–

Tizennyolc éves voltam, amikor először kaptam a születésnapomra egy üdvözlőlapot. „Sírva születtél, körülötted mindenki nevetett. Igyekezz úgy élni, hogy nevetve távozz, és körülötted mindenki sírjon.” Elolvastam, és úgy tettem, mintha örülnék. Pedig ha az ajándékozó ismerte volna a történetemet, biztos nem erre a kártyára esett volna a választása.

Az első élénk gyermekkori emlékem körülbelül hároméves koromból való. Egy idős néni jött hozzánk, akit anyám engedett be. Azt mondta a néni: „Ez itt nem az édesanyád, ő meghalt! Ez csak a nevelőanyád!”

Én meg csak álltam egy széknek dőlve a konyhában, és anyámat kérdeztem sírva:

– Meg fogsz halni, anyu?

Az idős nő csak mondta megállás nélkül a magáét, amit nem értettem. Már hangosan zokogtam.

– Anyu, ne halj meg!

Anyu kitessékelte a nénit, aki még messziről is kiabált, én pedig nagyon féltem, sírtam. Így tudtam meg nagyanyám cseppet sem érzékeny segédletével, hogy az édesanyám meghalt, amikor születtem.

Ha összejött a család, mindig nagyon sokat beszéltek rólam. Nekem pedig az vált normálissá, hogy „két anyukám" van.

Anyunak be kellett mennie az iskolába, mert nem tudtam, mit írjak ahhoz a kérdéshez, hogy: „anyja neve”. Mindig csak ez volt odaírva: anyja neve. Hol az egyik, hol a másik nevet írtam le. A tanár magához hívott a szünetben, majd kedvesen felajánlotta, hogy ha valami gond van otthon, szólhatok neki bátran. Nem értette a helyzetet. Sokszor én sem értettem, de valahogy sok-sok lelkiismeret-furdalással eljött a kamaszkor...

Egészségügyi iskolába jártam, és a nyári gyakorlatot töltöttem, amikor a szülészeti naplókat kellett átköltöztetnünk egy másik helyre. Vidám mókának tűnt. Elérkeztünk az én születési évemhez. Végre láthattam magam a „nagykönyvben”! Dátum, anyja neve, egy kereszt… majd én... egy másik keresztnéven.

Amint hazaértem, apámat kezdtem el faggatni. Édesanyám azt akarta, hogy Szilvia legyek! Miért az ő nevét kaptam, hiszen ő nem azt akarta!

 – Tiszteletből.

Ennyi volt a válasz.

Nem könnyítette meg a dolgomat, az biztos.

Az anyai rokonaim sem segítettek abban, hogy közelebb kerüljek az anyukámhoz, hogy tudjam, milyen volt. Nem ismerem az írását. A saját édesanyám írását! Mindent elvittek, amikor meghalt, mert apám annyira összetört, és nem akarták, hogy a tárgyak fájdalmat okozzanak neki. Semmim sincs tőle. Az ékszereket, amelyeket apámtól kapott, most apám húga hordja. Hiába kértem tőlük, nem kaptam semmit. Mondanom sem kell, hogy nem a pénzbeli értéke miatt vágytam az ékszerekre...

Csak azok a rokonok meséltek anyámról, akik pici koromban vigyáztak rám. Elmondták, hogy rettenetesen szeretett olvasni meg horgolni. Tőlük tudom azt is, mennyire hasonlítok rá. Anyu azt is elmesélte róla, hogy mindenki nagyon szerette.

Innentől már az édesanyám által választott néven mutatkoztam be. A régi fényképek és a halotti anyakönyvi kivonat között őrlődve kamaszként magamat okoltam. Hiszen... ha én nem lennék, ő még ma is élne.

Apám rokonai mesélték el azt is, mi történt, amikor hazavittek a kórházból. Eleinte három férfi vigyázott rám, mert apunak a bányában kellett dolgoznia. Persze ez nem mehetett így sokáig, ami érthető. Apám öccsének a családjához vittek Fejér megyébe, ahol volt már két unokatestvérem. Sokan lettünk, úgyhogy Borsod megyében a nagynéném és a szomszédok vigyáztak rám. Mindig az, aki épp nem dolgozott. Innen kerültem nagyanyámhoz Vas megyébe, ahol szintén besegítettek a szomszédok. Három hónapos koromra már az egész országot bejártam. Apám hamar újranősült, inkább praktikus, mint érzelmi megfontolásból. Anyukám pedig azonnal belém szeretett, mert – mint mondta – olyan édes kisbaba voltam.

Már húszéves is elmúltam, amikor megváltoztattam a nevemet arra, amit édesanyám szeretett volna. Aki ismer, azt állítja, ez illik hozzám igazán.

A kedvesemmel gyermeket terveztünk, ám amikor végre pozitív lett a terhességi teszt, bennem egyszerre kavargott az öröm és a félelem. Elsőként természetesen a szüleimnek mondtam el a nagy hírt, akik már nagyon várták az unokát. Apám megcsókolta az arcomat, majd könnyezve kiment a szobából.

Amikor az orvosomnak elmondtam, hogy édesanyám atóniás vérzésben halt meg a születésemkor, lazán közölte, hogy ez évente tizenkét-tizenhárom anyát érint. Mit ne mondjak, ettől egy cseppet sem lettem nyugodtabb. De bíztam benne, hogy nekem több szerencsém lesz, mint az édesanyámnak.

Eljött az idő. Tizenhat óra vajúdás után császármetszés. Én rettenetesen örültem, de el sem tudom képzelni, vajon mit élhetett át odakint apám. Amikor kitoltak a műtőből, csak remegtem. Sok aggódó örömtől könnyes szempár között az egyik az apámé volt, aki csak a kezemhez ért, majd elment sírni.

Már csak egy fontos feladatom maradt. A tízéves fiamnak elmondani az igazat a nagymamáról. Szóltam anyunak, hogy fel tudjon készülni rá: a gyereknek esetleg majd lesznek kérdései, kétségei. Láttam a szemében a félelmet. Nagyon szereti az unokáját, ő vigyázott rá, ha dolgoznom kellett és beteg volt, ugyanúgy ápolta, mint én, és mindig szívesen játszott vele. 

Amikor elmondtam a fiamnak, csak annyit mondott: „Anya, nem baj, ha nekem Zsófi mama az igazi nagymamám?”

Anyu szívéről hatalmas kövek zúdultak le, amikor ezt elmeséltem neki.

Nemrégiben a ma már kamasz fiammal beszélgettünk. Fáradt volt, túrta a fejét a párnába, nagyon álmosan. Egyszer csak megkérdezte:

– Anya, tényleg nem baj, ha nekem Zsófi mama a nagymamám? Amíg kicsi voltam, mindig vigyázott rám, amikor dolgoztál, finomakat főzött nekem és olyan sokat rajzoltunk...

– Nem baj, kisfiam. Hiszen neked tényleg ő az igazi nagymamád.

Eperke

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/parinyabinsuk