„(Mit) számít, hogy nő vagyok!” – Megnéztük a Reporter Slamet a Dumaszínházban

Nem minden az, aminek látszik

Ahhoz, hogy tájékozódni tudjunk, és ne csak sodródjunk az információözönben, fontos lenne, hogy a hétköznapi ember is tudja, mitől lesz hiteles egy hírforrás, vagy hogy milyen elvek mentén készül egy-egy lap. Többek között ezért is jött létre a Reporter Slam nevű kezdeményezés, melynek keretében újságírók a standupos humoristákhoz hasonlóan kiállnak a színpadra, és mesélnek a munkájukról. Például arról, hogy miként születik meg egy oknyomozó cikk, hogy milyen kutatómunkát végeznek a nyomozás közben, vagy hogy mitől lesz igazán jó egy interjú. Vagy egyszerűen arról, hogy milyen vicces, meghökkentő, illetve szürreális történetekbe futottak már bele.  

A nő vajon mi?

A Reporter Slam-kezdeményezés Németországból indult el még 2016-ban, és ott már most nagy népszerűségnek örvend ez a fajta stage journalism. Nálunk tavaly debütált az esemény, az idei elsőn Lakat Eszter, a Blikk bűnügyi riportere, Simon Andrea szabadúszó sportújságíró, Élő Anita a Válasz Online munkatársa, valamint Veiszer Alinda kulturális újságíró ragadott mikrofont a Dumaszínház színpadán.

Az esemény házigazdája, Ráskó Eszter humorista hangsúlyozta, hogy bár az este a „(Mit) számít, hogy nő vagyok!” címmel futott, legkevésbé a fellépők neme a lényeges, sokkal inkább az a profizmus, amivel nap mint nap végzik a munkájukat.  

Mégsem lehetett megkerülni a kérdést: fontos az újságírásban, hogy valaki nő? Létezik egyáltalán olyan, hogy női újságírás?

Ha nem is kaptunk egyértelmű választ ezekre a kérdésekre, az azért kiderült, hogy legalábbis nem lehet teljesen elvonatkoztatni attól, hogy a fellépők nők. Ez ugyanis – akár akarják, akár nem –, gyakran hatással volt és van a munkájukra. Például, amikor egy interjúalany azért oszt meg kényes információkat, mert buta kis nőcinek nézi az újságírót. Vagy amikor azért kap meg valaki egy munkát, mert a férfi kollégák nem vállalták. 

Ribancok és kocsmák

Mint Lakat Eszter, a Blikk bűnügyi újságírója, az első fellépő elmesélte, bizony megesett, hogy a nagymamája kétségbeesve hívta fel, mert úgy hallotta a szomszéd hölgytől, hogy a kisunokája „ribanc” lett Pesten. Mint kiderült, félreértés történt, csupán a kommentelők állították, hogy „hazug ribanc”. (Kész megkönnyebbülés, nem igaz?)

Eszter bulvárújságíróként egyébként már megszokta, hogy lehazugozzák, vagy azt mondják, nem végez igazi újságírómunkát. Pedig az ő cikkei mögött is komoly kutatómunka áll, egy-egy anyagon van, hogy ő is napokat, heteket dolgozik.

Ő „talpas riporterként” terepen dolgozik és a bűnügyekre szakosodott. Ha sztori van, akkor nyakába veszi nemcsak a várost, hanem az országot is, hogy a lehető leggyorsabban szállíthassa az információkat a közérdeklődésre számot tartó témákban. Ilyen volt például az az eset, amikor elfogták a móri mészárlás valódi elkövetőit, évekkel a gyilkosság után. A fodrásznál ült, amikor hívta a főszerkesztő, hogy azonnal induljon és derítse ki a részleteket. Sikerrel járt.

Vagy amikor Makón kellett megtudnia valamit arról a fiatalemberről, aki élve felgyújtotta a 18 éves Pénzes Henriettát. Végül késő este egy bolt pénztáránál a sorban akadtak rá az elkövető édesanyjára, aki nyilatkozott is nekik.

És mint meséli, igen, igaz a legenda: ha valakinek információra van szüksége, akkor mindig a helyi kocsmába menjen először. Mert „amit a vidéki kocsmában nem tudnak, az nem is történt meg”.

És hogy mi mindenre képes, hogy egy fontos információmorzsához hozzájusson? Ha kell, álruhát ölt. Ha kell, beépül. „Velem már megtörtént, hogy délben Zámbó Jimmy számra lassúztam” – mondta el az újságíró a közönség nagy derültségére.  

Az a fránya divat

A második fellépő, Élő Anita, a Válasz Online tényfeltáró újságírója viszont sokat vívódott azon, hogy egyáltalán elfogadja-e a felkérést. Hogy csupa nővel színpadra álljon? Ez a 80-as, 90-es években mérhetetlenül ciki lett volna szerinte, ráadásul megszokta, hogy mindig a férfiak közegében kellett megméretnie magát. Szerencsére a világ változik.

Mindenesetre a „nőként újságot írni” téma elgondolkodtatta, és rá kellett jönnie: bizony megesett, hogy hatással volt a munkájára a neme. Előfordult vele például az, hogy a szoknyája akadályozta a kerítésen való átjutásban, és olyan is, amikor nem nézte ki belőle az interjúalanya, hogy egy kemény tényfeltáró cikket fog írni róla, ezért kényes kérdésekre is válaszolt.

Ezek persze még a mókásabb esetek. Ami már kevésbé vicces, hogy Élő Anita, mivel régóta van a pályán, látta, hogyan változott meg a szakma és a szakmája megítélése. Mint elmondta, a 90-es években még egy egészen más, „egzotikus” világ volt. Akkor a civilek még segítettek az újságírónak nyomozni, (még a „civil” is pozitív szó volt), a vezérigazgatók még interjút adtak az újságíróknak, a megírt cikknek pedig súlya, következménye volt. Például az egyik cikkének köszönhetően számoltak fel egy veszélyes anyagokkal teli hulladékudvart, ami már a környező vizeteket is veszélyeztette. 

 

Később viszont megesett, hogy majdnem megtámadták, amikor megtudták, hogy újságíró, sőt az is, hogy egyszerűen beszántották a lapot, aminél dolgozott. Ő azonban el sem tudja képzelni, hogy mással foglalkozzon, ne újságírással. A kollégáival új lapot indítottak, a Válasz Online-t, és oda írta meg az egyik legnagyobb botrányt kavaró tényfeltáró anyagát a vérplazma-bizniszről. A cikk miatt perelték, két évig járt bíróságra, ám végül megnyerték a pert, a bíróság pedig kimondta: „A bíróság szerint a cikk tényállításai alkalmasak lehetnek a sértett becsületének csorbítására. De nem büntethető az elkövető, ha a becsületcsorbítására alkalmas tény valónak bizonyul”. 

Objektív, mint egy Cooper-teszt

Hogy milyen egy sportimádó családban felnőni? Milyen az, hogy az ember még a nevét is egy híres sportolóról kapja? És milyen szembesülni azzal, hogy egy rossz mozdulat és egy orvosi műhiba miatt végleg le kell mondani a sportolói pályafutásról? És átélni azt, hogy egy korábban rögzített, megcsúszva leadott interjú miatt a nézők meg akarják lincselni a riportert? – mindezekről mesélt az este harmadik fellépője, Simon Andrea szabadúszó újságíró, aki dolgozott az évek során több tévécsatornának, és volt több lap sportrovatának vezetője is. 

Ha valahol, itt aztán újra előjöhetett a „nőként helytállni téma”. Andrea szerint nőként sportújságírónak lenni halmozottan hátrányos helyzet. A sportújságírókról egyébként is él a sztereotípia, hogy ők azok, akik azt csinálják, ami a hobbijuk, csak még fizetnek is nekik ezért, vagy hogy a pálya széli bugyuta kérdéseket még egy óvodás is fel tudná tenni. Na és akkor mi a helyzet a női sportújságíróval?

„Biztos csak azért vannak ott, ahol, mert kellett egy nő is a csapatba, vagy mert a főnök szeretői”.

Simon Andrea sokáig ott dolgozott, ahova a férfi kollégák egyáltalán odaengedték. De nem bánta. A magas szinten űzött bármiféle sport le tudta nyűgözni, a sportolók pedig hamar bizalmukba fogadták. A hokisok például örültek, hogy végre valaki, akinek nem kell elmagyarázni, hogy mi az a kétvonalas les. 

Habár az emberek nagy része azért megy a Dumaszínházba, hogy jókat nevessen, Simon hamar komolyra fordította a szót. Felhívta a figyelmet arra, hogy még a sport területén dolgozó újságírók sem engedhetik meg maguknak, hogy a sport és sportolók iránti rajongásuk a szakmai szempontokat felülírják. „A dolgunk az lenne, hogy objektívek legyünk, mint egy Cooper-teszt” – mondta az újságíró, a közönség pedig hatalmas tapssal díjazta állásfoglalását.   

Végül, de nem utolsósorban Veiszer Alindától tudhattunk meg néhány műhelytitkot. Elmesélte, hogy milyen volt éveken át azt hallgatnia a „rajongóitól”, hogy „nahát, magára szoktam elaludni”, merthogy késő este sugározták a műsorát. Ez a mondat új értelmet nyert, amikor a lakásuk ablakából látták, hogy a szemben lévő lakásban is az ő műsorát nézik… már amikor nem a pornót.

De Alinda mesélt arról is, milyen fontos, hogy a riporter alaposan felkészüljön, hogy segítse interjúalanya ráhangolódását a beszélgetésre. És milyen kellemetlen, ha ez mégsem sikerül, és az interjúalany kiviharzik a stúdióból.

Kell ez, mint egy falat kenyér

Az azért látszott a fellépőkön, hogy egyáltalán nem komfortos számukra a szitu, hogy „kirángatták őket” a klaviatúra mögül a reflektorfénybe, ahol ráadásul telt ház várta őket. Ők ahhoz vannak szokva (Veiszer Alindát leszámítva), hogy a háttérben dolgoznak, és nem az arcukat, hanem az írásaikat ismerik az emberek. De ha remegő kézzel, el-elcsukló hanggal is, végül jól vették az akadályt. A közönség pedig hatalmas tapssal jutalmazta a fellépőket. És nemcsak azért, mert erre az egy estére színpadra álltak, hanem azért a munkáért is, amit nap mint nap végeznek.

Ez abból is egyértelműen kiderült, hogy nem a vicces sztorik aratták a legnagyobb sikert, hanem azok a történetek, amik arról szóltak, hogyan kerülhettek közelebb az olvasók vagy tévénézők az újságírók munkájának köszönhetően a valósághoz. Vagy talán azt is mondhatjuk, hogy az igazsághoz.  

Képek: Dumaszínház/Burszán Sándor

Iliás-Nagy Katalin