A motivációm a kéthavi londoni munkavállaláshoz nagyon egyszerű, és mindennap jókedvűen megyek be dolgozni miatta. Kitaláltam, hogy októberben szeretnék elmenni öt hétre önkénteskedni a Buenos Aires-i ifjúsági olimpiára, majd novemberben a Nomad Cruise fedélzetén áthajózni a barátaimmal Brazíliába, és két hónap intenzív londoni robot pont megfelelő megoldásnak tűnt a méregdrága jegyek finanszírozására. Persze, találhatnék jobban fizető állást is, és spórolhatnék két évig is, de nekem most kellett munka, azonnali kezdéssel, és csak rövid távra, mert nincs kedvem éveket várni, és ez volt a legjobb ötletem hirtelen.

Kalandok a pubban

Nem olyan régen pár napos utcai karnevál volt Londonban azon a környéken, ahol dolgozom, és több fiatalokból álló csoport jött be a kocsmánkba előiszogatni. Az egyik drága ruhás, luxusórás kis nyüzüge nevetve kezdett gügyögni egy munkatársamhoz, mintha az hülye lenne, amiért nem értette meg elsőre az erős brit akcentussal elhadart hosszú rendelést. Majd odafordult a haverjához és fennhangon közölte, hogy mennyire elege van már a sok idiótából, akik még angolul sem tudnak.

Két itallal később kiborította a sörét, majd odacsettintett nekem, hogy „szerelmem, ezt fel kéne takarítani, nem lenne jó, ha ráfolyna a nadrágomra a lötty, tudod, drága volt.”

„Persze, tudom, aranyom. Neked viszont halvány gőzöd sincs semmiről.” És most nem azt akarom mondani, hogy ezek a mai fiatalok semmirekellőek, és aki nem végzett sosem kétkezi munkát, az biztos csak szar ember lehet, de tény, hogy nekem rengeteget adott a sok „aljamunka”, amit csináltam (és hát, csinálok). Olyan tudást, és élettapasztalatot, amit egyik iskolám padjai között sem tudtak átadni, még csak megközelítve sem.

Kell a zseton

Voltam már biztonsági őr, árultam városnézős buszra jegyeket, osztottam szórólapot, hordtam újságot éjszaka, takarítottam a klozetet szórakozóhelyeken, dolgoztam gyárban a futószalag mellett, árultam ruhát, töltöttem fel árut éjjel egy nagyáruházban, szolgáltam fel három ország éttermeiben, készítettem piákat, és most is tologatom tucatjával a baromi nehéz, teli carlsberges hordókat, és veszekszem részeg munkásokkal, mert azok nem fogadják el, hogy már nem adok nekik több sört.

Azért csinálom ez az egészet, mert a bankrablás és a vesék eladása poénnak jobb, mint igazi akciótervnek, és egyszerűen kell a zseton különböző dolgokra.

Szerencsém van, hogy nem a kényszer hajt, hanem a drága repülőjegyekként megtestesülő vágyaim, és tudom, hogy ez nem jár alanyi jogon, ezért nem is sírok, hogy meg kell dolgoznom értük.

És azért is csinálom, mert ideig-óráig még őszintén élvezem is, hogy nincs rajtam felelősség, nem kell túl sokat gondolkodni a munkavégzéshez, és jól tud esni a fizikai fáradtság egy átrohangált nap után. Na meg lenyűgöz, hogy hogyan formálja a kemény, izzadságos munka a személyiségem.

A különféle hátterű emberekkel való kommunikációra, és főleg a problémák megoldására nem lehet könyvekből készülni. A tizenötödik üvöltő vendéget már elég jól tudom kezelni, ahogy az ötödik kocsmai verekedést is. Megtanultam az alázatot is, a hatékony és gyors munkavégzést, a részletekre való odafigyelést, a visszajelzések elfogadását.

És egészen biztosan sokkal jobban tudom értékelni az életem jobb és könnyebb időszakait, mintha nem tudnám, milyen érzés a fáradtságtól félájultan beesni az ágyba egy-egy nehéz nap után.

Türelmesebb lettem az emberekkel, és megértőbb, empatikusabb, mert az évek alatt ezernyi történetet hallgattam meg, és egy csomó olyan dolgot láttam, amit egy irodában ülve még csak elképzelni sem lehet. Megtanultam tisztelni a kemény munkát és a jó embereket, és bár én továbbra sem vágyom arra, hogy hosszú évekig csináljam ezeket a melót, megértettem, hogy mi a jó bennük, és abszolút nem tartok semmilyen más munkát felsőbbrendűnek.

Na, és pontosan tudom, milyen viselkedés az, amit messzire kerülök majd az életemben, mind a főnökök, mind a munkatársak és mind a vendégek részéről.

Több tiszteletet, ha kérhetem!

Borzasztóan feldühít, amikor azt hallom tanult emberektől, hogy „ő csak egy takarító”. Nincs olyan, hogy csak takarító. De van például a grúz munkatársam, aki mikrobiológiát tanult, ám miután a lánya kétévesen beverte a fejét, és azóta kórházi kezelésekre szorul, most sajnálkozás és az igazságtalan életről prédikálás helyett a családtól távol, kétkezi munkával keresett fontjait küldi haza. Mert a férje nem kapott vízumot, csak ő, és kell a pénz.

Miért érne ő egy picivel is kevesebbet, mint az a londoni, aki valamelyik bank központjában töltögeti ki az Excel-rubrikákat?

A legtöbb ember egyébként jó arc, egyáltalán nem mindenki lenéző, sokaknak van tapasztalata a mindenféle szarul fizető állásokban, például a gimnazista, egyetemista évekből, ami tapasztalataim szerint jó hatással volt másokra is, nem csak rám.

Szóval nem panaszkodom

Abszolút nem úgy kell elképzelni a napjaimat, hogy sanyarú képpel vonszolom magam reggelente a munkába, igazság szerint tényleg élvezem is. Kedvesek a munkatársak, történik egy csomó vicces dolog, tanulok új dolgokat, például koktélokat készíteni, lekönyvelni a napi bevételt, tegnap pedig a végére értem a teljes thai menüsornak.

És már az sem érdekel, ha valaki szerint „csak” egy pultos vagyok, meg „csak” egy felszolgáló, mert amikor majd az ebből keresett pénzen vett dél-amerikai utakról posztolgatok a Facebookon, hirtelen úgyis „szerencsés” leszek, akinek „jaj, de jó”, bezzeg az otthon maradottaknak „nincs ennyi pénze”.

Ha pedig egyszer lesz egy gyerekem, akkor biztos bátorítom majd arra, hogy az otthoni unatkozás helyett menjen el dolgozni, és spóroljon össze magának bármit, amit szeretne. Hadd tapasztalja meg, milyen érzés, amikor tudod, hogy bizony baromi keményen, magadat nem sajnálva megdolgoztál azért a dologért, amire vágysz.

Én legalábbis biztos, hogy kihúzott háttal, diadalmas mosollyal az arcomon ülök majd azon a Buenos Aires-i gépen.

 Darányi Lea

Lea régebbi írásait elolvashatod ITT. A kiemelt képen szerzőnk látható.