A maláriát az emberiség történetének egyik leghalálosabb fertőzésének tartják, több ezer év alatt emberek milliói haltak meg benne

A betegséget egy parányi parazita okozza, ami az áldozatok vérében és májában él és szaporodik. A fertőzés a trópusi éghajlaton a szúnyogok közvetítésével könnyen terjed, és ha nem kezelik megfelelően, a malária gyakran halálos kimenetelű – ráadásul sokáig nem is volt megbízható kezelés ellene.

A felfedezések korában a Brit Kelet-indiai Társaság volt az egyik olyan vállalkozás, amely állandó tengeri kereskedelmi bázisokat hozott létre, gyakorlatilag fejest ugorva ezzel a maláriába.

A betegség véletlenszerűen ölt, és állandóan jelen volt, ellentétben például a sárgalázzal, ami hullámokban jött és ment. A trópusi fertőzés – ami a nevét a latin „rossz levegő” kifejezésből kapta – áldozatainak száma sokakat késztetett arra, hogy a betegség megfelelő kezelési vagy megelőzési módját keresse.

A kinin volt az egyetlen könnyen elérhető szer a malária ellen, aminek fogyasztását a brit tisztek lelkesen írták elő katonáiknak. A XVIII. században fedezték fel, és egy különleges dél-amerikai fa, a perui cinchona kérgéből jutottak hozzá. És bár sokak életét mentette meg, problémát okozott a rendkívül keserű és kellemetlen íze. 

Annak érdekében, hogy a maláriára fogékony katonák torkán lecsússzon a kinin, a britek vízbe tették a szert, és tonikot készítettek belőle

A XIX. század eleji tonikvíz sokkal nagyobb koncentrációban tartalmazott kinint, mint a ma a boltok polcain található termékek, így az akkori tonikvíz kétségkívül gyógyhatású volt. (Ellentétben a mai kereskedelmi forgalomban kapható tonikokkal, amikben nincs elég kinin a malária megelőzéséhez.)

A cikk a hirdetés után folytatódik!

A XIX. századi indiai tonikvízben található nagy dózisú kinin tehát borzalmasan kesernyés ízt (valamint fejfájást és egyéb kellemetlen és káros mellékhatásokat) hagyott maga után, ami miatt a legtöbb katona nem szívesen fogyasztotta.

Ezért a tisztek gondoltak egy bátrat, és ginnel kezdték feljavítani a gyógyszert – így próbálták iható állapotúvá tenni a keveréket.

 És ez, úgy tűnik, működött.

Az eredeti gin-tonik recept

Az első gin-tonikok egy nagy adag kininből, vízből, cukorból, lime-ból és ginből álltak. Az eredeti tonikvíz nem volt szénsavas – ez csak a technológia fejlődésével, később jelent meg –, és nehéz megsaccolni, hogy valójában mennyire lehetett keserű, de legyen elég annyi, hogy hiába a lime és a cukor, az ízét még így is gyakran úgy jellemezték, hogy az az elviselhetetlenség határán mozgott.

A gin-tonik a világ számos részén sokáig nemcsak frissítő, hanem szükséges – mondjuk ki: létfontosságú! – ital volt.

A forró éghajlaton való fogyasztásának hagyománya generációkon keresztül, egészen a XXI. századig fennmaradt, a koktél népszerűségének pedig az is kedvez, hogy néhány hozzávalóból egyszerűen, mégis számtalan formában elkészíthetjük. Az alapitalhoz nem is kell más, mint gin, tonik, egy kis citrom és jég, de ha hozzám hasonlóan ti sem vagytok oda a kesernyés ízvilágért, pillanatok alatt kedvetekre alakíthatjátok az italt. A bodzás verzió nálam például így készül:

  • Egy nagyobb pohárba tegyünk jeget – jó bőven,

  • két-három csík uborkát nyomkodjunk a jég közé,

  • jöhet nagyjából 5 cl gin (bátrabbaknak szemmértékre), 2 cl bodzaszörp,

  • majd egy negyed citrom vagy lime leve,

  • és végül 1-1,5 deci tonik.

Egy alapos keverés után pedig fogyaszthatjuk is. Egészségetekre!

Mózes Zsófi

Forrás: ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / LightFieldStudios