Újrakezdés után, iskolakezdés előtt – Tünde története

–

„Mi adjuk az edényt, ők meg a belevalót”

A Ökumenikus Segélyszervezet által üzemeltetett Családok Átmeneti Otthona (CSÁO), ahol a munkából érkező Tündére várunk, avatatlan szem számára úgy fest, mint egy üdülő: fehér falak, kék ablakkeretek, a ház körül munkások sürgölődnek. Ez tűnik fel először, hogy itt mindenkinek fülig ér a szája, a varrodát vezető kollégától az intézményvezetőig. Az utóbbi hölgy, Éva ragyogó arccal mesél Tündéről és a gyerekeiről. „Másfél éve kerültek az egyik krízisközpontunkba, aztán ide, mára már a szervezet által kiutalt, másfél szobás lakásban laknak. Hihetetlenül gyorsan ment náluk minden, Tündének nagyon jó az értékrendje, tudja, neki kell a legtöbbet tennie azért, hogy előrejusson.” Kis Boáz sajtóreferens bólogat; elmondja, hogy az évek során a szervezet sokat tanult a skandináv módszerekből, például: mennyire fontos a családoknak lehetőséget adni arra, hogy maguk is tegyenek az előrelépésükért, a jobb körülményekért már az otthonban töltött időszakban is.

Így lett a rendszer része többek közt a tallérprogram is, ami annyit tesz, hogy az otthonok lakói különféle tevékenységekért – de még a pszichológushoz vagy fejlesztőpedagógushoz járásért is – tallérokat kapnak, amelyeket beválthatnak a havi „tallérbörzén”, de gyűjtögethetik is őket. Tünde annyi tallért gyűjtött, hogy a kiköltözéskor dugig tudta tölteni a spájzot az új lakásban.

Nem merült föl benne, hogy visszamegy a bántalmazójához – nem is hinnénk, milyen gyakori probléma ez

– , nem nyúlt más holmijához, nem maradt el a kötelező foglalkozásokról, ellenben az első naptól keményen dolgozott a varrodában. Megértette, amit kevesen, hogy a lakóknak meg kell tanulniuk (újra) gondoskodni magukról: „úgy szoktuk mondani, mi adjuk az edényt, ők meg a belevalót”.

Éva elmondja: a jogszabályok szerint a CSÁO-ba csak gyerekes szülő kerülhet, – vagyis a gyerek az, akit elsősorban véd a jog, ám a gyerektelenek számára 30 nap krízisközpont után a hajléktalanszálló a következő állomás. Köztes megoldás nincs.

„Elromlott a vasaló, vettem”

Befut Tünde is. Úgy üdvözöl mindenkit, mintha hazajönne, ami nem is csoda, hosszú hónapokat töltöttek itt. Körbevezet, megmutatja a szobát, amiben laktak (most egy fiatal anyuka él benne a két kisfiával): bár a helyiség nem kicsi, nehéz elképzelni, hogyan fértek el benne hatan. Amikor leülünk beszélgetni, Tünde tiszta, világoskék szeme határozottan tekint rám: „Volt egy célom, hogy mi az, amit el akarok érni, már amikor idejöttem. Listát csináltam: munkahely kell, a gyerekeknek iskola, bölcsőde, aztán lakás. Van egy örökölt lakásom, onnan jöttünk el, de nem tudunk visszamenni, szívességi lakáshasználattal laknak benne ők. Most is megy a pereskedés.” Az „ők” ugyanazok, akik hosszú időn át bántalmazták Tündét és a családját: a volt élettársának a lánya és annak párja. „Éva néniék ügyvédet szereztek nekem, a válásomat is ők intézték. El se tudom mondani, mennyi segítséget kaptam.” Magáról az abúzusról, a rettegéssel töltött hónapokról szakadozva, nehezen beszél. „Volt, hogy a szobából se mehettünk ki, mert nem engedték meg. A gyerekek sírtak, féltek, eleinte azt hittem, csak engem bántanak, de aztán láttam rajtuk, hogy ők is kaptak. Utána már nem is csak titokban. És még ki tudja, mikről nem tudok, de talán jobb is… Azt mondták nekem, hogy egyedül nem megyek semmire, meg se próbáljam. Úgyhogy nem próbáltam meg, de a kicsik igen, amikor már nem bírták, mentek az ismerősökhöz, a gyámügyre.”

Végül a család Tünde egyik barátjánál húzta meg magát egy egyszobás lakásban. „Az ismerősöm nem engedett visszamenni, hiába akartam, mert a félelem miatt akartam még. Aztán felhívta a krízisközpontot, pedig tudta, ha elmegyünk, nem találkozunk többet, ilyenkor meg kell szakítani minden kapcsolatot. Miután idejöttünk, sokáig féltünk, hogy követni fognak, a kicsik még mindig nem nyugodtak meg teljesen.”

A lélek tehát lassan gyógyul, a kerék viszont forog tovább;

Tünde otthonra is vett egy varrógépet, az a terve, hogy konyhai kisegítői munkája mellé óvodáknak szeretne bedolgozni. Bár még mindig sok segítséget kapnak, igyekszik egyedül intézni, amit csak tud: „A múltkor elromlott a vasaló, amit itt adtak, vettem egy újat, utána mondta Éva néni, hogy kérhettem volna másikat. De ha valami elromlik, én megveszem. Az már az én dolgom.”

„Ha bármi lesz, mi ott leszünk”

A következő állomás Tündéék másfél szobás, negyedik emeleti lakása, ahol az öt gyerek már vár bennünket. Négyen, a tizennégy éves Tibi, a tizenkét éves Árpi, a kilencéves Tündike és a hétéves Lili felsorakoznak az ajtóban, udvariasan bemutatkoznak, a háromesztendős Zsoltika viszont egy percre sem áll le, száguldozik fel-alá, kész kis energiabomba. Biztos izgatott a sok ember miatt, mondom, de Tünde elárulja: „Mindig ilyen. A gyerekek szerveztek nekem meg neki egy nyaralást Gyomaendrődre a kempingbe, míg ők a segélyszervezet balatongyöröki táborában voltak, ott is csak úgy rohangált, jött-ment egyedül.” Ebben a családban mindennapos jelenség az, hogy a gyerekek szerveznek, takarítanak, mosnak, főznek, sőt sütnek is.

Első pillantásra egyértelmű: ez a hat ember jófajta szimbiózisban, mély és kipróbált szeretetben él. „Mondták nekem, hogy: anya, ha bármi lesz, mi ott leszünk”

– folytatja Tünde, miközben a kicsik kicsomagolják az ajándékaikat, az ökumenikusok iskolakezdési csomagjait. Radírok, körzők cserélnek gazdát, a kicsik ragyognak, ahogy a lakás is, minden makulátlanul tiszta és rendezett, Lili fénylő, zabolátlan fürtjeitől Tündike hófehér, ünnepi harisnyájáig. Tündi egyébként is ünnepel ma: három tárgyból tett ismétlővizsgát, három év anyagából, és tökéletesen vette az akadályokat.

A gyerekeknek leginkább az iskolai teljesítményén és a magatartásán hagyott nyomot a múltjuk, van köztük olyan, aki a mai napig pszichológushoz jár. Zsoltikán kívül mindannyian megfordultak ott, de láthatóan jól vannak. Éva a továbbtanulásról faggatja Tibit, Tündével a szakközépiskola előnyeit latolgatják, ám nekem a füzetbe összegyűjtött receptekből, amiket Tibi mutat, úgy tűnik, hogy leginkább a szakács szeretne lenni. A befelé forduló, mély tekintetű Árpi rögtön rajzolni kezd az új ceruzákkal, van egy egész rajzfüzete, és amikor elárulom, hogy lopva megszemléltem a képet, fülig pirul. Tündi az édesanyja ölébe hajtja a fejét, fárasztó nap volt ez neki, Lili viszont Zsoltikával játszik a szőnyegen, gyepálja az öccsét, de minden pillanatban figyel, nehogy véletlenül megszorítsa. Alig bírjuk összeterelni őket a csoportképhez, a fiúk szamárfület mutogatnak, a kicsi ugrándozik. Egy percre sem marad abba a nevetés.

„Nagyon jól beilleszkedtek, az iskolában is vannak barátaik” – mondja Tünde, ám amikor azt kérdezem, ő is barátkozik-e, elkomorul. „Nekem többet nem kell barát se. Én nem bízom senkiben, nem engedek senkit közel magamhoz még egyszer.” De aztán már újra mosolyog, amikor a gyerekek a fényképezés ürügyén mind a nyakába ugranak. Lassan búcsúzunk, még vissza kell érnünk Pestre, a család kikísér bennünket; Zsolti átrobog a folyosón, Árpi a derekánál elkapja, és magához szorítja. „Jajj, úgy szeretlek!” – szakad ki belőle, és az ő szájából kicsit sem hangzik giccsesen ez a szó, inkább nagyon természetes. Ebben élnek, na meg egyelőre a másfél szobában.

Öt talpraesett, csodálatos gyerek, akiknek szorosabb kapcsolatuk van az édesanyjukkal, mint sok, szerencsésebb helyzetben lévő csemetének, és egy anya, aki tele van tervekkel.

Munka, lakás, egy távolban derengő jövőkép, ahogy a hazaúton megállapítjuk: az élet élni akar.

Kalapos Éva Veronika

Az Ökumenikus Segélyszervezet idén tanévkezdéskor is 1000 rászoruló – zömében átmeneti otthonban élő – gyermeket szeretne támogatni minőségi tanszercsomagokkal. Az Iskolakezdés együtt! segélyakcióhoz a www.segelyszervezet.hu/iskolakezdes oldalon várják a támogatásokat.

Fotók: Sztanó Alma/WMN