Pletykák, betyárkodás, randi és szerelem a vonalban – ezért imádok telefonálni
Napra pontosan 141 évvel ezelőtt zajlott le a világ legelső telefonbeszélgetése, ami sokkal jelentősebb volt, mint amennyire komplex gondolatokat közvetített. Alexander Graham Bell ugyanis a következő mondatot intézte a szomszéd szobában üldögélő munkatársához: „Mr. Watson, kérem, jöjjön ide, szükségem van önre.” Szerzőnk azonban nem ilyen szűkszavú, ő már a nyolcvanas években is lukat beszélt a barátnője oldalába. Akkor, amikor még alig volt vonalas telefon a magánlakásokban. Kárpáti Judit írása.
–
Gyerekkorom meghatározó élményei között szerepel, amikor a nyolcvanas évek elején a szüleim lakást cseréltek – emlékeztek még, mennyire elterjedt volt a lakáscsere? – és fontos szempontnak számított, hogy a belvárosi lakásban telefon is volt. Felejthetetlen a masszív, fekete, tárcsázós telefon hangja, és máig is emlékszem a telefonszámunkra. A hatjegyű telefonszámok és a tárcsázós telefon korában a telefonbetyárkodás is a telefonkultúra része volt; a legjobb barátnőmmel természetesen mi sem hagytuk ki, és hívogattuk a hülyébbnél hülyébb faviccekkel az idegeneket. Persze csak akkor, ha lehetett és nem az iker beszélt, mert nekünk az is volt, ketten osztoztunk egyetlen vonalon. Mire tizennégy lettem, szerintem szegény iker inkább lemondott a telefonról, annyit fecsegtem a két házzal arrébb lakó legjobb barátnőmmel.
A jó öreg telefonfülke
Amikor a nyolcvanas évek végén kertes házba költöztünk, újabb kálvária kezdődött, még ekkoriban is évekbe telt, mire vonalhoz juthatott valaki, így néhány telefonmentes év következett. Ezekben a korai gimnazista években annyira megszaporodtak a barátnőkkel való megbeszélnivalók, hogy mások csak komoly várakozás árán juthattak be rajtam kívül a házunkhoz legközelebb eső utcai telefonfülkébe, és szerintem egy idő után átszoktak a távolabbiba, mert rájöttek, hogy nincs esélyük. Az egész családban senkinek nem volt aprója, mert mindre lecsaptam, és állandóan az apám nadrágzsebében kutattam. Aztán végre lett vezetékes készülék a házunkban, és már nem is kellett sokat várni, hogy egy napon megvásároljam az első saját mobiltelefonomat. Az én telefontörténetemben olyan hatalmas evolúciós lépés volt ez, mint az emberiségnek a Holdra szállás. És nem csupán nekem, hanem mindenkinek, aki annyit tud beszélni a telefonba (is), mint én.
Pasik, gyerekszülés, mama
Ahogy haladt előre az élet, úgy változtak a témák, amiket halaszthatatlanul és rettentően sürgősen meg kellett vitatni a barátnőimmel. Merthogy a hosszas telefonálás legjobb alanyai a nők, ez nem vitás. A bonyolult és szövevényes pasizós történeteket pont úgy muszáj volt elejétől a végéig húsz különböző nézőpontból kivesézni, mint később a gyerekszülés után a szoptatás, az altatás vagy a „hülye játszóteres anyukák” problémakörét. Nekem speciel olyan anyám van, akivel oda-vissza napjában többször hívjuk egymást, és biztos vagyok benne, hogy mi leszünk azok, akiknek először sikerül a síron túl is felhívni a másikat telefonon... csak azért, hogy azonnal megosszunk valami nagyon sürgős infót. Az anyasággal a telefon hobbibeszélgetésből átlényegült a társasági élet egyik legfontosabb színterévé, lévén ellehetetlenültek a munka utáni spontán találkozók, és a baráti vacsorázgatások. Persze tudom, hogy minden szervezés kérdése, de egy fél hatkor kezdődő, és a gyerek lefekvéséig szinte teljes egészében szünet nélkül kitöltött nap után én nem cserélnék fel egy fotelbe vackolós egyórás beszélgetést a legjobb barátnőmmel egy kimenőért. A hosszas telefonon való pofázást a családommal is elfogadtattam: „Dönthettek Vagy elmegyek barátnőzni, vagy itt vagyok kéznél, de a fülemen lesz a telefon, amíg úgy érzem jónak... legalább hetente egyszer!”
Most nem tudok jönni, Ő az!
A hosszas telefonálás ugyan nem a férfiak műfaja, az életemben mégis akadt egy időszak, amikor valaki alig várta, hogy felhívhasson, és akár két órát is beszélgessen velem telefonon. Amikor megismerkedtünk a férjemmel, úgy alakult az életünk, hogy majdnem egy hónapig nem tudtunk találkozni, csupán telefonon tartottuk a kapcsolatot. Még hogy tartottuk, nyugodtan mondhatom, hogy kialakítottuk, megalapoztuk, és eldöntöttük az életünket – telefonon – ebben az egy hónapban. Minden este pontban kilenckor csengett a telefon, és én félredobtam mindent, – mondjuk, ez túlzás, mert semmi mást nem csináltam, mint a kezemben a telefonnal vártam a hívást –, hogy a következő két órában lezavarjunk egy komplett randit. Ezekben a hetekben nem csupán édelgés zajlott, sőt: minden vitás kérdést, véleménykülönbséget és érzékeny pontot tisztáznunk kellett, így sírtunk, vitáztunk, és lefektettük a közös elveket. Mindketten sok rossz tapasztalat (és válás) után jártunk, így mire beépültünk egymás életébe, már rengeteg mindent tisztáztunk telefonon. Két év telt el, mire össze is költöztünk, és mindvégig folytattuk a telefonos gyakorlatot. Aztán egy szeptemberi napon kedvetlenül ténferegtem a gyönyörű, új lakásban, hiába a közös boldogságunk, megviselt a költözés. A hálóban lehevertem az ágyra, és feltárcsáztam a férjemet, aki a nappaliban üldögélt, és elkezdtem bőgni. Negyedóra alatt a megszokottak szerint megbeszéltük, mi bánt, leraktuk a telefont, majd megkönnyebbülve huppantam mellé a kanapéra. Élőben, telefon nélkül is bármit meg tudunk beszélni. De az ismerkedős, telefonálós, üzengetős időszakunk olyan értékes, és annyi emlék fűződik hozzá, hogy amikor este lefekszem, és időnként a férjem a fürdőszobából küld egy SMS-t, nekem a fülemig szalad a szám, mint a kezdet kezdetén: Hát, írt nekem! Erre is jó a telefon...
Kárpáti Judit
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/Shanina