Soha ne nézz le egy kakast: jó eséllyel olyan okos, hogy felismeri magát a tükörben!

–

Mi, emberek, nap mint nap belenézünk a tükörbe, hogy megigazítsuk a ruhánkat, a hajunkat, a sminkünket. Értjük, hogy a személy, aki visszanéz ránk, mi magunk vagyunk. De ami nekünk automatikus, az kicsi gyerekek, illetve különböző állatfajok számára korántsem egyértelmű. Erre lett figyelmes több mint másfél évszázada a New York állambeli Albany Egyetem evolúciós pszichológusa. Gordon G. Gallup 1970-ben fejlesztette ki mára híressé vált tesztjét, amely az énfelismerés, az éntudat vizsgálatának egyik legtöbbet alkalmazott módszere.

Kisgyerekkel otthon is elvégezhető

A teszt lényege egyszerű: keríts elő némi ketchupot vagy csokikrémet, és kenj egy kis foltot a baba arcára, majd figyeld meg, hogyan reagál a tükörképére. Foglalkozik a folttal? Ha igen, a tükör vagy a saját arca felé nyúl, hogy letörölje? A gyerekek 18 hónapos koruk előtt általában nem sok jelét mutatják annak, hogy felismernék magukat a tükörben.

A felnőttek számára eléggé szórakoztató módon, a totyogósok azt hiszik, a tükörképük egy másik baba, akivel ismerkedni, játszani lehet.

Az iparosodott társadalmakban körülbelül másfél-két éves korban törlik le a gyerekek a foltot a saját orrukról, homlokukról, amikor a tükörben észreveszik, hogy maszatosak lettek.

Tulajdonképpen ma sem világos, miért kell másfél évnek eltelnie, mire a csecsemők felismerik a tükörképüket. Annál is inkább, mivel egyes kutatások szerint már 8 hónapos korukban hosszabb ideig nézik más babák arcát fényképeken, videókon, mint a sajátjukat, tehát van valamiféle tudásuk a saját kinézetükről. Úgy tűnik viszont, hogy önmagunk tükörben való azonosítása ennél jóval komplexebb feladat. Azt feltételezi ugyanis, hogy képesek legyünk magunkra mint másoktól elkülönülő, önálló lényre tekinteni. Valójában ez a képesség jelzi a tudatelmélet kezdetét: annak megértését, hogy a többi ember belső világa, gondolatai, érzései, tapasztalatai, szándékai eltérnek a mieinktől. 

Ez a felismerés aztán kaput nyit egy sor más pszichés jelenség előtt: lehetővé teszi az empátiát, az önzetlen viselkedés próbálgatását éppúgy, mint a megtévesztési kísérleteket, hiszen mindkettő esetén a másik nézőpontjába kell tudni belehelyezkedni. Ez kell ahhoz is, hogy a gyerek egyre ügyesebben meséljen történeteket, kalkulálva a hallgatóság előismereteinek szintjével. De ekkortól kezdenek megjelenni olyan érzelmek is, mint a bűntudat, a szégyen vagy a büszkeség, hiszen ezekhez is az szükségeltetik, hogy a gyerek egyszerre tudja felmérni a saját viselkedését, és összevetni azt mások vele kapcsolatos vélt vagy valós elvárásaival.

Az tehát, hogy felfogjuk a testünk és a tükörképünk közötti kapcsolatot, bámulatosan összetett dolog. Ahogy Gallup fogalmazott:

„a kérdés az, képesek vagyunk-e a saját figyelmünk tárgyává válni”,

ez pedig elvezet minket az éntudat, az én–nem én elkülönítés vagy az önreflexió témaköréig, ami valljuk be, a humán felnőtteknek sem megy mindig.

Az etológia új sztárja? 

Sonja Hillemacher és Inga Tiemann évek óta vizsgálják a tyúkok viselkedését a Bonni Egyetem Mezőgazdasági-mérnöki Intézetében. Amikor Onur Güntürkün, a bochumi Ruhr Egyetem biopszichológiai tanszékének professzora is csatlakozott hozzájuk, eszükbe jutott, hogy baromfikkal is el kéne végezni a tükörtesztet. A madarak mellkasára rózsaszín folyadékot csepegtettek, de ahogy az várható volt, a kísérlet során a szárnyasok nem mutatták az énfelismerés jeleit. 

Ezzel közel sincsenek egyedül: a klasszikus tükörteszten meglehetősen kevés állat jeleskedik.

A delfinek például igen, sőt ők arra is rájönnek, hogy a tükröt olyan testrészeik megtekintésére használhatják, amelyeket amúgy nem látnának, úgyhogy nem ritkán a nemi szerveiket nézegetik a tükörben.

Előzetes tréning nélkül rajtuk kívül az emberszabású majmok, az elefántok, a szarkák és talán egyes halfajok (bár ez is kérdéses) ismerik fel magukat a tükörben. Meglepő módon viszont olyan intelligens állatok, mint a lovak, a kutyák, az oroszlánfókák vagy a papagájok, nem tudják azonosítani magukat a tükörképükkel.

A teszt hagyományos változatát azonban számos kritika érte. Bár igencsak látványos kísérletről van szó, leginkább bináris eredményeket lehet produkálni vele: az állatnak vagy van éntudata, vagy nincs. Ám a tudósok szerint az éntudat sokkal inkább dimenzionális, tehát különböző fokozatai, megnyilvánulási módjai vannak. A másik visszatérő probléma, hogy az eredmények nem konzisztensek, azaz nagy a fajon belüli variancia, beleértve az embert is. Kutatások kimutatták, hogy nem iparosodott társadalmakban, például Kenya vidéki részein élő kisgyerekek kevésbé reagálnak a kísérletre. A teszt kimenetét az énfelismerésen túl több más képesség, rejtett motivációs tényező, illetve embereknél a kultúra is befolyásolja. De ami talán még ennél is fontosabb:

szakemberek szerint a vizsgálat ökológiai szempontból egész egyszerűen nem releváns az állatok számára, nem illeszkedik az általuk megélt valósághoz. 

Ha állatokat vizsgálunk, induljunk ki belőlük! 

Hillemacher és kollégái tudták, hogy egyes tyúkok, de különösen a kakasok (ezért is dolgoztak a későbbiekben hím példányokkal) hajlamosak rikoltozással figyelmeztetni a társaikat, ha ragadozó nagy madár vagy róka közeledik. Ám ha a kakasok egyedül vannak, általában nem állnak neki vészjelzéseket adni, hiszen ezzel felhívnák magukra a ragadozó figyelmét, és még kevesebb esélyük lenne a túlélésre. Az összefüggést tesztelendő a kutatók 58 kakast vontak be a vizsgálatba. A részt vevő állatok fölé egy repülő sólyom sziluettjét vetítették a mennyezetre, a szomszédos helyiségben pedig vagy volt fajtárs, vagy nem. Míg társ jelenlétében a kakasok 77 riasztási hangot adtak, addig mindössze 17-et, amikor egyedül voltak. 

Emellett voltak olyan próbák is, amikor a rács helyére tükröt helyeztek a kutatók, így a kakasok, bár egyedül voltak, a tükörképüket látták. Hogyan értékelték a helyzetet, amikor támadásba lendült a ragadozó? Melyik túlélési stratégiát választották? Ebben az esetben is, mint korábban, mindegyik állattal háromszor ismételték meg a tesztet, így összesen 174 próba történt. Ebből csupán 25 alkalommal rikoltoztak a szárnyasok a tükörképük jelenlétében, tehát nem gondolták azt, hogy a tükörképük egy másik kakas lenne. 

Ugyanakkor a kutatók azt is hangsúlyozzák:

nem tudhatjuk, hogy a baromfik valóban felismerték-e saját magukat a tükörképükben, vagy a tükörképüket egy olyan furcsa, „abnormálisan” viselkedő egyednek tekintették, akivel kapcsolatban nem érezték azt, hogy meg kellene védeniük.

Mindenesetre az, hogy ökológiailag relevánsabb kontextusokat alkalmazzanak az állatok éntudatának vizsgálatára, azaz sokkal inkább rájuk szabják a módszert, fontos tanulság lehet.

  

De most tényleg: mi van a kutyákkal?

A kutyák jellemzően elbuknak a klasszikus tükörteszten, tehát nem kezdik el saját magukon vizsgálni azt a foltot, amit a tükörképükön látnak. Persze felmerül a kérdés: miért is tennék? Miért is izgatná őket a kinézetük? Azt is tudjuk továbbá, hogy sok kutya hamar megszokja a tükröket, tehát egyáltalán nem viselkedik úgy, mintha egy másik ebbel találkozna, valahányszor észreveszi magát a tükörben.

Pongrácz Péter, az ELTE biológusa pár éve számolt be a The Scientist nevű portálnak egy témába vágó kutatásról, amely a Scientific Report nevű szaklapban jelent meg, és amelyen Lenkei Ritával, Faragó Tamással és Zsilák Borbálával dolgoztak együtt. A kísérlet során kutyák testtudatosságát vizsgálták, elképesztően ötletes módon. A próbák során a következő történt: a négylábút a gazdája ráültette egy szőnyegre, és arra kérte, adja oda neki a szőnyegen heverő játékot. Igen ám, de játék oda volt varrva a szőnyeghez. Tehát ahhoz, hogy a kutya megoldja a feladatot, rá kell jönnie, hogy neki magának bizony le kell szállnia a szőnyegről, hiszen a saját teste van kvázi útban. Ez a felismerés pedig viszonylag hamar megszületik a kutyákban! 

Nem maga a szőnyeg mozgása zavarja őket a talpuk alatt, hiszen ha kötél segítségével a kísérletvezető távolról meghúzza alattuk a szőnyeget, nem igazán szállnak le róla. Sőt, ha a játék ugyanott helyezkedik el, de a talajhoz van rögzítve, nem a szőnyeghez, a kutyák akkor sem táncolnak le a szőnyegről.

Úgy tűnik, tényleg azt értik meg, hogy a testük létezik, és képtelenek úgy odaadni dolgokat, ha közben rajta ülnek.

Mindez tehát azt feltételezi, hogy, ha elemi szinten is, de tudatában vannak a testüknek, önmaguknak. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Unsplash / Zoltan Tasi; WMN

Milanovich Domi