A képzeletünk élénksége változatos módokon hat az életünkre: az afantáziától a hiperfantáziáig

–

Megismerni a működésünket

Az afantázia a mentális képzelet hiányát jelenti, azt, hogy valaki nem tud akaratlagosan belső, vizuális – vagy akár más érzékleti modalitású, hallási, tapintási, mozgási, szaglási – élményeket előidézni. Ám önkéntelenül, például álmában, képes lehet erre. Azt is fontos már az elején hangsúlyozni, hogy

az afantázia, vagy épp a hiperfantázia, nem hiba, fogyatékosság vagy betegség, hanem az agyi sokféleség egy természetes (és érdekes) megnyilvánulása.

Erre utal az afantáziával élők nemzetközi társasága, az Aphantasia Network szóhasználata is, akik gyakran „image-free thinking”-ről, azaz képmentes gondolkodásról beszélnek, amely kifejezésben a szabadság komponense is felsejlik: valójában az érintettek közül többen is beszámolnak arról, hogy kevésbé kötik őket az előzetes elképzeléseik például művészi tevékenységek esetén, így spontánabb módon tudnak interakcióba lépni a papírral, az agyaggal vagy a szövettel.

Mint majd látni fogjuk, inkább az lenne a lényeg, hogy minél jobban feltérképezzük azt a módot, ahogyan megismerjük, modellezzük a világot, ahogyan belülről építkezünk. Ha fejlesztjük a metakogníciónkat, kiaknázhatjuk a képzeleti működésünk előnyeit, és felkészülhetünk az esetleges hátrányaira. 

Egyidős lehet az emberiséggel

Az afantáziát már Darwin unokatestvére, Francis Galton is vizsgálta az 1880-as években, jóllehet, még nem ezt a terminológiát használta. Szintén ez idő tájt a párizsi Salpêtrière kórház híres neurológusának, Jean-Martin Charcot-nak is volt egy páciense, Monsieur X., aki arra panaszkodott, hogy míg régen elég volt csak „lefényképeznie” magában a látványt, ha meg akart jegyezni valamit, most már el kell mondogatnia magának, verbálisan kell rögzítenie, és már álmodni is szavakban álmodik, nem képekben. 

Az afantázia kutatása azonban csak egy bő évszázaddal később indult be. Az Exeteri Egyetem neurológus kutatója, Adam Zeman, ekkor találkozott egy 65 éves nyugdíjas földmérővel, aki

egy szívsebészeti beavatkozás után veszítette el a fantáziáját: a vizuális emlékei megmaradtak, de nem tudott képeket összerakni a fejében, ezért orvoshoz fordult.

Zeman, akit érdekelt a kérdés, talán a charcot-i hagyományt is követve M. X. néven emlegette a belső látását elvesztő férfit, és 2003-ban esetleírást publikált róla. Ezt 2015-ben egy olyan tanulmány követte, amelyben 21, veleszületetten afantáziás ember vett részt (köztük az Aphantasia Network későbbi alapítója, Tom Ebeyer) – innen származik tehát maga a kifejezés is, és ezt követően lendült fel igazán a képzelet kutatása.

Sokszor még napjainkban is rejtve marad

Mai tudásunk szerint háromféleképpen alakulhat ki az afantázia: veleszületetten, pszichés trauma hatására, vagy agyi sérülés következtében. Ha a képzelet hiánya szerzett, akkor van egy korábbi, tőle eltérő működésmód, amivel össze lehet vetni, így könnyebbé válik az állapot felismerése. Ha viszont öröklötten van jelen, akkor a legtöbb embernek eszébe sem jut, hogy mások fejében esetleg máshogy épülnek fel a képek, belső modellek, mint az övében. Ráadásul egy olyan szubjektív élményről van szó, amelyet nehéz megragadni, objektív eszközökkel mérni – egy hazai csapat viszont pont ezen dolgozik az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) és a HUN-REN TTK Hang- és Beszédészlelési Kutatócsoportjának együttműködésében.

Az Afantázialabor vezetője, dr. Kovács Ilona, az ELTE egyetemi tanára szerint „egyelőre nem tudjuk, a társadalom hány százalékát jellemzi afantázia. A 2 százalék ugyanis olyan becsléseken alapul, amikor önként jelentkezők töltenek ki önbeszámolón alapuló kérdőíveket. Még nem készültek országos reprezentatív kutatások, és sok múlik azon is, egyáltalán hogyan definiáljuk, mérjük ezeket az állapotokat. A hiperfantáziával élők esetén még nagyobb a bizonytalanság: egyes kutatások 2,6 százalékos előfordulási gyakoriságot írtak le, de ez az arány kamaszok körében jóval magasabb” – hívja fel rá a figyelmet. 

Az életkorral halványul a képzeletünk

Az afantázia kutatásának egyik hazai úttörője és motorja Gulyás Erzsébet fejlesztő pedagógus, aki elmúlt ötvenéves, amikor visszaült az iskolapadba, és beiratkozott a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) számítógépes és kognitív idegtudomány mesterszakára. Mivel enyhébb agysérülés következtében ő maga is afantáziássá vált, még inkább foglalkoztatta a téma. Ebből írta a szakdolgozatát, és így ismerkedett meg Kovács Ilonával, aki a témavezetője lett. A Covid alatt online afantáziaklubokat, beszélgetéseket szerveztek, és Gulyás elérhetővé tette a képi képzelet élénkségét mérő, 1973-ban kifejlesztett kérdőív (Vividness of Visual Imagery Questionnaire; VVIQ) magyar változatát is. 

Folyamatosan gyűltek az adatok, a kitöltők száma kicsit több mint 2250 főre duzzadt. „A statisztikákból kiderült, hogy a vizuális képi élénkség az életkor előrehaladtával csökken, és ez a csökkenés a férfiaknál még kifejezettebb, mint a nőknél. Míg az átlagon felüli képi élénkség gyakori a tinédzsereknél, a hiperfantáziások aránya meredeken csökken a serdülőtől a középkorig” – magyarázza Kovács Ilona kutatásuk eredményeit, amelyet a rangos Cortex című szakfolyóiratban közöltek.

Előfordulhat, hogy a szélsőséges vizuális élénkség egy korai képességünk, de aztán, ahogy a gondolkodásunk a konkréttól haladva egyre inkább absztrakttá válik, és az emlékezeti kódolásunk is egyre szervezettebb lesz, a képzelőerőnk kopik.

De az is előfordulhat, hogy az emberek idővel megfontoltabbá válnak, és az a hajlandóságuk, hogy különböző tételekre maximális pontszámokat adjanak maguknak, csökken. Ezért is fontos, hogy a kutatók más, objektívebbnek tekinthető mérőeszközöket is kidolgozzanak. 

Hogyan lesz a képzeletből adat?

A fantázia mérésének különféle módszerei léteznek a pszichológiában, kognitív idegtudományokban. Ahogy arról a New York Times is beszámolt, a terület egyik ismert kutatója,

az ausztrál Joel Pearson és munkatársai egyik vizsgálatukban például arra kértek embereket, hogy képzeljenek el egy fehér háromszöget: ekkor a legtöbb résztvevő pupillája összeszűkült, az afantáziával élőknél viszont nem mértek ilyen reakciót.

Máskor az volt a feladat, hogy a személyek ijesztő szövegeket olvassanak. Amikor valaki például egy cápatámadásról olvas, és önkéntelenül is elképzeli azt, a bőre vezetőképessége megugrik, az afantáziás embereknél viszont ez nem így volt. 

Hasonlóan izgalmas módszerrel dolgozik az Afantázia-kutatócsoport is. Pető-Plaszkó Orsolya és Welker Ágnes vizsgálata az úgynevezett binokuláris rivalizáción alapul, azon a jelenségen, hogy ha egy időben két különböző kép érkezik a szemünkbe, akkor többnyire felváltva látjuk hol az egyik, hol a másik ingert. A személy beül egy székbe, az állát egy állványra helyezi, a jobb és a bal oldalán pedig egy-egy monitor található, amelyeken fekete-fehér csíkok futnak. Ezeket ő tükrözve is látja, magával szemben. A kutatók a szemmozgását mérik, és azt, hogy erre hatással van-e, ha előtte elképzel jobbra vagy balra futó csíkokat. Tehát az előzetes képzeleti feladat befolyásolja-e a szemek közti versengés kimenetelét. 

Azt, hogy egy inger előzetes észlelése (fenti esetben a képzeleti kép) előhangolja, alakítja a rákövetkező inger (a futó csíkok) feldolgozását, a pszichológiában előfeszítéses vagy priming hatásnak nevezzük. Ezen az elven működik a kutatócsoport másik tagjának, Fehér Lili Noéminek a vizsgálata is. Lili hallási ingerekkel dolgozik, és arra kíváncsi, hogy kétértelmű hangokat a résztvevők mennyire észlelnek egybefüggőnek, vagy különállóknak, és erre milyen hatást gyakorol az, ha előzetesen bemutatnak nekik hallási ingereket (fizikai priming), vagy a személyek csak elképzelik ezeket az ingereket (képzeleti priming). 

De mi is történik az agyban? 

A mentális képek természetéről évtizedek óta vitatkoznak a kutatók. Az 1980-as években Zenon Pylyshyn, kanadai kognitív tudós és filozófus úgy vélte, a képzelet propozicionális, azaz állításokkal írjuk le, mi van a gondolatainkban. A vele szemben érvelő amerikai pszichológus, Stephen Kosslyn, viszont azt mondta, a képzelet analóg módon működik, és ennek bizonyítására ötletesebbnél ötletesebb kísérleteket dolgozott ki.

„Kimutatta például, hogy amikor elképzelünk egy térképet, és gondolatban elmegyünk benne egyik helyről a másikra, akkor ez a mentális vándorlás a távolsággal arányos időt fog igénybe venni” – eleveníti fel Kovács Ilona. 

Kosslyn és tanítványai, köztük a fent említett Joel Person, a képzelet működését azóta is egyfajta fordított vizuális feldolgozásként írják le, amely a magasabban lévő agyterületekről vetítődik le a vizuális kéregbe.

„Mára viszont változott az, amit az agyról gondolunk. Egyre inkább nagyobb, gyakran egészen távoli alterületek részvételével kialakuló hálózatokban gondolkodunk. Mi azt feltételezzük, hogy a belső világunkat jó eséllyel inkább a régebben asszociatívnak, ma default mode hálózatnak nevezett belső agykérgi területek fogják megteremteni. Ezek tényleg belül helyezkednek el, ha a diót (az agyat) kettéveszed, akkor a belső felszínen vannak, és nincsenek közvetlenül bekötve az ingerekhez vagy a viselkedéshez, az emberben pedig meglepően túlburjánoztak. A precuneus nevű struktúra térfogatában található például a legnagyobb eltérés a csimpánz és az ember agya között” – magyarázza az egyetemi tanár.

Szerinte érdemesebb lenne a képzeletet egyfajta mentális homokozónak vagy játszótérnek nevezni, mert inkább egy jellegzetes mentális modellalkotásról van szó, amely nemcsak a vizualitásra, hanem más érzékleti modalitásokra is kiterjedhet, vagy épp absztraktabb elemekre, ki miből építkezik. 

Képek helyett listákban, lépésekben gondolkodni

A múlt hónapban Shayla Love, a Guardian szerzője számolt be afantáziásként szerzett tapasztalatairól. Arról írt, hogy amikor igyekszik elmesélni egy jelenetet vagy leírni egy személy ruházatát, sokkal inkább egy listára emlékszik, vagy az élmény fizikai-érzelmi komponenseire, de nem jelennek meg képek a fejében. A könyvélményei kapcsán is inkább fogalmakat, témákat tud felidézni. És bár az arcok felismerésével nincsen gondja, amikor a másik nincs ott vele a fizikai térben, nem tudja előhívni az arcát.

„2020-ban elhunyt a legjobb barátom, akinek ragadós mosolya volt, és ahhoz, hogy ezt lássam, meg kell néznem a róla készült fotót, amit gyakran meg is teszek” – osztotta meg.

Arról is írt, hogy az afantáziája miatt a külsejéhez is „némileg szokatlan a viszonya”. „Nem arról van szó, hogy elfelejteném, hogy nézek ki, de néha kicsit meglepődöm, és nem érzem, hogy a külsőmhöz mint identitáshoz kötődnék. Nem ez tesz azzá, aki vagyok” – hangsúlyozta. 

Fenti élmények kapcsán megkérdeztem Welker Ágnest is, aki bionika, majd egészségügyi mérnök szakon diplomázott, és aki anyjához, Gulyás Erzsébethez hasonlóan szintén afantáziával él. A testképpel kapcsolatban azt mondta, másokon is kevésbé vesz észre olyan változásokat, hogy hízott-e, fogyott-e, más-e a haja, és mindez saját magán is kevésbé tűnik fel neki. „Összességében inkább egy-egy jellegzetesség alapján jegyzem meg az embereket, például a ruhája alapján, ha tetszett rajta a minta vagy a szabása” – árulja el. Ugyanakkor Ágnesnek is, más afantáziával rendelkezőkhöz hasonlóan, inkább az arcok felidézése, nem a felismerése jelent kihívást.

Azt hittem, csak egy metafora!

„Régebben sokat olvastam, és az egyik tanárom felvetette, hogy akkor biztos filmként látom a regényeket. Én meg rávágtam, hogy persze. Eszembe se jutott, hogy ő ezt komolyan gondolja!” – meséli nevetve, és hozzáteszi, ő inkább az érzelmeken keresztül kapcsolódik a könyvekhez. Amikor a mozgástanulásról kérdezem – amelynek szintén része lehet a vizualizáció, önmagunk, a testrészeink elképzelése a mozdulatok kivitelezése közben –, elújságolja, hogy nemrég kezdett el légtornázni. „Mielőtt felmegyek, mindig végiggondolom, mit fogok csinálni az egyik, mit a másik karommal, lábammal, tehát a lépéseket mondom magamban végig.” Ágnesnek van egy másik hobbija is, a varrás.

„Itt sem képzelem el előre, mi lesz belőle, csak elkezdem varrni. Szoktak is velem viccelődni az ismerősök, hogy ez hogy fog kinézni, aztán utólag általában jól sül el a dolog. Ezt a pólót is én varrtam” – mutatja.

Afantáziások között – akik sokszor lépnek matematikai vagy természettudományos pályára – egyébként szép számmal vannak írók (például Aldous Huxley), képzőművészek is. Glen Keane illusztrátor például, A kis Hableány, a Tarzan és a Pocahontas alkotója, szintén afantáziás, és azt is tudni lehet, hogy amikor a Szörnyeteget rajzolta, gorillákról és oroszlánokról tett ki fotókat az asztala köré, sőt még egy preparált bölényfejet is szerzett, amit kifüggesztett a falra, hogy mindig szem előtt legyen.

A képek ereje

Hiperfantázia esetén szélsőséges esetekben annyira élénkek lehetnek a képzeleti képek, hogy nehéz megkülönböztetni őket a valóságtól.

„Ezzel szemben kutatások alapján úgy tűnik, hogy az afantázia védőfaktor skizofrénia esetén. Az afantáziás emberek között nincs nagyon olyan, aki skizofrénia diagnózist kap, ahogy a vakok között sincs.

Ennek részben persze az is lehet az oka, hogy a hallucinációk megléte egy látványos tünet, aminek a hiányában kevésbé kategorizálják skizofréniának a szimptómákat a szakemberek. De az is lehet, hogy a skizofréniának tényleg van köze a vizuális rendszerhez, vagy az agyi érési folyamatokhoz, hiszen általában serdülőkorban veszi kezdetét” – mondja Kovács Ilona. 

Pető-Plaszkó Orsolya, aki hiperfantáziával él, azt emeli ki, hogy az élénk vizuális képzelet kétélű dolog. Könnyen el tud menni negatív irányba, például amikor egy szakítás, trauma vagy rossz élmény után valakinek a lelki szeme előtt újra meg újra rendkívül intenzíven kibontakozik az adott jelenetsor. „Viszont a képzeleti képeket arra is lehet használni, hogy az ember megnyugtassa magát, és ha ezek a vizualizációk élénkek, akkor az egy jó dolog. Nekem tehát az fontos, hogy mára megtanultam irányítani a hiperfantáziát, és ebben az önismeret, a mindfulness rengeteget segít” – hangsúlyozza.

Ugyanakkor a kutatás résztvevőivel beszélgetve többször hallja, hogy afantázia esetén az embereknek negatív tapasztalataik vannak a vizualizáción alapuló önismereti helyzetekkel:

„Sajnos a pszichológusok, terapeuták néha erőltetik is a dolgot, vagy az ellenállás jeleként értelmezik, ha a kliens fejében nem jelennek meg képek, holott ennek neurológiai háttere is lehet” – hívja fel rá a figyelmet. 

Fehér Lili Noémi, aki szintén hiperfantáziás, ezt azzal egészíti ki, hogy gyakran olyan jövőbeli helyzeteket is nagyon élénken el tud képzelni, és ez a szorongását éppúgy fokozhatja, mint az izgatottságát várhatóan örömteli események esetén. Az arcmemóriája viszont az egyik erőssége: „nagyon könnyen felismerek embereket, olyanokat is, akiket öt éve egyszer láttam a buszon. Általában arra is pontosan emlékszem, hol, milyen környezetben találkoztam velük korábban” – meséli.

Orsolya saját magával kapcsolatos tapasztalatai ettől eltérnek, benne inkább egy képzetfolyam indul el: ha egy ismerős idegent lát, arról eszébe jut valaki, akiről eszébe jut még valaki, és így tovább. Az olvasott könyveket viszont abszolút filmélményként éli át, ezért is zavarja annyira, amikor mozi készül a regényből, ami nyilván nem olyan, mint az ő belső filmje.

Ugyanaz az előny, csak máshogy? 

Fehér Lili Noémi azt is elmondja, hogy az online naptárát, amelyben a teendőit különféle színekkel jelzi, és könnyedén megjegyzi, de pszichológia szakos BA-hallgatóként a tanulásban is segíti a hiperfantázia, hiszen sokszor a jegyzetek, könyvoldalak konkrét szövegeit is fel tudja idézni, de az oldalakat, színeket mindenképp, amiről aztán sok minden eszébe jut. Utóbbi megfigyeléssel Pető-Plaszkó Orsolya is egyetért, ő most végzi a pszichológia MA-t, de van építőmérnök diplomája is. Mint mondja, akkoriban rengeteg képletet meg kellett tanulniuk, és ő ezeket elég jól le tudta fényképezni magában. 

„Azért nevettem ennyire, mert én is pont a tanulást akartam mondani előnynek az afantázia kapcsán – szólal meg kutatócsoport-beli társuk, Welker Ágnes.

– Nekem mindig meg kellett találni valami logikai összefüggést, hogy az információt kódolni tudjam. Rá voltam kényszerítve, hogy körüljárjam, valamihez kössem a tananyagot, ami végül is jó dolog” – mutat rá.

Aztán még sokat beszélgetünk, nosztalgiáról, honvágyról, más lehetséges összefüggésekről… De a lényeg talán valahol ez: legyen szó tanulásról, kreatív önkifejezésről vagy más célokról, mindhez több út vezet – csak érdemes megismerni a működésedet, kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket, és ellensúlyozni azt, ami esetleg nehézséget okozhat. 

Források: afantazia.hu, Aphantasia Network, Cortex, Fast Company, dr. Kovács Ilona honlapja, New York Times, Guardian 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / DrAfter123

Milanovich Domi