–

Rengeteg izgalmas, és még több posztmodern kérdést felvet a Páncélba zárt szellem című film. Meddig tartunk mi, és honnan kezdődik a robot? Mitől ember az ember? A lélek vajon az agyban lakozik? Személyiségünk tökéletesen elválasztható e hibalehetőségekkel telezsúfolt porhüvelytől, csupán az elménk az, mely esszenciáját adja? Vajon mi lesz a technológia villámsebes fejlődésével belőlünk? Megálljt tudunk majd parancsolni az általunk kreált világnak? Szükség lesz majd igazi, hús-vér emberekre a Földön? Mik a morális határai a mesterséges intelligenciának? Mennyi felelősséggel tartozunk az általunk életre hívott robotlények iránt? Ki lehet majd őket húzni a dugaljból, mint a porszívót használat után? Vagy neveljük saját gyermekünkként őket?

De a legégetőbb kérdés mind közül: létre lehet-e hozni egy sikerfilmet csupán arra alapozva, hogy Scarlett Johansson kurva jól néz ki...?

Ha magadtól nem találnál választ a fenti mély, filozofikus kérdésekre, akkor sem kell a halálba aggódnod magad, nem fogsz éjjel álmatlanul hánykolódni, relax! A film utolsó képkockáit felhasználva hál’ istennek (illetve hála a teremtőinek), a főszereplő dögös humánalapú robotnő egy toronyház tetején gubbasztva röviden összefoglalja a lényeges válaszokat, ezzel is megspórolva a nézőnek az agyi munkát.

A legutolsót kivéve. Ahhoz, hogy erre megleld a feleletet, neked is el kell menni a moziba!

Olyan mozi ez, amit amolyan igazi pasifilmként szokás aposztrofálni. A készítői nem bonyolították túl a karakterek jellemét. Scarlett Johansson kamaszosan durci arccal dúlja fel a fél várost, ripityára lődözve, rugdosva, vagy épp trancsírozva válogatás nélkül embert, robotot (vagy a kettő keverékét). Mivel maga is javarészt mesterséges kreálmány, ezért arcmimikára, színészi játékra nem kellett nagyon ráfeszülnie, ugyanazzal a sztoikus ábrázattal tűnődik el léte értelmén, mint amivel szétrúgja az ellenfél valagát. De sebaj, a hangsúly nem is az arcán van (a száját kivéve, arról láthatsz pár nagytotált), hanem a prímán összedobott testszerkezetén, ha már mű, legyen tökéletes alapon. (Azért egyszer a poén kedvéért megnéznék egy olyan akciófilmet, ahol a főszereplő nőnek – ha nem is lógnak a mellei – de legalább egy kis oldalkapaszkodója van. Ebben a filmben azonban megszámoltam: összesen egy darab viccet tudtam felfedezni, mondjuk, az elég ütős volt: a katona, aki csak a máját upgradelteti a Robotika Centerben, hogy még többet tudjon inni. Nagy pacsi, bro!)

A pasik nőinek meg a tökéletes testű, és kellő rendszerességgel nekivetkőző (mondjuk, azt tényleg nem értettem, minek dobálja le úton-útfélen a ruháját... Na, mindegy.) szóval az überszexi kamaszfantazmagória robotbringával szemben be kellett érnie két sovány kis gumicsonttal: a Dr House-ból is ismert, ám ezúttal egy fokkal kevésbé nyüzüge Michael Pittel, illetve Scarlett gondolatait is kiolvasó, hűséges kutyus Pilou Asbækkal, aki sajnos nem vette észre, egy már éve a csaj friend zone-jában van, ebből bizony nem lesz szexkapcsi, ide a bökőt.

Ami viszont tényleg ütős volt a filmben, az az Imax 3D moziélmény, ha teheted, te se sima vásznon nézd meg, és főleg ne kalózkodd le az otthoni gépre, hacsak nem akarod megtizedelni a pozitív benyomásaidat. Komolyan, az első tíz perc abban a hologrammokkal dúsan telepattintott, slammes, zsúfolt, keleti városban még az én cinikus lelkemet is elvarázsolta, és csak a tizenegyedik percben kúszott be a tudatalattimba a párhuzam a siófoki diszkósor hasonló kaliberű hangulatával.

Összességében azt kell mondanom, ha nem Scarlett Johansson a főszereplője a filmnek, lehetett volna sokkal, de sokkal szarabb, így viszont az is eltöltheti azt a klassz két órát a moziban, aki csak a patikuki pasija kedvéért ment oda.

 

Fiala Borcsa

Kiemelt kép: UIP-Duna Film