, hogy érezzem a haragját. Akkor is utál, ha ahelyett, hogy őt nézném, egy barátommal beszélgetek. Akkor utál a legjobban, amikor megsimogatok egy másik kutyát. Ilyenkor a másik kutyát is utálja, ezért nekiront. De ezekből a jelzésekből tudom, hogy valójában szeret engem. Szeret, mert az övé vagyok – és ő az enyém, és ebbe senki sem rondíthat bele. Még a saját anyám sem.

Jó buli kutyát tartani. Vicces, kedves és meleg, ha foglalkozol vele és ha sokat simized, jó a szaga is. Persze van vele gond, felelősség és lemondás, de alapvetően jó. Úgy gondolod, megéri. Megéri, mert amikor beteg vagy, érzi, ilyenkor melléd fekszik, és nem basztat. Ha sírsz, lenyalja a könnyeidet, és rámászik az arcodra, amitől nevetned kell. Reggel úgy ébreszt, hogy a kis nedves orrát az orrodhoz nyomja, vagy belelép a gyomrodba, amitől garantáltan nem fogsz visszaaludni. Rendszert visz az életedbe, nem hagyja, hogy eltunyulj, igényli, hogy szeresd, és viszontszeret. Akkor is, ha egy lusta húszsák vagy.

Ha veszel egy kutyát, szeretetet veszel, felelősséget és családtagot.

Nem olyan, mintha a gyereked lenne, nem is a barátod, ez valami egészen megfogalmazhatatlan dolog.

Nekem a kutyám olyan, mintha a lélekállatom lenne. Aki olyan, mint én, csak egy állat. A lelkem dagi, szőrös, röfögő kivetülése. Úgy is mondhatnám, ő az én patrónusom. Ha boszorkány lennék, és megtámadnának a dementorok hazafelé menet, az én pálcámból egy fingó, böfögő, röfögő francia bulldog lövellne ki, akitől még a dementor kurva anyja is fejvesztve menekülne.

Szóval az én kutyám egy igazi tank, egy vicces, édes kis malac, aki borzasztó csökönyös, akaratos és öntörvényű, de imád engem, és én is imádom őt. Sokáig azt hittem, legyőzhetetlen. Aztán egy nap beteg lett. Amikor közlik veled, hogy a kutyád beteg, de olyan beteg, hogy soha többé nem fog meggyógyulni, akkor azt nem hiszed el. Vele ilyen nem történhet. Hiszen ő a te kutyád. Szeret téged, és te is őt. Szimbiózisban éltek, te nem vagy beteg, ő miért lenne? De aztán jönnek az eredmények, jönnek a sebek, a daganatok, amik szépen lassan, illetve nem... igazából kurva gyorsan és agresszíven egy hónap alatt elburjánzanak a testén, és te csak kapkodod a fejed, hogy akkor most mi történik? Miért nem akar többet játszani és verekedni és rosszalkodni és olyan dolgokat csinálni, amikért régen megrángattad vagy leüvöltötted a fejét? És akkor azt kívánod, bár megint olyan bűn rossz lenne, amilyen szokott, bár viselkedne megint olyan kínosan, hogy kitépi az utcán egy kislány kezéből a plüsst, hogy aztán letépje a fejét és a magáévá tegye, vagy kunyerálna ételt az irodaház előtt a cigiszünetet tartó emberektől, bár verekedne össze a kis fehér undi kutyákkal, bár kergetné meg a kertben a macskát, vagy verné fel éjfélkor az ugatásával az egész házat, mert látott egy szellemet az ágyad mellett. Bár keltene fel hajnalban a legédesebb álmodból, mert ő játszani szeretne, vagy egyszerűen csak ki akar veled baszni. De nem. Ezekhez a dolgokhoz már gyenge, és nincs kedve hozzá.

Amikor megtudtam, hogy beteg, akkor csak ültem a futiban, és néztem őt, folytak a könnyeim, mert arra a napra gondoltam, amikor majd nekem kell döntenem az életéről.

Tudtam, ő annyira erős, hogy nem fog elmenni magától szenvedés nélkül. Úgyhogy ezt a döntést nekem kell majd meghoznom helyette. Mint amikor nyáron a 40 fokban végkimerülésig hajtotta volna a játékot a többi kutyával, és fel kellett locsolnom a fürdőszoba kövén. Vagy amíg addig zabálta az asztalon felejtett rakott krumplit, amíg ki nem hányta. Ő végletekben gondolkozik, tudom, hogy nem adja fel. De ezt nem akarom megvárni. Rettegtem attól a naptól, amikor ki kell mondanom, hogy vége, ennyi volt.  

De eljött. Mert amikor kutyát veszel, felelősséget veszel. És szeretetet. És szeretned kell annyira a kutyádat, és érezned kell iránta annyi felelősséget, hogy nem hagyod tovább szenvedni, és nem hagyod, hogy méltatlanul éljen. Holnap elaltatom a kutyámat. Ő még biztosan húzná, és kínlódna, és nem mutatja. De én tudom, hogy elég volt. Amikor egyedül ültem egy hónapja, és ezen gondolkoztam, sírtam. Nagyon fájt. Most is nagyon fáj, de már nem tudok sírni. Eleget sírtam az elmúlt napokban, amikor a földön feküdtem mellette, és próbáltam olyan helyen simogatni, ahol még nincs sebe vagy daganata. Tudom, hogy jól döntök, és könnyebb lesz így mindkettőnknek. Nem önzőségből teszem, hanem azért, hogy neki jobb legyen. Igen, a halál jobb, mint ez az állapot.

Ő a legjobb kutya a világon. Ő az én kutyám. Szeretem őt, és ő is szeret engem. Soha nem fogja őt pótolni semmi. Ő egy darab belőlem, ő a lélekállatom, a patrónusom. Aki holnap örökre elalszik.

 Nagy Bernadett

 A kiemelt kép a szerző tulajdonában van