–

A varjúféléknek rossz a píárja

Ez már azelőtt eszembe jutott, hogy megismertem volna Katona Barbaráéknál Kókuszt és Krétát, valamint Biborné Veres Dorottya – Dóri két dolmányos varját: Csámpit és Sanyit.

Sokszor nézegettem a varjakat a városban, és azon tűnődtem, milyen szép és érdekes faj. A hangjukat sem találtam soha ijesztőnek, inkább mulatságosnak, bár tudom, sokan vannak, akik irtóznak ezektől a madaraktól, például, mert a halált juttatják eszükbe, vagy Hitchcock horrorfilmjét, a Madarakat.

Igaz, a YouTube-on van már rengeteg felvétel, amely talán javít a megítélésükön, mert kiderül belőlük, milyen találékonyak és eszesek a varjúfélék. Igazolva a kutatók állításait: egészen bonyolult, többlépcsős, tervezést igénylő feladatok megoldására is képesek, ha például valami csemege megszerzése a tét.

Barbara és Dóri. Előbbi középiskolás művészpalánta, utóbbi négygyermekes, kétunokás grafikus. A nagy korkülönbség ellenére jó barátok, és közös szenvedélyük a madármentés. Küldetéstudatuk mindkettőjüknél egészen kicsi korukban jelentkezett, előbb, mintsem értették volna a küldetéstudat szót egyáltalán.

Dóri meséli, hogy már az általános iskolába papírdobozokkal érkezett, abban vitte magával az itt-ott felszedett, sérült, ápolásra szoruló madarakat, akiket nap közben sem lehetett magukra hagyni.

Barbara ajándékba kapta az első pintyét, amely megváltoztatta az életét – onnantól fogva szerelmese lett a madaraknak.       

Ülünk Barbara szobájában, amely egészen más, mint a lányszobák általában

Mondhatni: funkcionális a berendezése. Semmi csicsa, semmi kacat, csak annyi bútor van benne, amennyi feltétlenül szükséges, minél több teret hagyva a madaraknak: most éppen két mentett szarkának. Kókusz és Kréta peckesen sétálgatnak a szekrény peremén vagy reppennek ide-oda – a Kókusz nevű meglehetősen gyakran az akvárium szélére, hogy újra és újra megpróbáljon kihalászni egy bamba, naiv aranyhalat, aki a táp reményében fel-felúszik a felszín közelébe, bárki közelít.

Ma itt vannak vendégségben Barbaráéknál Dóriék is, azaz Dóri a két dolmányos varjú, Csámpi és Sanyi társaságában. Egészen szelídek, ez a mentett madarak nagy részére nem jellemző, hisz a cél – amennyiben cél lehet ez egyáltalán az egészségügyi állapot függvényében – a „visszavadítás”, a szabadon eresztés. Ennek érdekében azokat a madarakat, amelyek vélhetően vissza tudnak térni a madárközösségbe, nem édesgetik magukhoz a mentők, mert egy szelíd madár odarepülne az emberekhez, „kunyerálná a kaját”, de azok érthető módon frászt kapnának tőle.

„A varjúfélék igazi rockerek” – mondja Dóri nevetve. „Alapvetően az énekesmadarakhoz tartoznak, de részben ragadozók is. Tévhit viszont, hogy agresszívek, csak akkor támadnak emberre, ha a fiókájukat féltik.”

Vannak amúgy visszajárós visszavadítottak, akik a madármentő közelében maradnak, fészkelnek. Dóri ínséges időkben ki is tesz a garázstetőre csirkenyakat, csirkeszívet egykori védenceinek. 

Dóri valóságos intézmény a városban

Erre már utaltam korábban, és ez praktikusan azt jelenti, hogy ha valaki sérült varjút talál – mert Dóri a varjak szerelmese, bár sokféle madár vendégeskedett már nála – jó eséllyel Dórihoz viszi. A madármentők között ugyanis ő a nem hivatalos „varjúfelelős”. Állatorvosok is szokták őt ajánlani mint esetleges befogadót. Tavasztól-őszig, tehát költési időszakban gyakran csörög a telefonja, hoznának egy fészekből kipottyant madárkát…

A tartósan sérültek maradnak, a gyógyultak távoznak. Van félszemű, teljesen vak, dupla lábtörés után megnyomorodott, kosárban lakó varja is. Csámpi a táplálékhiánytól lett angolkóros, kacska a lába. Olyan szelíd, hogy a kabátjában megbújik, amíg úton vannak. Sanyi a buszon karon utazik, a lábán póráz, fel ne reppenjen, ha megijed valamitől.

Dóriéknak saját madárháza, röpdéje van otthon a kertben, amiben most nagyjából harminc madár él, de legalább tíz elengedhető lesz tavasszal. A madármentés több mint hobbi, sokkal inkább életforma. Nyaralni például nem igazán lehet elmenni, ha ennyi védence van az embernek.

Nagyjából hatvanezer forintba kerül csak a madarak etetése havonta. Túróval, sajttal, gyümölccsel, hússal kell táplálni őket, télen dióval. (Kérik, írjam le, hogy a macskakaja nem jó a ragadozó madaraknak. Nem igaz a városi legenda, megbetegszenek tőle.)

Hogy mit szólnak a családok a madármentő „bolondériához”?

Dóri esetében a férj és a négy gyerek… Dóri nevet, „tűrik” – mondja, tűrik, de azért elmeséli, hogy az egyik unokájával (mert már az is van neki kettő, meg kicsi, hatéves gyereke is a felnőtt lánya és a tinédzserei mellett) madárnyelven szoktak beszélgetni, szóval a mánia fertőző.

Barbara szülei is elfogadták lányuk szenvedélyét, annak ellenére, hogy rengeteget kell a madarak után takarítani, és volt olyan befogadott (a hortobágyi madárkórházból felkerült) felnőtt varjú, amelyik szétkapta Barbara szobáját és kinyírta a szobanövényeket is. (Ez a virgonc madár végül Dórihoz költözött a röptetőbe.) Barbara édesanyja kicsit fél a szarkáktól (elég nagyot tudnak csípni, ha épp cvíderek, ezt tanúsítom), viszont az apukája szintén madárbolond. Ha megjön a munkából, mindig beköszön az épp náluk lakó szárnyasoknak is, akik a lánya szobájában tanyáznak.

Vajon ki tud-e alakulni egy madárral hasonló kötődése a gazdának, mint egy kutyával, macskával? Ezen töprengtem útban Barbaráékhoz. Aztán meggyőztek az igenről.

Láttam a saját szememmel, hogy egy madár is tud „bújni”, védelmet, dédelgetést keresni az embernél, akit a bizalmába fogadott. Sőt, közös játék, bolondozás is lehetséges. Különösen mulatságos, ahogy a madarak különféle hangokat utánoznak, kutyaugatást, nyikorgást – ne higgyétek, hogy csak károgni képesek.

Újdonság volt még számomra a ragaszkodásuk, ami nyilvánvaló, ha figyeli az ember állatmentő és madár kommunikációját.

Kókusz egy ideig a röpdében lakott Dóriéknál, élvezte a nagyobb szabadságot, a murit a többi madárral, de aztán annyira hiányzott neki Barbara, hogy belebetegedett, és haza kellett költöztetni.

Barbara mondja, hogy egyénisége van az összes madárnak. Sokfélék, mindenféle tulajdonság bonyolult keverékei, akárcsak az ember…

Amire igazán nem számítottam, de megtapasztaltam: nemcsak szavakat értenek és utánoznak, de a nevükre is hallgatnak a szarkák és a varjak is, holott például a macskámat hiába szólongatom. (Mondjuk, erről az az elméletem, hogy a macska pontosan tudja, hogy neki beszélek, csak nem érdekli.)

Mennyire nem ismerjük a körülöttünk lévő élőlényeket, ez is felmerült bennem, és kissé el is szégyelltem magam. Tele van a város madarakkal, és alig tudunk róluk valamit…

Barbaráék mesélik, hogy mikor felszállnak a madarakkal a karjukon valamilyen járműre, az emberek mindig rájuk csodálkoznak, és a legkülönfélébb kérdéseket teszik fel, vannak köztük meglehetősen ellenségesek is. Félnek a csőrüktől, a betegségektől, amit terjeszthetnek, holott épp azért szorul mentésre annyi madár, mert elsősorban miattunk betegednek meg, sérülnek meg.

A hosszú évek alatt, amióta madarakkal vannak kapcsolatban, Barbara és Dóri sem lett beteg soha madarak miatt. (Ha új, ismeretlen madár kerül hozzájuk, akkor persze be kell tartani néhány elemi higiéniai szabályt, és a többi állat védelmében karanténba is kerül a jövevény egy időre.) 

Egy biztos, mi, emberek sokkal veszélyesebbek vagyunk a madarakra nézve, mint fordítva. A varjakra, szarkákra lőnek, mérgezik őket (ez amúgy tilos!), leverik a fészkeket. A vadászatokon pontot ér a kilőtt varjú.

Igazolva is hiszik sokan a barbár kegyetlenséget, mert a varjúfélékről (a szarka is az) az a képzet, hogy dúvadok, fosztogatják más madarak fészkét meg a termést, ezért ellenségek. Sokszor emlegetik a túlszaporodást is, pedig az inkább csak a városokra jellemző, ahová beköltöznek a könnyebb élelemszerzés miatt.

Arról kevesebb szó esik, hogy például a macskatartás hogyan tizedeli meg olykor az énekesmadár-állományt, vagy arról, hogy hány madár betegszik meg a szemétből kitúrt gyorséttermi ételektől, és egyéb civilizációs járulékoktól.

Nemhogy nem ellenségeink ők, hanem valójában nekünk kiszolgáltatott teremtmények, akiknek a sorsa, legyenek bármekkora rockerek is, tőlünk, emberektől függ, és ez óriási felelősség. Jó volna, ha ezt nem csak a madármentők ismernék fel.

Kurucz Adrienn 

Képek: Chripkó Lili/WMN