Kissé bizarr ez a fotó a telefonomban… de meg tudom magyarázni!

–

Míg a fényképezés hajnalán drága mulatság és külön program volt fotográfiát készíttetni, ma már bárki bármit lefotózhat egy negyed mozdulattal. Készíthet magáról 2 362 812 darab portrét különböző szögekből, lőhet pár dickpicet anélkül, hogy ezzel az Ofotértban kiégetné a szegény alkalmazott retináját, cuki sorozatokat gyűjtögethet össze a kis kedvencéről, amivel aztán boldog-boldogtalant traktálhat, vagy lefotózhatja a bevásárlólistát, amiről köztudott, hogy hiába készül el, a végén úgyis a konyhaasztalon marad.

Eszter posztja kapcsán belenéztem én is a telefonomba, hogy lássam, ha váratlanul halok meg, és nincs alkalmam kitörölni őket, netán földönkívüliek kezébe kerül a mobilom, vajon miken fognak fennakadni, és úgy dönteni, lehet, mégis érdemes lenne elpusztítani az emberiséget, mert csupa marhaságra fecsérlik az idejüket és a telefonjuk memóriáját.

Nem kellett sokáig keresgélnem, hogy a szépen befotózott ételek, a Böbi kutya észvesztően cuki képei, és a pasimról készült portréfotók között megtaláljam azokat, amik bizony némi magyarázatra szorulnak. Ott van például a fotó, ami a konyhámról készült pár hete. Nos, annyi történt (és biztos vagyok benne, hogy ezzel sokan fogtok tudni azonosulni), hogy miután kitakarítottam, rettentően megörültem a rendnek, és muszáj volt gyorsan lefotóznom. Főképp annak tudatában, hogy 5 perc után megint úgy fog kinézni minden, mint egy százfős lagzi kiszolgáló részlege éjfélkor. (Én tényleg nem értem, hogy a gyerekek miért mindig akkor pakolják ki a hónapokig gyűjtögetett bögre- és kiskanálhalmot a szobájukból, amikor végre patikatisztaságot kreáltam.)

Aztán ott az a fotóm, ami főleg seggeket ábrázol egy pincehelyiségben… nos, ez meg úgy esett, hogy tavaly télen, amikor épp Berlinben voltam, véletlenül olyan helyre csöppentem, ahol szépen lassan egy házibuli alakult ki körülöttem. És persze olyan udvarias volt mindenki, hogy nem kérdezték meg, mi mégis mi a frászkarikát keresek ott. Úgyhogy amíg megittam a sörömet, kénytelen-kelletlen ott kucorogtam, és kuncogtam a helyzet pikantériáján farmagasságban.

De vannak még random, kiállítások faláról sebtében lefotózott infótáblák is a telefonomban. Gyakran van, hogy nincs időm végigolvasgatni mindent (mert, mondjuk, egy sajtómunkásoknak gyorsba levezényelt bejáráson vagyok), úgyhogy mindent lefotózok, amit érek, hogy később, amikor lesz rá időm, alaposabban elmélyülhessek az információkban.

Eszternek, mint később aztán ebből a Facebook-threadből kiderült, nemcsak a hűtőjéről van fotója, de valamiért a komposztjáról is. „Fogalmam sincs, mi a francnak fotóztam le, de látszik a kompozíción, hogy nem véletlen.”

Kinga telefonja saját bevallása szerint gazdag lelőhelye az étel-, kutya-, cica-, kecske- és természetképeknek, no meg az időjárás-előrejelzésekről készült képernyőfotóknak, amiket maga sem ért, miért ment el. (Talán hogy utólag számon kérje az időjósokon, ha valami mégsem úgy alakult?) 

Az Élet Yukonban oldal szerzője viszont egy olyan portrét őrizget magáról, amin rajta kívül egy bazi nagy, felfújható Mikulás lába szerepel, ami mellé ő méretaránynak állt oda. 

Jó pár ember fényképgyűjteménye mellé kellene egy kisregény is a körülményeikről, derül ki többek között Ágnes vallomásából. „Mivel a gyerek gasztrós dokija a tejterhelés végeredményét fotókon szokta megnézni, ha valaha egy idegen kezébe kerül a telefonom, az tuti azt fogja gondolni, hogy egy pszichopata vagyok.”

Juszinka két bögrével szeretné bizonyítani, hogy másokhoz képest ő aztán tényleg naaaagy bögre teát iszik. 

És persze van, aki igazi „vállald fel a valóságot” mozgalmat indított a béna fotókkal. Edit azt állítja, előszeretettel készít képet a leghétköznapibb boldogságról, furcsaságról, vicces vagy bosszantó dologról, amiket aztán megoszt a közösségi oldalain is, hogy ne csak a megkreált és kiszínezett dolgok jöjjenek szembe az ismerőseivel, hanem a mindennapi élet abszurdumai is. „Nevessenek vagy gondolkozzanak el, és lássák: az élet senkinek sem mindig habostorta.”

Mint én a tiszta mosogatóval, István úgy lehetett a „hosszú évek után az első világos pörkölésű, etióp doppióval”, muszáj volt megörökítenie. „El nem tudom mondani, milyen érzés volt újra kézműves kávézóban készült kávét inni” – írta, én meg szinte hallottam a megkönnyebbült, boldog sóhajtását.

Évának közös Apple ID-ja van a legkisebb fiával, mert így reményei szerint nyomon tudja követni, az mit garázdálkodik az interneten. Így viszont a képeit is megkapja. „A legtöbbje felismerhető, de néhány azért felvet pár kérdést.”

Piroskának azért van egy régi képe a nagyanyja fűszertartó porcelánjairól és nem használt egyéb dísztárgyairól, amik már 30 éve ugyanazon a helyen vannak, hogy takarítás után ellenőrizhesse, mindent a megfelelő helyre és egymástól egyenlő távolságra tett-e vissza.

Cecília egy olyan képet őrizget a telefonján, ami egy adag majonézt ábrázol (!), amit a gyorsétteremben ehető, ostyából készült tálkában szolgáltak fel. Katalint viszont kocsmázás közben meghatotta egy okádós jelenet a vécé falán, és szerette volna ezt megörökíteni a maga számára is.

„Nálam többsorozatnyi művészfotó található a villany-, víz-, és gázóra aktuális állásáról – írja Noémi. – Mert ugye minden szolgáltatónál más időjárási viszonyok, csillag- és bolygóállások esetén lehet bediktálni. Az újhullámos digitális kijelzős villanyóránál, nem megfelelő fényviszonyoknál komoly fotótechnikai készséggel lehet csak a pár másodpercig jelzett állást megörökíteni.”

Szila azt hitte, megússza az alábbi képet ennyivel: „Ezt a fürdőkádas installációt csak úgy itt hagyom.”

További pressziónak kellett alávetnünk, hogy elárulja a valóban elég furcsa kép hátterét: „Az úgy volt, hogy régi házat vettünk, ahol a mosógép vízleengedése csak oly módon megoldott, hogy megy bele a cső a kádba, aztán jól van az úgy. Mi meg vettünk egy mosó-szárító gépcsodát, csak azt nem néztem meg, hogy ez a kedves a szárítás során összegyűjtött szöszt egy az egyben kiengedi kevés vízzel ugyanezen a csövön. Igazán kellemes arra belépni a fürdőszobába, hogy a sok szösztől eldugult kádban áll a színes-habos-illatos mosóvíz. Jó háziasszony módjára gondoltam, megoldom okosba, a kivezetőcsőre így került egy nejlon térdfix, esztétikusan hajgumival rögzítve. De, amikor először megláttam működés közben – természetesen elfelejtve, hogy én bármit is alkottam ezzel –, kisebb szívroham kapott el, hogy a tisztításra váró kutyatál mellé mi a bánat került a kádba? Óriás meztelen csiga? Vagy tán dohányos tüdőlebenye? Kezdeti sokkom röhögőgörcsben folytatódott, míg az épp vécén elfoglalt férj kiabált át, hogy mit röhögök ennyire. Megörökítettem neki. Szóval ez mosóvizes-szöszös harisnya. Kiegészítésnek kutyatál. Kádban.”

Annának a telefonjában egyenesen egy „my husband did this” mappa lapul. Mint mondja, az ő férje „a világ egyik legkedvesebb, de leglustább és legrendetlenebb embere”, így dokumentálni szokta a teljesen elképesztő, „csak egy mozdulat lett volna jól megcsinálni, de helyette jó lesz ez így is” dolgait. Így született meg többek között a „tegyél fel, légy szíves, krumplit a burgonyapüréhez főni kérés végeredménye” című fotó. „Végül is tényleg nem mondtam, hogy meg is kell hámozni és fel is kell kockázni.”

Katalin is előszeretettel élcelődik a férjén a képeken keresztül. „Fotót nem mutatok, de van egy sorozatnyi olyan a telefonomban, amin a férjem konkrétan úgy néz ki, mint egy halott. Először nem hitte el, ezért lefotóztam, azóta képes (szerintem direkt) még inkább úgy kinézni: kicsit nyitott száj, hanyatt fekvés, mellkasán összekulcsolt kéz, komolyan csak egy gyertya hiányzik – ő meg alszik édesdeden.”

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Westend61

Fiala Borcsa