–

Haza. Szeretet

A kokárda szimbólumértéke elég korán világossá vált számomra. Sosem felejtem el, milyen csodás volt, amikor általános iskolásként először tűzte fel rám anyukám: bár még nem tudtam, mit jelent, hogy „hazaszeretet” és „negyvennyolc”, az aradi vértanúkat sem ismertem, de a mellemben már szétáradt a boldogító érzés, hogy a részese vagyok egy ünnepnek. Ezen a napon minden felnőttön és az összes társamon ilyet láttam, és bár nem tudtam, hogy konkrétan mire kell büszkének lennem, az voltam.

(És még mondja valaki, hogy a hazaszeretet nem zsigeri érzés. Bizonyítsa be nekem, hogy ezt tanulni kell, ne adj’ isten kiérdemelni...)

Telt az idő, én pedig minden évben hűségesen hordtam a kokárdát – egészen pár esztendővel ezelőttig. Egyszer csak észrevettem, hogy általam nagyra becsült emberek összeszorított szájjal, némán járkáltak kokárda nélkül, míg mások hirtelen elkezdték az eddiginél feltűnőbb helyeken hordani; láttam nyugdíjas néniket a kalapjukra applikált nemzetiszín szalaggal, ennél már csak az lett volna direktebb, ha egyenesen a homlokukra tűzik. Akkor még nem követtem a napi politikát, és csak később jöttem rá, hogy a kokárda megint szimbólum lett – csak most már egészen másé.

Azóta évente átélem a fent említett dilemmát, mert én nagyon szeretnék újra kokárdát viselni. Azonban azt, amivel a viselése jár, nem vállalom. Esterházy Péter említi A szavak csodálatos életéből című előadásában, hogy bizonyos szavak az idők során olyan konnotációt kapnak, ami már soha többé nem kopik le róluk. Egyszerűen nem használhatók már a többletjelentés nélkül, mert az felülírta az eredeti tartalmat. „Azért, mert egy vacak náci vagy nyilas használta ezeket a szavakat, azért én ne használhassam? Igen, azért. De én a szót az eredeti értelmében használom! Nincs eredeti értelem, hanem van, ami van” – mondja Esterházy, és valahogy én is így vagyok a kokárdával (tisztelettel kérek mindenkit, ne a nácin vagy a nyilason akadjon fenn, hanem próbálja felfejteni az idézet tartalmát). Tudom, eredetileg nem azt jelentette, amit ma. Tudom, le kéne tojnom, ma mit jelent (vagy mit akar jelenteni), de nem vagyok képes rá. Elkobozták tőlem ezt a jelképet, és elkoboztak még nagyon sok minden mást is, úgyhogy ezzel kapcsolatban inkább csendben maradok, pedig – hogy megint Esterházyval hozakodjak elő – „nagyon nehéz csendben lenni”.

magyarok és Magyarok

Csendben maradok, de ebben a csendben olyan egyértelműen és kérdés nélkül magyarnak érzem magam március 15-én, amennyire csak lehet. Kisbetűs magyarnak, mert a nagybetűnek ezen kifejezés relációjában nincs jelentősége számomra, vagyis van, de azzal nem azonosulok.

Kisbetűs magyarként ma büszke vagyok, hogy ezzel a gyönyörű nyelvvel dolgozhatok nap mint nap, hogy ebben a tehetséges és kreatív emberekkel dugig tömött, remek országban, ebben a messze földön híres fővárosban élhetek, és büszke vagyok a magukra hagyott, elhanyagolt vidéki régiókra is, amelyek csak azért sem hajlandók elsüllyedni.

(Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből származom, jól tudom, miféle földalatti harc ez.) Büszke vagyok a kultúránkra, a Nobel-díjas tudósainkra, az Oscar-díjas filmjeinkre, a sportolóinkra, a gasztronómia világában elért sikereinkre (a sor tetszés szerint bővíthető) – és legalább ennyire azokra a dolgozó és alkotó emberekre, akik – ha nem is látványos, de pontosan ugyanilyen fontos győzelmeket aratnak napról napra.

Például Tündére, aki öt gyerekkel menekült el bántalmazó férjétől, azóta pedig látástól vakulásig dolgozik, hogy megéljenek (és közben még mosolyogni se felejtett el), vagy a BAGázs közhasznú egyesület emberfeletti munkájára a bagi romatelepen. És nagyon büszke vagyok minden olvasónkra, aki valaha leírta nekünk, hogyan gáncsolta el őt az élet, és hogyan állt újra talpra.

„Talpra, magyar!” – ebben a két szóban Petőfi nem csupán egy buzdítást fogalmazott meg, de azt is összefoglalta, miért fontos számomra, hogy ehhez a nemzethez tartozom.

Nincs a vérünkben a harsogó lokálpatriotizmus gyerekkorunktól kezdve, mint az amerikaiaknak, nem nevelnek szigorú szabálytiszteletre, mint a németeket, nincs körülöttünk jól fejlett szociális háló, mint a skandinávoknál... – mégis él bennünk a dafke megváltó ereje.

Persze nem mindenki, nem mindig és nem mindenhonnan, de százszor is képesek vagyunk visszajönni, újjáéledni, ha kell. És ha már szakmai ártalomból így teletűzdeltem költőkkel-írókkal ezt a cikket (hadd legyen EZ az én kokárdám), Radnótival fejezem be, a költővel, aki szó szerint az utolsó leheletéig kapaszkodott az imádott magyar nyelvbe, és akit – ezt fontos lenne nem elfelejteni –, egy fajelméleten alapuló diktatúra ölt meg:

„de hisz lehet talán még!
a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom.
kiálts rám! s fölkelek!”  

Kalapos Éva Veronika

Kép: Hegedűs Judit: Március 15-i ünnep a Gresham-palota előtt 1989-ben (Forrás: Fortepan)