Kedves Hamupipőke!

Egészen mostanáig azt gondoltam, hogy te is azok közé a hercegnők közé tartozol, akiket inkább nem állítok példaként a lányaim elé, de most, hogy jobban utánajártam, rájöttem, hogy sok mindent tanulhatnak a történetedből. Szóval bocs, hogy kicsit lesajnálva azt feltételeztem, hogy inkább passzív résztvevője vagy a saját mesédnek – valójában ez nem így van. Igazából kicsit mind „hamupipőkék” vagyunk a saját hétköznapjainkban, és te utat mutatsz alázatból, küzdésből, észszerű nagyravágyásból, a feminizmus alapjaiból és sisterhoodból.

Elmondom, mi miatt gondolom így

Először is, egyértelmű, mondhatni, napi valóságélményünk alázatosan tenni a dolgunkat és közben többre vágyni. Szerintem minden embernek, de minden nőnek megvan ez az érzés. De az alázatosság és a szolgalelkűség nem ugyanaz, és ezt szerintem te csodásan megmutatod. Megcsinálod, amit kell, de keresed a saját boldogságodat, küzdesz az énidődért (tisztára, mint egy modern kori munkahelyen az emberek), és ápolod a baráti kapcsolataidat (az egerekkel).

Közben tudod, érzed, hogy nem lehet ez a jövő, teszel egy jobb életért – az mindegy, hogy a te idődben, a te életedben azt csak egy boldog, szerelmi házasság testesítheti meg. Hiszen szerelemből házasodni tök jó dolog ma is. És te a bálba nem azért akarsz elmenni, hogy megkaparintsd a herceget és vele a vagyont, hanem azért, hogy bálozz.

Amikor úgy tűnik, hogy bukó az egész, akkor sem vádaskodsz, nem küldesz el a kurva anyjába senkit (pedig minden jogalapod meglenne rá), hanem egyszerűen kétségbeesel, és ezt vállalod. Ezzel ma szerintem sokunknak van gondja, pedig már kezdjük tanulgatni, hogy ha merünk gyengék lenni, akkor könnyebben találhatunk segítséget, ahogy a te példád is mutatja. Hiszen a sisterhood előre vezet, egymás lenyomása meg vissza – a történeted a legjobb példája ennek. És bár ez jó nagy közhely, mégis valahogy az az érzésem, hogy a legtöbb esetben igaz, hogy legalább olyan jó tündér keresztanyának lenni időnként (akár valami tök egyszerű dologban, mint, mondjuk, kölcsönadni egy ruhát), mint elfogadni egy ilyen segítséget (amit szintén újra kell tanulnunk).

Ehhez hozzátartozik, hogy akik ténylegesen a testvéreid, és akiknek a legjobban emelniük kellene téged, ők – épp ellenkezőleg – le akarnak nyomni. De te nem veszed fel a kesztyűt és nem nyomod le őket (a valódi segítőddel), hanem egyszerűen bele sem állsz a küzdelembe. Magaddal és a szeretteiddel törődsz, a bántásokat viseled, ha muszáj, de a bántókat ignorálod. Szuper taktika! 

Ezer dolog változott azóta, hogy a mesédet milliók ismerték meg rajzfilmként. Ma valószínűleg egy csaj lennél egy mérgező mozaikcsaládban (már vannak szavaink erre), aki el akar menni élete bulijába, de nincs egy rongya sem.

Bár a szakadt cuccok most épp eléggé bejönnek, de a „nincs mit felvennem” problémakör mindig fennáll. Szóval jó, ha van egy barátnőd, aki megdob egy ruhával, és akkor kihagyhatod a napi FOMO-t, és ott lehetsz a buliban, amire vágysz.

Aztán ha még álmaid pasija is felbukkan… akkor pár nappal később stalkold az Instán (vagy a TikTokon, de ennyire talán nem vagy fiatal). A hepiendig is kicsit másképp jutnál el, de ez nem is annyira lényeges. Mint ahogy az sem, hogy ha mégsem olyan lenne az élet a hercegeddel, mint képzelted, akkor is sokkal több lehetőséged lenne.

A lényeg inkább az, hogy akik emelik egymást, azok felemelkednek, akik pedig lehúzzák egymást, azok a mélybe zuhannak. Ezt tanítja nekünk, a 2020-as évek nőinek, sőt, embereinek a meséd. 

Szóval köszi, hogy emlékeztetsz bennünket arra, hogy nekünk is vannak Hamupipőke-pillanataink, akkor is, ha amúgy nem a herceget várjuk és nem szeretjük a teátrális estélyiket.

És köszi, hogy a történeted megmutatja, mennyi spektruma van a nők egymáshoz való viszonyulásának. Hiszen a gonosz mostohatestvéreid egymást is visszahúzzák, a nevelőanyád hiába akarja erősíteni őket, de ez kontraproduktív – tökéletes példája a ma is rengeteg problémát okozó, „maguk módján szerető” embereknek, sőt, a saját álmaikat a gyerekeiken keresztül beteljesíteni vágyó anyáknak. Messzire visz, ha ezekben a történetekben kicsit a viszonyok mögé nézünk, és annyi, de annyi tipikus viselkedésmintát fedezünk fel bennük, amik ma is sok nehézséget okoznak.

Összességében kiderül, hogy mindannyiunk élete egy Disney-mese – bizonyos tekintetben. Még akkor is, ha nem mind vagyunk hercegnők.

Remélem, azért Csipkerózsikának nem lesz kerek szülinapja a közeljövőben, mert vele mint példaképpel nehezebben tudok azonosulni. De lehet, hogy csak azért, mert nem szeretek aludni. (Egyébként kilenc évem van megkedvelni, szóval még akármi történhet.) Az utánad következő fontos példakép, aki az apjával száll szembe (még ha nem a legtökéletesebb eszközökkel is), a még csak 31 éves Ariel. (Azóta kicsit sűrűbben jönnek a hercegnők, szerintem megneszelték a Disney-nél, hogy jó pénz van ebben.)

Őszintén bizakodom benne, hogy csodás öregkorod van a herceged mellett, és néha meglátogatod a tündér keresztanyádat, aki még mindig, közel százévesen is tolja a jótékonykodást – mert nagy szükségünk van rá. És ha esetleg ő épp nem elérhető, nekünk kell átvennünk a helyét. Azt meg nem remélem, hanem tudom, hogy igazi jó női vezetőként irányítod a kis kastélyotokat, empátiával, viselhető, de határozott elvárásokkal az alkalmazottak iránt. Mert ha nem egy mesehős lennél, akkor szerintem cégvezetőként szerveznéd a partikat, ahogy egy-két Disney-spin-offban teszed. És közben persze önkénteskedsz is. Előttem van, ahogy a magad és a barátnőid sminkcuccaival segítesz hajléktalan nőkön vagy ilyesmi. 

Puszi, egy régi-új rajongód,

Tóth Flóra