Édes, recsegős, lázas emlékeim

Amikor általános iskolás voltam, ha megbetegedtem, mentem rögtön a nagymamához Óbudára, így nem kellett sem otthon egyedül tengődnöm, sem megkockáztatni, hogy megfertőzöm a kishúgaimat. Imádtam a betegségek minden pillanatát, és nem csak azért, mert lóghattam a suliból. A nagymamám finom leveseket főzött, időről időre felbukkant a betegágyamnál egy nagy bögre mézes-citromos teával, és hogy megfordítsa a meselemezt a lejátszóban. Sok lemeze közül válogathattam, A csuka parancsára Sztankay István és Ruttkai Éva előadásában, az Óz többek között Haumann Péter zseniális hangjával, a Diótörő, a Vuk… de a legnagyobb kedvencem a Bambi volt. Sohasem múlt el a rám gyakorolt hatása.

A recsegős lemezeket aztán a nagymamám később átíratta CD-re, így hosszabb utazáskor a gyerekeimmel is hallgathattuk. Így esett meg, hogy az elárvult őzfiú története felnőttként újra szíven talált. Emlékszem, ahogy megyünk az autópályán, én elöl, a gyerekek pedig szép csendben figyelnek mögöttem. Épp egy hatalmas, végtelenbe terülő mező mentén haladunk, amikor a lejátszóból szóló mesében a kicsi Bambi először látogat ki a rétre az édesanyjával. Mielőtt kilépnének, az anyukája mélyen a borja szemébe néz, és a lelkére köti, hogy csak akkor léphet ki utána a védtelen térre játszani, ha hívja. Ha azonban azt látja, hogy az anyja visszafordul és szaladni kezd, akkor fusson ő is, hátra se forduljon, történjék bármi.

„Ha mindjárt azt látnád… hogy… a földre zuhanok… ne törődj velem, érted? Bármit láss és bármit hallj… csak fuss, sebesen, ahogy tudsz…! Megígéred?”

Anya örök

Csak néztem ki az ablakon, miközben próbáltam lecsillapítani az érzéseimet, hogy ne zokogjak fel ott helyben. Egyrészt, mert gyerekkori emlékeimből pontosan tudtam, milyen sorsra jut az anya (szerintem még most is kívülről fújom a mesét). Valószínűleg sok kisgyerek hozzám hasonlóan a Bambiból tanulta meg, hogy az anyák is halandók, és van, hogy idejekorán elveszítjük őket; hogy a gyász milyen pokolian fájdalmas tud lenni, amellett, hogy meg is érleli, fel is növeszti gyorsan a zsenge lelket; és hogy a halál sajnos elkerülhetetlen része az életnek. De akkor, ott a Bambit hallgatva, életemben először anyaként is összefacsarodott a szívem.

Mérhetetlenül fájdalmas volt belegondolni, hogy szülőként egyszer csak el kell engedni a gyerekeinket. Hogy az életútjuknak lesz olyan része, ahol még távolról sem kísérhetjük őket.

És éppen ez a nagy klasszikusok egyik hatalmas titka: időtlenek, ugyanúgy fontos jelentéstartalommal bírnak a gyerekek, mint a felnőttek számára, most és száz év múlva is. Legfeljebb ugyanannak a képnek a gyerek ezt a részletét figyeli meg, a felnőtt pedig amazt.

A „sohasincs” apák

Nem csak az anyák mulandósága azonban, ami szívbemarkoló, elgondolkodtató vagy fontos, mély tanítása a könyvnek. Elvált szülők gyerekeként, egy erős(en) nők által dominált családban, számomra nem volt szokatlan az őzek társadalomszerkezete, ahol az ifjakat az anyukák nevelik, az apák pedig csak időnként jelennek meg. Ám ami a mesében már más, és számomra egészen bűvöletes volt: amikor viszont felbukkannak, akkor pompásak és fejedelmi megjelenésűek, és olyan mély tisztelet övezi őket, hogy a látogatásukra szinte megfagy a levegő, és mindenki elhallgat. Mégis az apák azok, akik rávilágítanak e ritka pillanatok során az élet nagy titkaira – például

a minden ízében viszolygó Bambit is az apja, az öreg herceg viszi oda egy ember holttestéhez az erdőben, hogy lássa, az sem mindenható, hanem éppúgy sebezhető, mint bármelyikük.

Leckék az élethez

Nagyon szerettem gyerekként, – és most újraolvasva is – a folyamatot, ahogy Bambi szép lassan megismerkedik a környezetével. Ahogy megtanulja a rét, a pihenés, a játék, az udvarlás vagy az évszakok változásának szabályait, hogy minden állat különböző, más a személyisége, másképp kell velük beszélni, lenézően azonban – hiába számít ő kivételezettnek – senkivel sem szabad, sőt. Az igazi nagyság abban mutatkozik meg, ha a legapróbb élőlénnyel is tudsz tisztelettel bánni. Számtalan leckét nyújt az őzeknek (és velük együtt a mesére figyelő embergyerekeknek és felnőtteknek is) az erdő. Hogy egy bizonyos kor felett meg kell tanulni egyedül lenni.

Hogy a rabság akkor is rabság, ha közben etetnek és simogatnak, a nyakat kikoptató béklyó lánca pedig soha nem lehet a szeretet jele.

Hogy a hamis hang, ha a szerelmet utánozza, végzetes lehet. És hogy vannak olyan időszakok, amelyek sokkal keményebbek a többinél, és nem tudsz mást tenni, mint megpróbálni túlélni. Az őzeknél ez a tél, amikor nemcsak élelemből van kevés, de megkezdődik a vadászidény is. „Ebben az órában sokan meghalnak közülünk. Talán én is köztük leszek” – néz szembe a közelgő veszéllyel az egyik őz, beletörődve a sorsába.

Elhappolt sikerek

Azt talán kevesen tudják, hogy a Bambi szerzője, Felix Salten Budapesten született Siegmund Salzmann néven, 1869 szeptember 6-án. Nem sok időt töltött, mondjuk, a fővárosunkban, csupán pár hetes volt, amikor a szülei – sok más zsidó családhoz hasonlóan – visszaköltöztek Bécsbe, miután ott 1867-től teljes állampolgárságot kaphattak. Édesapja halálával az akkor tizenhat éves Salten abbahagyta az iskolát, majd pár vargabetű után újságíróként, később kritikusként dolgozott, Bécs szinte minden nagyobb lapjánál rendszeresen publikált. Írásai különféle álneveken jelentek meg, ezek egyike lett írói művészneve is.

Számos műve közül a Bambi lett a leghíresebb, melyet 1923-ban írt egy Alpokban tett kirándulásától megihletve. A mű öt évvel később megjelent, és óriási sikert aratott angol fordításban is. 1933-ban azonban (utólag derült ki csak sajnos, hogy nem túl jó üzleti érzékkel) csupán ezer dollárért eladta a könyv filmes jogait Sidney Franklin amerikai rendezőnek, aki aztán ezt továbbadta a Walt Disney stúdiónak. Így 1942-ben feltűnhetett a filmvásznon is a tányérszemű őzgyerek.

A film hatalmas sikeréből azonban Bambi szülőatyja semmit nem profitált.

A történelmi háttér sem volt kifejezetten kegyes Saltenhez, Adolf Hitler 1936-ban betiltotta a könyveit, majd, ahogy egyre nagyobb teret nyert a nácizmus Ausztriában is, Salten a családjával Zürichbe költözött, és ott is halt meg 1945. október 8-án. A meséje azonban örökre velünk marad – még akkor is, ha sokan talán nem is tudják, hogy a nagy Disney-klasszikusnak egy Budapesten született osztrák író szolgáltatta az alapját.

 

Fiala Borcsa