-

Gyerekkoromban egyáltalán nem volt kérdés számomra, hogy december végén karácsonyfát állítunk, és gyönyörűen megünnepeljük a karácsonyt, átjönnek a mamám szülei, Jenő nagypapa és Babi nagymama. A mamám csodálatos bejglit sütött, ami úgy volt az igazi, ha szétrepedt, borlevest főzött és halat ettünk, mi gyerekek meg rántott gombát, nehogy a torkunkon akadjon a szálka.

Az is teljesen normális dolognak számított, hogy pénteken, amikor felugrottunk apai nagymamámhoz, aki a Majakovszkij utcában lakott, ő már készülődött, a menóra az ablak alatti asztalon várta, hogy bejöjjön a szombat. Megtanultam, hogy nem szabad elfújni a gyertyát, meg kell várni, míg leég.

Már kicsi gyerekként megértettem: igaz, hogy Kárpáti a nevem, de valójában mégis Schachter, hiszen a nagypapa, akit így hívtak, egy koncentrációs táborban halt meg. A papámat kétszer látta csupán, így lett egy szerető mostohája, aki egyébként Krauszból lett Kárpáti. Egyszerű, nem?

S habár a mamám nem éppen vallásos, de mégiscsak református család lánya volt, mi úgy nevelkedtünk a testvéremmel, hogy zsidók vagyunk.

Gyakran történik ez, ahogyan nálunk is, ahol az apa a domináns, ez lesz az identitás. Ami abban még őt sem akadályozta meg, hogy igenis legyen a gyerekeinek karácsonya is.

Mert ő kis félárva gyerekként szégyellte, hogy náluk nincs, mire kitalálta, hogy januári születésnapja ajándékait karácsonyi meglepetésnek hazudja az iskolában.

Aztán, ahogyan nagyobb lettem, már voltak dolgok, amiket nem vettem természetesnek, nem értettem, és még fájtak is. Furcsának és idegennek éreztem magam. Amikor új helyre költöztünk, az édesapám mindenkinek elmondta, hogy ő zsidó. Hogy tudják, és véletlenül se kezdjenek bele „olyan” megjegyzésekbe.

Ennek, illetve az egyik szomszédnak köszönhettem azt is, amikor kisiskolás koromban az egyik kislány megjegyezte a többieknek, tudjátok, hogy a Judit zsidó?

A helyzet akkor lett bonyolultabb, amikor az érettségi után Izraelben kezdtem tanulni. A tel-avivi rokonaim voltak a világ legaranyosabb nénijei. Kis korkülönbséggel születtek, és vesztükre nagyon hasonlítottak egymásra. Mengele a lágerben ikreknek hitte őket, és kísérletei nyomán végül egyiküknek sem lehettek gyerekei. Rüfi és Jiti nem értették; Juditka, nem vagy zsidó, miért akarsz mégis az lenni itt? Nem értették, kinek hiányzik ez, ki akarna zsidóvá lenni, ha egyszer nem az.

Velük együtt sok más ott élő számára sem számítottam zsidónak. De így van ez itthon is. Most akkor mégis... hogy legyen? Mégis, hol lehetek az, ami vagyok?

A megoldás – mint sok egyébre az életben – a kisfiam születésével érkezett, aki ma egy zsidó, ámde világi iskolába jár, „öszvér” származása, származásunk ellenére.

Ebben az évben épp ugyanazon a napon érkezett a Télapó és a hanuka.

A kisfiam szerencsés, még mindig elhiszi, hogy hozzá igenis jön a Mikulás. Csattog a talpa a parkettán, ahogyan beszalad hozzánk reggel, mami, mami, tényleg jött! És nagyon jókat hozott!

Délután korcsolyázunk, otthon újra átnézi az ablakban a „Mikulás-kollekciót”. Este kirakom a másik ablakba a gyertyatartót. A kisfiam figyelmeztet, nehogy elfújd mami, a szolgagyertyát sem szabad! Amikor elkezdi saját maga az imát, amit megtanult az iskolában, összevissza puszilom. A papám már nem él, de ha látná!

Este fekszik az ágyában, tele a nap élményeivel. Szomorkodik: „Már nyolcéves leszek, mire újra jön a Mikulás.” Vigasztalom, tudom, milyen ez, én is ilyen voltam. De tudod, mondom, holnap is meggyújtunk egy gyertyát a hanukián, és várhatod a holnapi ajándékot.

Különben is, drágaságom, jön nagyi, megsütjük a mézest, és mindjárt itt a karácsony!

Kárpáti Judit

Kép: Flickr