Vannak nagyobb horderejű kérdések is a világon, mint például, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. Azon biztosan nem lehet tisztességesen ölre menni a másikkal, ha meg nem folyik vér, bele sem érdemes kezdeni a haddelhadba. Abból viszont simán kirobbanhat keresztes háború, hogy milyen sorrendben kell felpakolgatni a hamburgerzsömlére a jóságokat, azaz a szószt, a sajtot, a zöldségeket és a húspogácsát. Hasonló fontossággal bír az a kérdés Angliában, hogy a népszerű, tea mellé kínált scone-nal mi a helyzet. A 11. századra visszanyúló hagyomány szerint az ötórai tea nem merül ki csupán a mosogatólé színű tejes-cukros Earl Grey elkortyolgatásában. Aki velejéig brit, de legalábbis annak érzi magát, az ilyenkor feltétlenül tol mellé süteményt, meg egy kis ezt meg azt is. Az angol uzsonna legnépszerűbb kiegészítője pedig nem más, mint a pogácsaszerű, kissé édes scone, ami önmagában – hűen az uncsi angol konyhához – nem a kulináris izgalmak Csomolungmája.

Szerencsére az angolokat sem ejtették a fejük lágyára, és azért tudják, mitől döglik a légy – és mitől csúszik jobban a scone. A félbe tört pogik egyik felét megkenik lekvárral, a másikat keményre vert tejszínhabbal, majd egymásra borítják, aztán hadd szóljon. Na de épp itt van a scone-ügy legérzékenyebb pontja, az ötórai tea Erisz-almája, a hűvös angol vérmérsékletet pillanatok alatt felkorbácsoló vitás kérdés: mi kerüljön alulra: a lekvár vagy a tejszín? Ez a dilemma pedig jobban megosztotta a brit nemzetet, mint a migráncskérdés a magyarokat.

A devoniak ugyanis azt állították, a scone-ra először tejszín kerüljön, ellenben a cornishiak kötötték az ebet a karóhoz, hogy csak lekvár lehet az alap, hiszen ez alap. Talán még ma is ezen huzakodnának a jó népek, ha nem rukkol elő az uralkodói megoldással a királynő egyik séfje, akitől megtudhattuk, a Buckingham palota kerti partyjain a dzsem kerül alulra. Kész, passz, slussz, akinek ezek után kétségei lennének a sorrendet illetően, azt a királynő rögvest lefejezteti.

Most, hogy a lényeget már tudom, nem is volt semmi akadálya, hogy összeüssek az irodában egy igazi angol teadélutánt. A scone elkészítése nem ügy, ráadásul az összes hozzávaló megtalálható a leglepukkantabb sarki szutykosban is.

Összeszitáltam 350 gramm lisztet egy csomag sütőporral, 3 evőkanál porcukorral és egy csipet sóval, elmorzsoltam benne 85 gramm vajat, majd hozzáöntöttem 175 milliliter langyos tejet. A tésztát összegyúrtam, ha nagyon ragadt, kis liszttel javítottam rajta. Kinyújtottam másfél centi vastagra, majd pogácsaszaggatóval kerekded scone-okat készítettem belőle. Miután lekentem felvert tojással a tetejét, bedugtam a 180 fokra előmelegített sütőbe tíz percre, amíg szép aranybarnára nem pirult.

Megvártam, amíg ehetően langyosra hűlt a pogácsa, majd félbe törve megkentem először lekvárral!!!, aztán tejszínnel, mielőtt boldogan átadtam volna magamat az örömöknek.

Ez volt az a pillanat, amikor beesett az irodába a D. Tóth, aki már csak hivatalból is, mint tiszteletbeli angol feleség, képben van scone-evés ügyben. Úgyhogy izgatottan figyeltem, hogyan is eszik ezt autentikusan. A főni azonban fogta magát, odapurcantott egy kis lekvárt a tányérra, beletunkolta a pogimat, majd minden fakszni nélkül bekebelezte.

– Hát a tejszín...????! – néztem rá elhűlve, miközben a képzeletemben már ránk tört a brit hadsereg, hogy láncba verve vigye el az egész szerkesztőséget a Tower tömlöceibe.

– Én igazából csak vajjal szeretem – adta meg ezzel a hazai scone-ügyemnek a kegyelemdöfést.

Sebaj, te azért csak legyél hűséges a királynőhöz, és edd lekvárral, meg tejszínnel.

Édes-krémes teadélutánt kíván,

Fiala Borcsa