1. Mi mindig csak jót akarunk neked!

Kezdjük mindjárt egy klasszikussal. Szerintem ezt a mondatot minden szülő legalább egyszer elmondta a gyerekének. Sihederként iszonyú idegesítő volt folyton ezt hallgatni, amikor például azon vitatkoztunk anyával, hogy meddig kapok kimenőt. Vagy azon, hogy miért nem mehetek el tizenöt évesen bulizni. A mai fejemmel én sem engedném el magam ennyi idősen szórakozni. Már tudom, hogy anno semmiről sem maradtam le emiatt, és bőven lesz még alkalom kiélvezni a fiatalságom. Hozzáteszem, ez az időszak még mindig tart, csak már tudom, hol vannak a határok.

És ezzel máris aktuálissá válik a második pont:

2. Ne igyál annyit!

„Jól van, persze! Majd azt én tudom” – gondoltam nagyképűen. (És néha még most is, de ez mellékes.) Amikor már a közeli kisvárosba gond nélkül elengedtek, csak az utolsó buszt mindig el kellett érnem, akkor korán elkezdtünk inni, aminek sokszor elég csúnya vége lett. Biztos nálatok is van olyan kocsma, ahol tudjátok, hogy kiszolgálnak tizennyolc év alatt. Fun fact: nálunk ez a gimitől egy sarokra volt, szóval gondolhatjátok, hogy a törzshelyünkké vált.

via GIPHY

Nemegyszer értem úgy haza, hogy a döcögős buszúton azon imádkoztam, nehogy kitaccsoljak, és gond nélkül beosonjak a szobámba anélkül, hogy bárkivel is szemkontaktusba keverednék. Persze néha ezt nem sikerült elkerülni, és akkor kaptam hideget-meleget. Ha pedig mindez nem lett volna elég, a másnap még jobban fájt.

Amondó vagyok, hogy egyszer át kell esni a tűzkeresztségen, mert utána megtanulod, mi az a mennyiség, ami után már köszönöd, de nem kérsz többet inni.

3. Vigyél magaddal kabátot, azanyádúristenit kislányom!

Fogadjunk, hogy ezt édesanyád felpaprikázott hangján hallottad magadban! Ugye, hogy ugye? Jaj, hányszor, de hányszor szuszakolt rám felesleges ruhadarabokat. Sapka, sál, nagykabát nélkül sehova nem mehettem. Nem voltam az a fázós típus, ezért általában alulöltözve csaptam bele az éjszakába, ami párszor torokgyulladásként és felfázásként bosszulta meg magát. Ma már nem megyek el úgy otthonról, hogy ne csekkolnám le az időjárás előrejelzést, és annak megfelelően öltözöm fel. Sőt, most már az van, hogy én szólok rá a barátaimra, hogy hozzanak magukkal meleg ruhát.

via GIPHY

4. Van fogalmad arról, hogy ezért mennyit dolgozom?

Gyerekként fogalmunk sincs arról, hogy olykor mennyi szenvedés árán keresik a kenyerüket a szüleink. Nekünk az a természetes, hogy a hűtőben mindig van étel, a spájz fel van töltve, a csapból iható víz folyik, tiszta a ruhám, és telik új cipőre meg ruhára. Kamaszként meg csak az lebeg a szemünk előtt, hogy a legmenőbb telefonunk meg márkás ruhánk legyen. Mert a többieknek is olyanjuk van. Emlékszem, egyszer egy nagyon drága cipőért rágtam a fülüket, és csak irtó hosszas könyörgés után bólintottak rá. Anya rábeszélt az eggyel nagyobb méretre (tipikus!), és végül nem lett jó. Alig hordtam.

Azóta sokkal jobban megbecsülöm a dolgaim, amiket kapok, mert már megtapasztaltam, mennyit kell dolgozni érte.

A szüleimnek meg örökké hálás leszek, hogy anyagilag támogatnak, és közben tudom, hogy ezért mennyit szívnak a munkahelyükön.

5. Nem nekünk tanulsz, hanem magadnak!

A tudás hatalom, amit senki nem vehet el tőlünk – közhely, de igaz. A bökkenő csak az, hogy a hormonok okozta örökös fáradtság érzése meg a heti harmincöt tanóra, a különórák meg a nyelvvizsgára való felkészülés baromi nagy terhet jelent. Mindig is jó tanuló voltam, az erős középmezőnybe tartoztam, de rengeteget kellett seggelnem azért, hogy tartsam ezt a színvonalat. Engem tényleg senki nem kényszerített erre, viszont, ha rossz jegyet hoztam haza, azért leszidtak. (Mondjuk, matekból és fizikából a hármas kimagasló eredménynek számított tőlem.) Ha becsusszant egy ketteske, akkor mindig ezt mondták nekem, az érettségihez közeledve pedig napjában kétszer is hallottam. A gimiben jöttem csak rá a mondat jelentőségére. Most éppen a jobb fizu reményében tanulok, de azért baromi jól tud esni, ha közben tudom, hogy még büszkék is rám emiatt.

via GIPHY

6. Mindig csak önmagad add!

Míg nem forr ki a személyiségünk, addig simán beleesünk abba a csapdába, hogy olykor-olykor megjátsszuk magunkat. Ezt főként az befolyásolja, hogy milyen társaságba keveredünk. Előfordult már, hogy rám szóltak, mert affektálok, vagy mert nagyképűen viselkedtem adott helyzetben. Az önkritika is valahol ez idő tájt alakul ki valakiben (khm, a kivétel erősíti a szabályt), ezért serdülőként inkább kikérjük magunknak mindezt. Aztán az első koppanásnál úgyis leesik, hogy már megint igazuk volt. És tényleg!

A legrövidebb út az egyenes, és elég fárasztó tud lenni az örökös megjátszás. A legjobb, ha mindig, minden körülmények között önmagunkat adjuk. Előbb-utóbb úgyis kiderül, ki rejtőzik az álarc mögött.

7. Védekezz, ne add magad könnyen… és társaik

Bár őszintén remélem, hogy a „védekezz” című előadást nem csak lányos szülők papolják szakadatlan, azért ennek a pontnak a második fele mégiscsak rájuk vonatkozik. A fiúk gondolkodása ebben korban igencsak beszűkül – ha érted, mire célzok –, aminek gyakran a bimbózó szerelmek isszák meg a levét. Tiniként kinyílik előttünk a világ, és ezzel sokszor nem tudunk mit kezdeni. Ebből lesznek az életre szóló tanulságok, meg azok a helyzetek, amiken túl kell lépni, vagy szimplán csak elfelejteni. A problémát sokszor el lehet kerülni azzal, ha előre gondoskodunk a megelőzéséről. Legyen bármennyire is ciki, hidd el, ezeket sosem lehet elégszer hangoztatni.

Horváth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció