–

Imádom a fiamat, ő is engem. Függünk egymástól nyolc és fél éve, megéltünk együtt fantasztikus dolgokat, és nehéz időket is. Nagyon jól tudjuk érezni magunkat egymás társaságában, értjük egymás vicceit, tudjuk, mitől, mikor hülyül meg vagy borul ki a másik. Miközben nem is lehetnénk különbözőbbek. Ráadásul a különbözőségünk egyik fontos sarokkövére csak nemrég jöttem rá, úgy, hogy végig a szemem előtt volt.

Puszi? Az nincs

Te tudod, milyen az, amikor egy kisfiú eszmélése pillanatától rajongással néz az édesanyjára, simogatja, csakis belé szerelmes, a legszebbnek tartja a világon, és naponta százszor elmondja, hogy: „szeretlek”? Nos, én nem tudom. Az én fiam soha nem mondta nekem, hogy „Szép vagy, mami”, helyette, amikor kétévesen elkezdett folyékonyan beszélni, rám emelte a kék szemeit a konyhában, és a tárgyilagosan, cinikus hangon megjegyezte: „Ronda a kötényed.” Nem simogatta a hajamat meseolvasás közben, és soha nem adott puszit, csak akkor, ha kértem. Egyedül a kezemet szorongatta mindig, még most, nagyfiúként is odanyújtja a mancsát, úgy megyünk az utcán. Hogy ezen a halvány kis kézfogáson kívül mégis honnan tudom, hogy az imádat kölcsönös, és ő mégis engem szeret a világon a legeslegjobban? (Azon kívül persze, hogy minden zsigerem érzi: pont úgy, és épp annyira szeret, mint a rajongós kisfiúk az ő anyukájukat.) Nos, az ő szeretetnyelve, hogy folyton adni akar. Tárgyakat, rajzokat, csokit, amit ő nyert egy versenyen, szórólapot, amit összeszedett a nagyanyjával, kisebb korában kiflimorzsát a busz üléséről, fél pár talált papucsot a strandról, ami hasonlított az enyémre... vagy éppen a spórolt pénzét, mondván: költsem magamra. Szégyenlősen hozza a rajzot, adja nekem a legfinomabb sütivéget, hozza a markában az 1500 forintot és az összenyomorodott kekszet, amit a suliban kaptak.

Gyere, gyönyörűm, hadd öleljelek meg!

Gyerekkoromban a dicséretek, a simogatás, az ölelés volt a szeretet áramoltatásának legfontosabb csatornája a családomban. Az édesapám ölelgetéssel, az arcunk simogatásával próbálta csillapítani hatalmas szeretetéhségét. Ha már megölelt, hát ő is kapott viszont egy ugyanolyat, az anyukám ölében pedig bérelt helyem volt a hosszú vendégségek alatt, amíg a felnőttek beszélgettek. Nekem a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy ha valakit szeretek, azt mondom és mutatom is. A férjem, akinek mindig is hiányzott egy ölelgetős, szerelmes feleség úgy visel engem, mint egy elhanyagolt eb a simogatást, ráadásul ő is ugyanezt adja vissza nekem, akinek ez a lételemem. Ilyen háttérrel nem lehet csodálkozni, hogy amikor gyerekem született, akkor ösztönösen úgy kezdtem szeretni, ahogyan én éreztem jónak, hogyan kell valakit szeretni. Rengeteget simogattam, dicsértem, ölelgettem, elhalmoztam azzal a fajta szeretettel, amit én tanultam, és ami valószínűleg természetemnél fogva is sajátom. Elvemmé vált a gyereknevelésben, hogy nem lehet egy gyereket eléggé szeretni, a tárgyak helyett a sok beszélgetés, az ölelések számítanak. Persze mindent megkapott, sok örökölt ruhát, játékot, szülinapra újakat, amik még senkié nem voltak, de ahogyan mondani szokás: finoman szólva sem volt elkényeztetve.

Lesz kecske is meg káposzta is

Szerettem őt a magam módján, szeretett ő is a maga módján, de kimondatlanul is hiányzott  mindkettőnknek valami. Irigykedve néztem, ahogyan más kisfiúk csüngtek az anyjukon, és csodálattal bámultak az ő varázslatosan szép mamijukra. Idővel elfogadtam, hogy az én kisfiam másképp szeret, ő így képes kimutatni irántam a szeretetét. Ellenben a legutóbbi időkig nem gondolkoztam azon, hogy ha ennek a gyereknek ennyire fontos az ajándékozás, és ez a gesztus jelenti számára az odafigyelést a másikra, akkor ő is ugyanezt igényelné. Az is félrevezetett, hogy úgy gondoltam: nem jó elkényeztetni egy kisgyereket újabb és újabb tárgyakkal, büszke voltam rá, hogy a fiam szinte minden apró ajándéknak nagyon tudott örülni. Aztán egy napon, amikor semmi különös nem történt, vittem neki az iskolába egy ischlert, ez a kedvenc süteménye. Mintha hályog lett volna a szememen, pedig hányszor láttam a felderülő arcát, azt a boldog mosolyt, mégis valahogy ekkor esett le, hogy mi hiányzik neki. A véletlenszerűen adagolt gesztusok helyett elkezdtem tudatosan odafigyelni arra, hogy rendszeresen meglepjem valami – számára fontos – aprósággal, hogy eleget tegyek a kis kéréseinek. Mellette én is boldog elégedettséget éreztem; megható volt az a hálás öröm, amit ezek a dolgok okoztak neki.

Egyértelművé vált, hogy őt nem lehet elkényeztetni ezzel, egyrészt, mert nem az együtt töltött időt, a beszélgetéseket pótoltuk tárgyakkal, másrészt, mert neki pont erre van szüksége, ő ettől lesz boldog. És úgy tűnik, még én is megkapom, amitől kerek lehet a világ. Legutóbb azt kérte, hogy edzés után vegyek neki egy gyrost, egész nap ezt kívánta, nagyon szeretne enni egyet. Persze agyalni kezdtem, hogyha otthon vár a vacsora, akkor hova lesznek így az elveim. Aztán mégis fogtam magam, tovább hajtottam az autóval a gyrosos irányába, és aznap nem volt nála boldogabb gyerek a kerületben. Fogta a kezében a csomagot, felnézett rám, magához húzott... és lábujjhegyre állva egy olyan finom puszit adott, amilyet még senkitől nem kaptam életemben...

 

Kárpáti Judit

 

 A kiemelt kép a szerző tulajdonában van