–

Nagyjából másfél évvel ezelőtt épp Rióban ültem szállásadóim nappalijában, és azon gondolkodtam, mihez is lenne kedvem Brazília után. Vízumom nem volt, a legálisan ott tölthető három hónapomnak lassan a végére értem, szóval izzítottam a „workawayes” fiókomat. és elkezdtem a környező országok önkéntes lehetőségei között bogarászni. Azt sem tudtam, melyik országba akarok menni, és oda hogyan jutok majd el, csak az önkéntességben voltam egészen biztos.

Bár most tök jó lenne fürdőzni az elismerésben, hogy „micsoda önzetlen, jótét lélek vagyok”, be kell vallanom, hogy erős motiváló tényező volt a pénzhiány is. Pontosabban:

nem volt egy vasam sem, szóval az ingyen szállás és ingyen reggeli jól hangzott.

(A Workaway.info egyébként a kilencezer forintos éves tagdíj befizetése után válik elérhetővé bárki számára, a bolygó 170 országába találni különféle önkéntes pozíciókat itt, jelenleg nagyjából 30.000 vendéglátónál.)

Én még azelőtt regisztráltam, hogy elhagytam Európát. Egy fél délutánom ráment arra, hogy tökéletesítsem a profilomat. De muszáj is volt, miután az egész délelőttömet a potenciális helyek felkutatásával töltöttem. Csillogó szemmel álmodoztam, hogy majd jól kikötök a Galápagos-szigeten a hüllőkutatók mellett, vagy ősi indián törzseknél segítek valahol az Amazonasban, netán egy iskolában tanítok angolt szegény gyerekeknek, esetleg egy kolumbiai kávéültetvényen tanulok meg mindent a kávékról. Ehhez képest Rió után végül elég unalmas, földhözragadt módon egy uruguay-i hosztelben találtam magam, öt teljes hétre.

Jó, igazából az is szuper volt, megszámlálhatatlan sok érdekes utazóval találkoztam, beletanultam a hosztelezésbe és még spanyolozni is volt időm és lehetőségem. Heti 5x5 órát dolgoztam, becsekkoltam a vendégeket, kicseréltem az ágyneműket, kikészítettem a reggelit, információt szolgáltattam, cserében ingyen laktam és reggeliztem, hasznosnak éreztem magam, és persze csomó barátot szereztem. Ezt úgy kell egyébként elképzelni, mintha én is vendég lettem volna, jól éreztem magam a többiekkel, aztán ha épp be voltam osztva és csöngettek, én szaladtam kinyitni az ajtót, és enni is együtt ettünk, legfeljebb én korábban keltem kikészíteni az ennivalót, és végül én mosogattam. A kiválasztás pedig nagyjából így zajlott: „Helló, minimum négy hétre kellene jönnöd.” „Nem gond, ötre is tudok menni, időmilliomos vagyok, és nincsenek terveim.” „Oké, akkor fel vagy véve, várunk!”.

A Workaway a legjobb találmány a magamfajta terv nélkül a világban lézengőknek, akik szeretnek lassan, költségkímélően utazni, és közben valami hasznosat művelni.

Egyébként én még a gimiben kezdtem önkénteskedni, először állatmenhelyeken sétáltattam kutyákat, aztán egy hajléktalan ellátóban segítettem a reggeliosztásban, de ez utóbbit akkor még nem bírtam lelkileg. Az egyetem alatt jöttem rá, hogy nagy szenvedélyem, a sport világeseményein is szívesen látják a segítő kezeket. Az első külföldi, hosszú önkéntes utam a lengyel foci- Eb-re vezetett, ahol a médiacenterbe kerültem, azóta pedig meg sem állok. Idén már voltam Koreában a téli paralimpián a magyar csapat önkéntese, és még egy írországi paraúszó Eb, valamint egy buenos aires-i ifjúsági olimpia van beírva a naptáramba.

Imádom ezeket az eseményeket, mert egy hatalmas csapatba kerülök bele, ahol azt éreztetik velem, hogy fontos vagyok, és nélkülem nem jöhetne létre ez az egész. Jólesik, hogy aktív vagyok, segítek, és közben remekül szórakozom. Ingyen láthatok olyan meccseket, amikért akár fizetnék is, megismerkedem olyan emberekkel, akik hasonlóan szenvedélyesen imádják a sportot, és az önkéntesség hetei alatt maximum az esti sörre költök. Ez picit túlzás, némi kaját is kell venni, de ilyenkor a tömegközlekedés általában ingyen van, enni is adnak a dolgos órákban, és programokat is szerveznek. A végén pedig megtarthatom az egyenruhámat, ami azon túl, hogy emlék, sokszor nagyon menő is, Koreában például komplett North Face-síöltözéket kaptam.

Az is igaz, hogy ezekre a helyekre először el kell jutni, a repülőjegy árát pedig soha senki nem téríti meg, de nekem még így is nagyon megéri.

Egyszerűen azért, mert feltölt, imádom, és amúgy is utaznék, szóval még spórolok is. Sokszor kérdezgetik tőlem, hogyan tudok ennyit utazni, és a válaszom mindig az, (amellett, hogy mindenkori bevételem nagyjából 70 százalékát költöm utazásra és tanulásra), hogy sokat önkénteskedem. Pont egy éve São Paulóban két hétig segítettem például egy ifjúsági parasport eseményen, toboroztam a résztvevő fiatalokat a különböző hasznos workshopokra, például hogyan kezeljék a szociális médiát, és hogyan legyenek fair play-játékosok. Abban a két hétben egyetlen fillért sem költöttem, mert kifizették a szállást és napi háromszor biztosítottak kaját is.

Rióban nem volt ilyen úri a dolgunk, az olimpián nem kaptunk szállást, és csak napi egyszeri étkezésünket biztosították. Az olimpián egyébként a vízilabda helyszínén segítettem a sajtó munkáját, a paralimpián pedig a magyar csapat mellé osztottak be. Hetente csak egy szabadnapunk volt, de még így is maradt idő szórakozásra, ráadásul a brazilok munkafelfogása, hogy is mondjam, elég rugalmas, tehát el-elszabadultunk.

Az ingyenmunka végén ráadásul egy önkéntestársam családjánál laktam még öt hetet, a család etetett-itatott, és elvitt nyaralni egy csodaszép császári városba, Petrópolisba, nem mellesleg, végül nem hagyták, hogy stoppal távozzak, és megdobtak egy repülőjeggyel Montevideóba a következő önkénteskaland helyszínére.

Az egyik riói önkéntestársnál töltöttem utána pár éjszakát São Paulóban is, egy másik meglátogatott Budapesten, de nem túlzás azt állítanom, hogy egy csomó országban lesz most már ingyen szállásom munka nélkül is, barátoknál.

Az uruguayi hoszteles csapatból is eljött már egy lány Budapestre, egy másik pedig New Yorkban várja, hogy meglátogassam.

Írás közben el is kapott a hév újra, elcsesztem pár órát a Workaway-helyek böngészésével, ami egészen feltüzelt. Azt hiszem, ideje izzítani azt a szuperprofilt, hátha most végre eljutok Tanzániába, ahol a két kezemmel óvoda-épületeket húzhatok fel, vagy egy ecuadori halászfalu gyerekeknek szóló könyvtárában olvashatok esténként, netán ezúttal állatokat menthetnék Kanadában a Rocky Mountain lábánál.

Ajh, olyan könnyű duzzasztani a bakancslistát. Jobb is lesz, ha valamelyikőtök lecsap ezekre a helyekre, a terveimet lassan nem tudnám már tíz élet alatt sem mind megvalósítani.

 Darányi Lea

A képek a szerző tulajdonában vannak