–

Adri tippjei

Ha láthatatlan vagy: ugrálj!

Megyek a plázába, épp a kedvenc számomat hallgatom, a következő cikkemen agyalok vagy valami ilyesmi, süt a nap – és ekkor bámm, felkenődöm a fotocellás ajtóra. Azt hinnéd, túlzok, de nem: sajnos rendszeresen előfordul. A fotocellás ajtók mozgásérzékelői sokfelé úgy vannak beállítva, hogy bizonyos magasság alatt egyszerűen nem vesznek észre. (Vagy nem tudom, mi más lehet a magyarázat. A magas barátaim nem ismerik ezt a problémát, a szintén nem túl magas DTK-nak ellenben szintén visszatérő élménye.) Ilyenkor az ember, összeszedvén maradék méltóságát (nem sok, azt megmondhatom), két dolgot tehet, hogy az ajtó végre kinyíljon: integetni vagy ugrálni kezd.

Eleinte az elsőre voksoltam, egészen addig, amíg az előző munkahelyemen, ahol egymástól egyméternyire két fotocellás ajtó állt, elő nem fordult, hogy beragadtam a két ajtó közé.

Ez már önmagában is kínos, de amikor elkezdtem integetni, az utcáról és az épületből is hülyének néztek. Mert persze ha elmondtam a nálam nyilvánvalóan magasabb kollégáknak, mi a gondom, mind legyintettek: „De hát az ajtó tök jól működik, nézd meg!” Aha, köszi. Na, ekkor fejlesztettem ki az én fotocellás life hackemet: integetés helyett elegánsan ugrom egy picit, épp akkorát, hogy a hülye mozgásérzékelő felfogja: én is ember vagyok.

Ne legyen a szekrény az ellenséged!

A gardróbszekrények általában jó magasak, te viszont alacsony vagy, de szeretnéd kihasználni a helyet. Mit teszel? Vagy veszel egy szobalétrát/fellépőt, ami amúgy tök sok helyet foglal és többnyire ronda is, vagy belülről oldod meg a helyzetet. Nekem a legkisebb túlzás nélkül megváltoztatta az életemet, amikor kaptam a férjemtől egy lenyitható fogast a ruhásszekrényem felső részébe. Az akasztós rész közepén van egy rúd, amivel könnyedén lehúzhatók a fenn tárolt ruhák, és az önbecsülésem is megmarad.

Koncerten: ébressz sajnálatot!

Azt hiszem, ez a legaljasabb life hackem, mégis kénytelen vagyok ehhez folyamodni. A színháztermekben és operaházakban viszonylag könnyedén orvosolható, ha egy kosárlabdázó ül előttem: picit oldalra dőlve, esetleg oldalvást ülve simán ellátok az illető mellett. Legvégső esetben megkérem a mellettem ülőt (ha magasabb), hogy cseréljünk helyet – a nézőterek elrendezése azért többnyire segít, életemben talán egy-két extrém esetben kellett helyet cserélnem. Könnyűzenei koncerteken viszont sajnos alapélményem, hogy bármerre megyek is, valaki mindig fölém tornyosul (ráadásul a sötétben gyakran észre sem vesznek, és simán arcba könyökölnek). Ilyenkor egy hangos sóhaj és egy szomorú „elnézést” nagyon hasznos tud lenni:

tapasztalataim szerint a magas emberek azonnal megsajnálnak, ha látják, milyen apró vagyok, és onnantól ők maguk ügyelnek arra, hogy egyrészt ne daráljanak le, másrészt tök jól lássam a színpadot. Ja: a csüggedt kiskutyatekintet nagyban segíti a dolgokat.

(És egyébként tényleg mennyire szomorú, hogy amúgy sosem látnék semmit?!)

Kicsi vagy? Hordd ruhaként!

Biztosan ti is ismeritek azokat a tunikákat, amelyekhez épp csak néhány centi hiányszik hosszban, hogy ruhaként is hordhatók legyenek, és olyan jó is volna, ha lehetne őket akként viselni… Na, azokat én mind ruhaként hordom. Ha!

Flóra tippjei

Ha nem érsz el valamit – mássz!

Nem hátrány, ha az alacsony termethez egy antitériszonyos hozzáállás is kapcsolódik, gyerekkoromban imádtam fára mászni, most bútorlapokon élem ki mindezt. Azt nem mondom, hogy néha nem bizonytalanodom el, hogy valami elbír-e, de ami egyszer elbírt, azt onnantól alapnak tekintem, és bármikor felmászom rá. Megkönnyíti a helyzetemet, hogy két kiskorúval élek együtt, ami jár bizonyos extra bútorokkal, így fellépők és gyerekszékek sokasága segít, hogy a magas polcokat is elérjem.

Bevallom őszintén, a lányaim magasított székeit nagyon szívesen használom csak simán ülésre is, ha ők épp nem ülnek rajta – végre nem kell felfelé nyúlkálnom az asztalnál, hanem minden kényelmesen kézre esik.

Már az is megfordult a fejemben, hogy magamnak is szerzek egyet…

Szerencsére évek óta divat a lazán felhajtott farmer

A fiatal felnőttkorom egy része azzal telt, hogy a varrónőkhöz szaladgáltam nadrágfelhajtás céljából. Aztán pár éve divatba jött a felhajtott nadrág, a boyfriend farmer, aztán a mum fit farmer, olyan lezseren megcsinálva, mintha csak kettőt hajtott volna rajta a viselője. Az enyém is úgy néz ki (majdnem), csak éppen öt-hat hajtással. Nekem hosszban minden farmer boyfriend tulajdonképpen. Viszont amióta a trendeknek köszönhetően felfedeztem ezt a lehetőséget, nem kellett varrónőhöz mennem ilyen ügyben. Mosáskor néha én magam is meglepődöm, hogy hány hajtás is van egy-egy nadrágon. De az biztos, hogy ha kimegy is a divatból, nálam marad.

A kedvenc short life hackem: a gyerekosztály

Egyébként is van hajlamom némi öltözködési idiotizmusra, vagyis arra, hogy színes, rajzfilmmintás meg mindenféle cuki ruhában járjak. Néha a felnőtt ruhák között is lehet találni ilyeneket, de a gyerekosztály igazi aranybánya. A 164-es ruhák simán jók rám, a 170-esek közül pedig van olyan, ami még nagy is. Pedig esküszöm, szélességre nem vagyok egy törékenytinilány-méret. Nyilván a szabás is számít, de

a rövidnadrágtól a pólón át rengeteg szoknyáig mindenem van gyerekruhából. Az előnye, hogy sokkal olcsóbb, mint a felnőtt ruha.

A hátránya, hogy kevésbé strapabíró néhány esetben, hiszen a gyártók, gondolom, számolnak azzal, hogy a gyerekek kinövik ezeket a ruhákat, mire mondjuk, teljesen kibolyhosodnának. Esetemben, ugye, ettől nem kell tartani. Bár néha még reménykedem, hogy hátha valami csoda folytán növök pár centit…

gyerekpóló, gyerekszoknya, gyerekcipő - egy felnőttön
Tetőtől talpig gyerekholmiban

Lilla tippjei

Vedd körül magad magas barátokkal!

Számomra a legbosszantóbb visszatérő probléma, hogy nem érek el bizonyos polcokat. Az irodában például nem érem el a poharakat, ezért addig lökdösöm egy spatulával a kiszemelt csészét, míg végül sikerül hozzáférnem. Ha még így sem megy… akkor leverem, és miközben esik, gyorsan elkapom. Kibaszott szánalmas. Persze ez nem így lenne, ha a konyhát én és/vagy Flóra terveztük volna. A konyhabeszerelést azonban colos irodavezetőnk vezényelte, a maga 190 centis magasságával (Erika, legalább egy sámlit vegyünk már!). Persze nem kenhetek mindent Erikára, bevásárláskor sem érem el a legfelső polcokat. Legutóbb a képen látható módon próbáltam lepiszkálni a reggeli müzlimet a hűtő fölötti polcról (nem értem, miért pont oda rakják, na mindegy).

Végül megkértem az egyik vásárlót, hogy segítsen és vegye le nekem. A kínos az volt, hogy véletlenül rosszat vett le… Úgyhogy megkértem, nézze már meg a többit, és vegye le azt a müzlit, ami csak csokis.

Ennek annyi előnye mindenesetre van, hogy tök könnyen lehet így ismerkedni!

Amire nincs life hack: a kilincsre fennakadás

Ez nem tudom, mennyire az alacsonyságomnak tulajdonítható, mindenesetre rendszeresen fennakad az ingujjam a kilincsen. Ezt úgy kell elképzelni, hogy boldogan sétálgatok az irodában, otthon vagy vendégségben, amikor egyszer csak visszaránt valami a semmiből. Erre nincs life hack, ez maga a masszív szívás. Csak elkerülni lehet a kilincseket, meg nem szabad lobogó ujjú ingeket hordani, amivel fennakadhatsz. Mindig megtörténik, gyűlölöm. Olyan kellemetlen, amikor valaki egy ilyen jelenet tanúja lesz. Még rosszabb, amikor a táskám akad be, miközben megyek ki épp az ajtón, és ott állok, mint egy balfék, hogy valaki segítsen.

 Csepelyi Adri