„Talán az a legjobb, ha a Mikulás láthatatlan?” – Szerkesztőségi borzongás

–

Pásztory Dóri és a full kamu

A palotabozsoki iskolavezetés 1992-ben úgy érezte, hogy én vagyok a második legalkalmasabb diák a krampusz szerepére az ovis ünnepségen. Az első Tündi barátnőm volt, ő lett a főkrampusz.

Egy iszonyú vastag fekete harisnyát húztak a fejemre, amiben felnyomódott az orrom, tehát úgy néztem ki, mint egy vaddisznó (és még patám is volt).

Azt hiszem, az akkori óvodások azóta is terápiára járnak, hogy kiheverjék az élményt. Vagy a vaddisznójelenség miatt, vagy azért, mert azonnal levették, hogy „ez a Pásztory Dóri, úgyhogy full kamu az egész”.

Kerepeczki Anna, a hitetlen

Bányászcsaládból származom, így gondolhatjátok, hogy mit kaptam a szépen kisuvickolt csizmámba reggel hatkor… Igen, szenet. Na, jó, meg persze mindenféle jót is. Tök fura, nem emlékszem óvodás, kisiskolás Mikulásra, csak anyukám munkahelyi Mikulás-rendezvényeire. Bankban dolgozott, és ott a családosoknak mindig rendeztek ünnepséget. Nagyon kicsi voltam, úgyhogy csak az ajándékokra emlékszem, meg arra, hogy voltak műsorok, de konkrét Mikulásra nem, pedig biztos mindegyik ölébe beültettek…

Nem is tudom, lehet, hogy én sosem hittem a Mikulásban?

Nálunk inkább angyalka és Jézuska volt karácsonykor, akik feldíszítették a karácsonyfát. A Mikulásnál idővel talán már nagyon egyértelmű volt, hogy a szüleim intézik, sosem volt ilyen nagy varázsa. Bezzeg a nyuszinak… majd egyszer erről is mesélek!

Tóth Dominika és a fekete Audiban utazó Mikulás

Nálunk az oviban a Mikulás nem szánnal jött, hanem egy fekete Audival. Nagyon vicces volt, mert hatodika körül minden fekete Audira azt hittem, az a Mikulásé. 
Otthon anyáék mindig nagyon ügyeltek arra, hogy teljesen titokban kerüljön a csomag a csizmánkba,

anya pedig azt a taktikát választotta egész decemberben, hogy azért kell a szobánkban rendet rakni, mert, ha a Mikulás vagy a Jézuska meglátja, hogy kupi van, elkerül minket, és nem kapunk ajándékot.

Szőcs Lilla, a nagy leleplező

Én az oviban tök nagy segítségére voltam minden szülőnek abban, hogyan mondják el a gyereküknek: a Mikulás nem létezik. Azt hiszem, hatéves lehettem, amikor összetrombitáltak minden csoportot egy helyre, mert jött a „Télapó”.

Amikor megérkezett, felkiáltottam: „Hiszen ez nem is a Mikulás, hanem a konyhás Teri néni”.

Az óvónő kedvesen visszakérdezett: „Jaj, de hát ezt miből gondolod ezt, ejnye-bejnye?”

„Mert bajsza van, mint neki!”

Gyárfás Dorka, aki telefonon is beszélt a Mikulással

Ovis koromtól rettegtem a Mikulástól, mert amikor életemben először felfogtam az eljövetelét, mindjárt egy krampuszt is hozott magával. De azért

a legfélelmetesebb élményem a Mikulással kapcsolatban, amikor egyszer felhívott telefonon.

Bár nagyon ismerős volt a hangja, és ijesztően sokat tudott rólam, sosem mertem volna arra gyanakodni, hogy anyukámék egyik ismerőse, még akkor sem, ha nagyon hasonló, dörmögő hangja volt is. Remegve adtam át a kagylót a húgomnak, hogy ő is beszéljen vele, és utána már együtt voltunk betojva. Megváltás volt rájönni pár évvel később, hogy valójában a szüleink pakolják tele az csizmánkat. Onnantól nagyon lelkesen pucoltuk minden évben.

Both Gabi majdnem kiugrott az ablakon

Kiskamaszként színjátszó voltam, és feladatként azt kaptuk, hogy menjünk el egy oviba Mikuláskor. Én voltam a krampusz. Annyira élethűre sikerült a belépőm, hogy a gyerekek egy perc után sikítva menekültek ki a teremből, és csak akkor jöttek vissza, amikor én elbújtam máshová. Szegény Mikulásnak vért kellett izzadnia, hogy visszacsalogassa őket…

Egy másik mikulásos esetem is van:

Amikor elsős voltam, a Mikulás-ünnepségen azzal fenyegettek bennünket a tanítók, hogy aki rossz, azt a krampusz megeteti papírgaluskával, és tintalevest kell inni hozzá.

Komolyan gondolkodtam azon, hogy a papírgaluskát még csak-csak legyűröm majd valahogy, de ha tényleg tintalevest kell inni, akkor inkább kiugrom az ablakon. Szerencsére a földszinten voltunk, és kiderült, hogy „csak vicceltek” a tanítók. De azért még negyvennégy év után is fel tudom idézni magamban azt az élményt, és görcsbe rándul a gyomrom…

Marossy Kriszta szart az ajándékra

Debrecenben voltam kisgyerek, és a szüleim a Hajdú-Bihari Napló kötelékében dolgoztak, ahol évente volt céges Mikulás! Komoly gyomorgörcsöm volt tőle, mert mindig valami produkcióval kellett előállni. Tudod, amikor az a szöveg, hogy: „Krisztike, úgy hallottam, te nagyon szépen furulyázol!” (Nem pornó, nyugi!!) Persze Krisztike állati szarul furulyázott, mégis előkapott a Mikulás, (akinek kilógott a kockás inge) egy nyálas furulyát, hogy produkáljam magam, vagyis égjek le mindenki előtt. „Isteni volt”. Aztán minden évben megkaptuk az „egyenzacsit”, és lehetett húzni haza.

Egy év nyugi, és jött az újabb megpróbáltatás, miszerint: „Krisztike, ha jól hallottam, nagyon szépen énekelsz”. Na, akkor kimentem a teremből, szartam én az ajándékra.

Amúgy pokol volt a többi nagy tehetséget is végighallgatni, és hát, a Ratkó-korszaknak köszönhetően állati sok gyerekük volt az ott dolgozó embereknek. Órákig tartott a műanyag cuccban izzadó, hős, önjelölt Mikulás gyerekszekírozása.

Mennyire szerettem az otthonit: sosem lestem, hogy jön-e, „jobb, ha nem találkozunk, csak pakoljon az ablakba” alapon.

Kíváncsiak vagyunk a ti emlékeitekre is. Ti meddig hittetek a Mikulás létezésében?

A képek a TorTer e-Design Mikulás-ünnepségén készültek

Fotó: Merész Balázs