Közben pucolom tovább a borsót, ütemesen. Minden negyedik borsó után egy bekezdés. Megy ez.

Az első bekezdésben megkönnyebbülök. Mégsem válnak, Megpróbálják. Helyes. Drukkolok a lánynak, hogy ne alkudjon meg, ne hagyja magát. És drukkolok a lánynak, hogy egy kicsit alkudjon meg, mert ezen azért nem múlhat egy házasság. Egy jó házasság biztosan nem. Micsoda hülyeség! Ezért elválni? Na, ne már…

Második, harmadik bekezdés. A férj „dörmög”, az asszony akkor sem főz. Egyikőjük sem főz. Sem az asszony, sem a férj. Pedig mindkettő megtehetné, csak hát, nem szeret. Na, jó, ez így nincs rendben. A párkapcsolat ugyanis nem mindig gesztenyepüré.

És előtör belőlem az igazságosztó, egy kis vidéki lánnyal fűszerezve. Kettősség van bennem. Egyrészt igaza van a lánynak. Ha nem szeret főzni, ne csinálja. Másrészt nincs igaza a lánynak. Ha annyira szeretné az a fiú, akkor igazán meg lehet tenni. Legalább időnként. Attól még egyenrangú marad vele. (Persze ő is kapja meg a párjától, amire vágyik.)  Mire ide jutok, már ki is osztok magamnak egy babérkoszorút. Az is eszembe jut, hogy én ilyenkor közös főzőtanfolyamot ajánlanék párterápia helyett.

A kettősség érzése csak nem múlik. A gyomromban ottmarad valami, hiába találtam ki jó megoldást a főzni utáló párnak (természetesen csak magamban).

Tényleg azt akarja nekem mondani ez a cikk, hogy főzni ciki, de néha muszáj? Tényleg azt, hogy csak akkor főzz, ha az neked örömet okoz? Hogy az egyenjogúság azt jelenti, hogy soha, semmit ne tégy a másik kedvére?

Ez baromság, egy kapcsolat lehet attól egyenrangú, hogy néhány dologban engedünk, hogy néhány dologban a másik kedvére teszünk. Hogy odafigyelünk arra, mit szeretne a másik. Hogy próbálunk egyensúlyt tartani. (Mondjuk, ez baromi nehéz, talán a legnehezebb egy kapcsolatban.)

Most azt olvasom a cikkben, hogy az írója megtapasztalta, amint egy középkorú nő sírva fakadt a pénztárnál, és a rosszkedvéért a mindennapi főzés kényszerét okolta. Nem akarok dühös lenni a középkorú nőre, mert gyűlöl főzni (vagy csak gyűlöli kitalálni, hogy mit főzzön), de a férje megköveteli. Azt mondta, azért sírt, mert aznap is csak egy tökfőzeléket tudott kitalálni.

Azokra a nőkre sem akarok dühös lenni, ott a pénztár előtti sorban, akik a háta mögött azonnal minősítik a síró nőt. Hogy „súlyos”. Mégis dühös vagyok. Mert ebből az egy szóból én azt szűröm le, hogy megvetik. Azt viszont nem tudom, miért vetik meg jobban. Amiért főz, pedig nincs kedve, mert nincs elég kreativitása mindennap mást kitalálni ebédre, vagy, mert eltűri a férje rigolyáit, aki csak az ő főztjét eszi meg.

Kiakadok ezen a szón. Nem akarom azt érezni, hogy ez a nő „súlyos”. Nem akarok azok közé tartozni, akik gúnyosan, valami erkölcsi magasságból minősítenek. Mert ez a nő nem „súlyos”. Az ő élete, neki kell tudnia mennyit bír, mennyit tűr, és mindezt cserébe miért. Mert semmi sem fekete-fehér. De arra gondolok, hogy az ő könnye egészen biztosan belefolyt abba a francos tökfőzelékbe.

Aztán a cikk elolvasása után azt érzem, hogy én biztosan nem vagyok elég vagány ahhoz, hogy ne főzzek. Hogy lazábban vegyem ezt az egész főzés-cuccot. Hagyományos anyuka (remélhetőleg valamikor majd nagymama) lennék? Igen, az vagyok bizonyos értelemben. De baj ez? Más értelemben pedig nem vagyok az. És ez is baj?

Tényleg érezzem magam kevésbé egyenjogúság-pártinak, csupán azért, mert örömmel főzök?

Nem akarom rosszul érezni magam, amiért nekem örömöt okoz a táplálás. Szendvicset gyártani és etetni. Harminchárom liter levest főzni. Túlzásba vinni. Megsértődni, ha csak ötször szednek.

Magamban beszélek, miközben pucolom azt a rohadt borsót. Kicsit halványabb zöld lett. Fakóbb. Azt mondja nekem szemrehányóan, hogy én megalkudtam, mert kiszolgálom őket. Hogy bort iszom és vizet prédikálok. Hogy nálam a konyhában csak kivételes esetben rúghat labdába más, de még akkor sem átallok beleszólni. Feminista létemre. Hülye vagy, te borsó!

Én azért főzök, mert nekem örömet okoz. Hogy látom, ahogy esznek. És szeretik. És kérnek még. Ötször. És beszélnek hozzám. Hogy „anya, ez a leves isteni”.  

Mondjuk, mosogatni is én mosogatok, pedig az nem okoz örömöt, de megteszem, mert nem csak az örömökből áll a házasság. És a férjem is megteszi, pedig ő egyenesen utál mosogatni. Mégis megteszi. Miattam. Hogy ne mindig én csináljam. Hogy kivegye a részét.

Feministának lenni pedig a tűzhely mellett is lehet.

Hogy is kezdődött? Mármint nem a feminizmus, az születésemtől velem van, tehát nem kezdődött. Hanem a főzés…

Anyám főzött, apám főzött, Mamuskám főzött. Ezt tanultam. Jól ment, bár néha akadozva, de jól ment. Nem görcsöltem rajta. Ha valakinek nem ízlett, nem szedett ötször, csak megrántottam a vállam, nem nagyon érdekelt.

Aztán megszületett Zsuzsika, a lányom. És minden megváltozott. Eleinte az anyatej körül forgott a nap huszonnégy órája. Hogy legyen neki bőven. Mert azt mondták az orvosok, hogy most az a legfontosabb, hogy tápláljam. És nincs attól jobb neki, mint az anyja teje. Fejtem hát éjjel nappal a tejemet, míg végül annyi lett, hogy a koraszülött osztály teljes intenzív részlegének jutott belőle. Mert jól akartam csinálni. Nem akartam hibázni, meg akartam tenni, amit csak meg tudok tenni. Táplálni akartam. És sikerült, életben maradt. Etettem hát tovább.

Kicsit később azon rettegtem, hogy hatszor meg tudjam etetni naponta. Nehezen ment. Nem szeretett enni. Vagyis eleinte nem szeretett, aztán már nem tudott.

Amikor rosszabbodott az állapota, akkor jött az újabb fejezet. Nemcsak főzés, hanem passzírozás, turmixolás, híg bébiétel és gyomorszonda. De szigorúan táplálni, mert szólni nem tud, ha éhes, és a súlyos betegsége egyre jobban elhatalmasodik rajta. Etettem, mintha ez lenne a gyógymód. Mintha azzal, hogy naponta hatszor táplálékot juttatok a szervezetébe, esély lenne a gyógyulásra. Mintha minden egyes falattal, amit így vagy úgy leerőltetek a torkán, valami földöntúli energiát folyatnék bele. Mintha minden egyes falattal nőne a remény, hogy egyszer csak kinyitja folyton félig lehunyva tartott szemét, és azt mondja:

„Szia, anya, főztél valami finomat?”

Pucolom a borsót és folyik a könnyem. Rájövök, hogy a cikkel semmi baj nincs. Leginkább csak köszönet jár érte. Mert elgondolkodtatott. Nekem magammal van bajom. A hiba az én készülékemben van. Érzékeny vagyok a témára. Túlérzékeny. A rossz, folyton követelő házastársra és a főzésre. Hogy milyen nehéz megtalálni a középutat.

De most csak sírok tovább, siratom a rég elment lányomat. De tudom, hogy egyvalamit itt hagyott nekem. A táplálás örömét, az ösztönt, hogy az utódaimat etetni kell.

Akár feminista vagyok, akár nem.

Péterfy-Novák Éva