–

Imádok interjút készíteni. Pedig, ha belegondol az ember, rengeteg szívás van vele: felkészülni, odamenni, megnyerni magamnak az alanyt, utána leiratozni a hangfelvételt, összerakni-szerkeszteni a szöveget, végül elküldeni jóváhagyásra, és imádkozni, hogy ne húzzák ki belőle a szaftos részeket…

Ennek ellenére tényleg szeretem ezt a műfajt, hiszen izgalmas emberekkel tudok találkozni, egy kicsit megismerni őket – és igen, ha jól dolgoztam, nem ritka az sem, hogy a jó kapcsolat megmarad közöttünk. A művészek (én többnyire velük beszélgetek és persze sportolókkal) hálásak, ha felkészült vagyok, ha nem a sablonkérdésekkel jövök („és honnan van az együttes neve?”, „mit üzen a magyar rajongóinak?”), ezért a többségük szívesen beszél magáról.

A végeredmény azonban néha egészen furcsa dolgokon múlik, amelyekre semmiféle hatással nem lehetek. Az utóbbi tíz évben egy sor furcsa, vicces vagy épp idegőrlő helyzetbe kerültem, miközben próbáltam valakit meginterjúvolni. Ezekből gyűjtöttem össze a kedvenceimet.

1. A világhírű karmester, aki randira hívott

Még napilapos újságíró koromban egy elképesztően tehetséges, és emellett tényleg dögletesen jóképű karmesterrel kellett telefonos interjút készítenem. Az ilyen beszélgetéseket általában a menedzsment intézi, és többnyire hotelszobák számát kell felhívnunk, ő viszont elküldette nekem a saját mobilját, mert azt sem tudta, épp melyik városban volt akkor. A szerkesztőségben néhány nap után már mém lett abból, hogy próbálom őt elérni, vagy épp ő akart visszahívni – a végén már úgy sms-eztünk, mintha csetelnénk.

Nagy nehezen összejött az interjú, nagyon jó hangulatú beszélgetés volt, én meg épp áradoztam utána az ügyeletes szerkesztőnek, amikor újra csengett a telefonom. A karmester volt, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy ezt közöltem is a körülöttem álló kollégákkal. Amikor felvettem, a jóképű dirigens belebúgta, hogy mit szólnék hozzá, ha együtt vacsoráznánk, amikor végzett. Se köpni, se nyelni nem tudtam, és ez az arcomon is látszott, mert a kollégák tátott szájjal várták, mi a fene történik. Aztán néhány másodperc szünet után a világhírű karmester ránézett a telefonjára, és rájött, hogy velem beszél. Félretárcsázott, hiszen velem volt tele a híváslistája.

A kollégák ordítva röhögtek, a napi szerkesztő azt írta a cikkembe a karmester képe alá:

„Kolléganőnk teljesen elalélt az ifjú tehetségtől”.

Persze nem ez jelent meg a másnapi lapban.

2. A világhírű karmester, akivel túl őszinte voltam

Az interjúkészítés egyik hasznos eszköze az interjúalany kizökkentése. Sokan ugyanis ugyanazokat a sematikus válaszokat ismételgetik, úgyhogy nem ritkán kemény meló valami igazán érdekeset kiszedni belőlük. Volt azonban egy eset, amikor akaratomon kívül mondtam olyat, amivel egészen új alapokra helyeződött a telefonos beszélgetés Alan Gilberttel, aki akkor a New York-i Filharmonikusok vezető karmestere volt. Tárcsáztam a megadott számot, Mr. Gilbert pedig egyetlen csengés után, már-már kitörő örömmel vette fel, és udvariasan azt mondta: örül, hogy hívom.

Azokban a napokban több férfikollégával és a férjemmel is sikerült összerúgnom a port, úgyhogy azt találtam mondani: na, legalább van egy férfi, aki örül, ha hívom!

Mr. Gilbert egy pillanatra lefagyott, aztán röhögve annyit mondott: erre azért térjünk majd vissza az interjú végén. Persze nem tértünk, de kifejezetten vidám beszélgetés volt.

A kép a szerző tulajdona! Illusztrációként szolgál, nem a gyűjtésben szereplő alanyokat ábrázolja!

3. Az interjúalany, aki megfenyegetett

Az interjúalanyok néha nagyon nehezen értik meg, hogy a nyomtatott sajtóban a hely adott. Hiába érzik úgy, hogy létfontosságú még ezt is meg azt is beleírni a cikkbe, ha egyszerűen nem fér el. Ma már legendás az az alanyom, aki mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy a számos fontos kitüntetése mellett egy teljesen jelentéktelen (ezáltal a cikkből elsőként kihúzandó) elismerését is beleírjam a névjegyébe. Hiába magyaráztam, hogy meg van kötve a kezem, ő erősködött. Végül egy e-mailben azt írta:

„amennyiben a megjelenő újságban nem lesz benne a kért információ, megvannak az emberei a megfelelő helyen”.

Az a bizonyos kitüntetés végül nem volt benne a cikkben, de eddig még nem jöttek értem.

4. A DJ, aki ott sem volt

Imádom a Judas Priest-et, nagyon vártam néhány éve a koncertet a Szigeten – csakhogy épp akkorra osztottak be egy állítólag roppant fontos interjúra egy külföldi DJ-vel. Napokon át próbáltam elcserélni a munkát, de hát mindenki a Judasra akart menni, így aztán megsemmisülten mentem a megjelölt backstage-be, mert hát mégiscsak a munka az első. Két és fél órán át vártam hiába, a DJ sosem jött el, én pedig a távolból hallottam a Painkillert, és belül rettenetesen zokogtam.

5. Az érző szívű aranylabdás

Életem első, focival kapcsolatos feladata nem is lehetett volna ennél nagyobb kihívás: Albert Flóriánnal kellett beszélgetnem. Ez alapvetően a világ legcsodásabb megbízása – ha van bármiféle kiindulópontod, és nem csak egyetlen magazinoldal áll a rendelkezésedre. Meg, mondjuk, nem vagy amúgy is beszarva attól, hogy életed első focis interjúját egy ikonnal készíted, és nőként darabokra fognak szedni, ha elrontod.

Ilyenek jártak a fejemben, ahogy mentem Flóri bácsi irodája felé a Fradi-székházban, és a végére már szédültem az izgalomtól. Flóri bácsi bemutatkozott, hellyel kínált, aztán aggódón rám nézett, és azt kérdezte:

 „Úgy látom, rosszul van. Kér egy pohár vizet?”

Azt hittem, elsüllyedek. Az interjú végül pont olyan volt, mintha egy középiskolás írta volna, de túléltem, és később eljött az az idő, amikor Flóri bácsi csak nekem nyilatkozott. A Google találatai között viszont évekig az a kedves és kollegiális kritika jelent meg elsőként a nevemre, hogy „a legérthetetlenebb, még az internet által is alig ismert Csepelyi Adrienn semmitmondó interjúja Albert Flóriánnal”.

Tomi haverom azóta is így hív: az internet által is alig ismert Cs. A.

6. A sztár, akinek nem állt érdekében

Bizonyos interjúk egyszerűen halálra vannak ítélve. Így volt ez annak a nagyon híres színésznek az esetében is, akinek valami furcsa averziója volt a nőnemű újságírókkal szemben, és ennek elég hangosan adott hangot: sokak füle hallatára azzal kezdett, hogy elküldte a fotósomat a fenébe (a menedzsment nem szólt, hogy fényképezni is fogunk, pedig mi jeleztük), engem meg hülye picsának nevezett. Ezek után negyven percen át túráztatott, végig valótlanságokat felelt a kérdéseimre, minősíthetetlen hangnemben beszélt velem, rólam és a rovatvezetőmről is. Végül azt mondta:

„jöjjek vissza ősszel, akkor majd kedves lesz, mert jön egy új projektje, és akkor érdekében áll majd.”

7. A zenész, akit kiidegeltek

Sok apróságon múlik egy-egy interjú sikere, például azon is, hogy aki előtted beszélgetett a sztárral, milyen hangulatban hagyta. Amikor még volt hatalmas dzsessz-sátor Szigeten, fellépett ott egy nemzetközi hírű muzsikus, én pedig az utolsó voltam a vele interjút készítők sorában. Mire bejutottam a backstage-be, a művész szó szerint fülig a kabátjába burkolózva ült, mint egy duzzogó óvodás. Pályafutásom egyik legkínosabb párbeszéde következett ezután – már ha párbeszédnek vehetjük, hogy ő az első három kérdésemre nem felelt semmit, majd kijelentette, hogy utálja az újságírókat. Nem tudom, mi történhetett, de láthatóan nem allűr volt, hanem tényleg teljesen kiakasztották valamivel.

Körülbelül másfél percnyi síri csönd után arra gondoltam, ha már úgysem lesz ebből interjú, megkérdezem, hogy van a testvére, aki szintén híres zenész, és két napja került kórházba. Én még ilyen gyors átváltozást életemben nem láttam: a muzsikus kidugta a fejét a kabátból, mosolyogva mesélte, hogy jobban van az öccse, és hálálkodott, hogy képben vagyok. Addig beszélgettünk, hogy az interjúról ment a színpadra, méghozzá fülig érő szájjal.

8. Az interjú, amit senki sem hallott

A külföldi hírességekkel zömében angolul beszélgetünk, ami eleve nem könnyíti meg az elmélyült társalgást, ha egyikünknek sem az az anyanyelve. Ezt súlyosbítja még az illető akcentusa – egyszer egy északír edző nyilatkozata közben konkrétan rám jött a röhögés, mert egy büdös szó nem sok, annyit sem értettem abból, amit mondott. (Ausztrálokkal telefonon beszélgetni hasonlóan „egyszerű”.)

A kedvencem mégis az az interjú volt, amit a Sziget világzenei nagyszínpada mögött kellett volna megejtenem egy afrikai sztárfellépővel, aki ugyan remekül beszélt angolul, de olyan kiejtéssel, hogy a fal adta a másikat.

(Ő nyilván ugyanígy érez az én akcentusommal kapcsolatban.) A gond csupán annyi volt, hogy a szokásoktól eltérően a beszélgetésre nem tudtak nekünk konténert biztosítani, akkora volt a pörgés, így mi egy alkalmasnak látszó helyen megálltunk a színpad mögött, és ott interjúztunk. A beszélgetés második percében elkezdődött a következő koncert, mi pedig egy hangfal mögött állva próbáltuk megérteni a másikat. Én egyetlen mukkot sem hallottam vagy értettem, ő vélhetően ugyanígy volt ezzel, a diktafonon pedig a basszus zúgásán kívül a világon semmit sem lehetett hallani.

Tulajdonképpen fogalmam nincs, miről beszélgettünk tizenöt percen keresztül.

9. A majdnem tökéletes álnév

Egy olyan együttessel interjúztam, amelynek tagjai álnéven zenélnek, és kínosan ügyelnek arra, hogy ne szivárogjon ki a sajtó felé a polgári nevük. A jó újságíró természetesen tíz perccel a megadott időpont előtt ott van a helyszínen, én viszont aznap erős késében voltam, így négy percet várniuk kellett rám, ami miatt elég zaklatott állapotban érkeztem. Az együttes másik fő ismérve, hogy képtelenség velük értelmes interjút készíteni, ezért ők iszonyúan meglepődtek, hogy valami zord kolléga helyett egy törékeny nőt küldtek hozzájuk. Egyikük annyira megdöbbent, amikor kezet nyújtottam és a szemébe néztem, hogy zavarában a teljes polgári nevén mutatkozott be.

Én viszont annyira zavarban voltam a késés miatt, hogy ez fel sem tűnt.

Napokkal később árulta csak el, egy kisebb rejtvény segítségével a nevét. A másikukét azóta sem tudom.

10. A színésznő, aki nem is az, aki

Bár többnyire hátrány, mert elrontja az alany kedvét, de néha a kollégák felkészületlensége még akár segítséget is jelenthet. Néhány éve Claudia Cardinaléval interjúzhattam, akit már kislánykoromban is bálványoztam, és egy csomó dolog volt, amit szerettem volna tőle megkérdezni. Ahogy vártam a soromra, arra lettem figyelmes, hogy a színésznő elegánsan ugyan, de egyre nyilvánvalóbban vonja fel a szemöldökét. A kérdésekből hamarosan nekem is leesett, mi zajlik:

az újságíró, akivel Cardinale beszélgetett, nyilvánvalóan összekeverte őt Brigitte Bardot-val.

Emlékszem, amikor leültem Cardinale elé, ugyanolyan döbbenet tükröződött mindkettőnk arcán. De innentől nyert ügyem volt: a legendás színésznő felszabadultan és boldogan mesélt nekem arról, hogyan ölelgetett vad alligátorokat, tényleg sírt-e előtte Rita Hayworth, és milyen kézjellel üdvözölték egymást a feministák a hatvanas években. (Elárulom: egy puncit formázó rombusszal.)

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Csepelyi Adrienn Claudia Cardinale-val beszélget!