Akik nem a szemükkel olvasnak – Barangolás a látássérültek hangoskönyvtárában egy önkéntes felolvasóval

–

Sokan vannak, akik nem tudnak így olvasni

Kucorodnak ugyan a pléddel és a teával, de ha könyv van az ölükben, az ujjukkal olvassák a számomra mágikusnak tűnő, pöttyözött oldalakat (Braille-írás), vagy egy lejátszót kapcsolnak be, és hallgatják, ahogy egy gép, vagy ideális esetben valaki olvassa a könyvet. Egy másik ember. Az ő élő, ezerárnyalatú, érzékeny hangján. A látássérültek olvasósarkát csak elképzelem, még sosem láttam, de a hangommal már vendégeskedtem jó néhányban.

Én vagyok az egyik valaki, akinek a hangján megszólalnak a könyvek a vakok és gyengénlátók hangoskönyvtárában. Sok tevékenységem közül, amivel eddig életemben foglalkoztam, talán a legbüszkébben mondom ki: a Bodor Tibor Kulturális Egyesület önkéntes felolvasója vagyok, egyike azoknak, akikkel könyvtárat építünk nem látó társaink számára.

Magyarországon évente mintegy 14 ezer könyv jelenik meg, a mi könyvtárunk (igen, boldogan gondolom azt, hogy az enyém is!) jelenleg közel 5000 kötetet számlál. Van dolgunk tehát, de micsoda szép dolgunk van! 

Ez sokkal jobb, mint a Kazinczy szépkiejtési verseny

Felolvasói történetem 2020 késő tavaszán kezdődött, egy ismerősöm hívta fel a figyelmemet az egyesület önkénteseket toborzó hirdetésére. Először lebeszéltem magam, pontosabban lebeszélt az általános iskolai magyartanárom hangja a fejemben, nem engedlek el a Kazinczy szépkiejtési versenyre, mert beszédhibás vagy, messzire ér ez a hang, harsog évtizedeken át. Szerencsére a hívás erősebb volt: szövegekkel bíbelődni, megosztani a számomra kedves könyveket másokkal, ráadásul olyanokkal, akiknek az élő hangon történő felolvasás a legélvezetesebb módja a szövegekkel való találkozásnak.

Kedves tanárnő! Innen üzenem: messze lelkesebb, hálásabb és értőbb közönséget találtam, mint a szépkiejtési verseny zsűrije.

Idézet következik egy olvasói visszajelzésből: „Rendkívül szép, tiszta a kiejtésed, egyedi, karakteres a hangszíned, kellemes, nyugodt, a műhöz illő tempóban és gyakorlatilag tökéletes hangsúlyozással olvasol.”

Önkéntesnek lenni jó

Az én felnőtt életemet végigkíséri az önkéntesség, voltam segítő Rett-szindrómás lányok nyári táborában, gazoltam és palántáztam egy százhúsz fős ír sziget biodinamikus gazdaságában, voltam egy dániai holisztikus kurzusközpontot üzemeltető önkéntes csapat tagja. Mindegyik gazdagított engem, de az önkéntesség szolgálat voltát leginkább a felolvasásban élem meg. Ez egyszerre jelenti az alázatot a szöveg és a könyvtárhasználók irányába.

Az, hogy rajtam keresztül szólalhat meg egy szöveg: ajándék. Az, hogy azt a szöveget az én hangomon ismerheti meg egy látássérült olvasó: kiváltság.

Ez áthatja az egész munkát, pedig a munka nem könnyű. Mert bár amatőr vagyok, ez mégis előadó-művészet, mégis meg kell küzdenem a saját korlátaimmal, a minden másnapi tehetségtelenségemmel, a hangom engedetlenségével (mert persze én mindig azt gondolom, hogy ha kinyitom a számat, úgy fogok megszólalni, mint Molnár Piroska, de nem), az orrdugulással, azokkal a napokkal, amikor egyszerűen képtelen vagyok odaülni a mikrofon elé, és azokkal a napokkal is, amikor odaülök ugyan, de a felvételt visszahallgatva kihajítom az egészet a kukába, mert minden mondat máshogy hangzik, mint ahogy én azt szerettem volna, vagy ahogy a szöveg megkívánja.

Ami a végén marad, az mégis mindig az öröm

A jó segítést szerintem onnan lehet felismerni, hogy nemcsak annak jó, akinek segítünk, hanem annak is, aki segít. A segítésnek számtalan formája lehet, ha valakiben ott a szándék, biztosan megtalálja azt a formát, amiben ő maga is örömét leli.

S mivel Weöres Sándornál szebben úgysem tudnám mondani, mondom vele: „Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.”

És ez persze nem csupán az olvasásra, hangoskönyvekre érvényes – hanem bármilyen valós, hatékony segítségnyújtásra. 

 

Mit adott nekem a felolvasás?

Az én örömöm bizony sokszoros. Hogy szövegekkel foglalkozom, az eleve öröm. Ha olyan könyvet olvasok föl, amit nem ismerek, leginkább szűz szemmel, blattolva szeretem olvasni, együtt élni-lélegezni a szereplőkkel, a történettel, ott érjen a meglepetés, ahol őket is, ott hatódjam meg, ahol ők is, velem is ott vegyen váratlan fordulatot a cselekmény, ahol velük is.

Elena Ferrante Amikor elhagytak című regényét például így olvastam fel, ráadásul ez volt az első találkozásom a szerző szövegeivel. Nagyon izgalmas, hogy a visszajelzés alapján az egyik olvasó milyen érzékenyen letapogatta az abból adódó kis vibrálást, feszültséget, hogy a felolvasás alatt mindenféle viszonyba kerültem a regény főszereplőjével, Olgával. Álltam előtte értetlenül, majd rácsodálkozva, haragudtam rá, a döntéseit szerettem, majd nem szerettem, sajnáltam, utáltam, felnéztem rá, és a végére egészen szépen összeszoktunk.

A felolvasásban az egyik legnagyobb élményem ez az egyidejűség, ami teljesen másképpen hitelesíti a szöveget, mint amikor már ismert mondatokat olvasok.

Utóbbi merőben más textúrát ad a felolvasásnak, magabiztosságot, de talán másfajta felelősséget is: a már ismert szöveget nem véletlenül választom ki felolvasásra, arra vágyom, hogy az olvasók megismerjék, szeressék, így néhány dekával nagyobb súly van a tálcán, amit átnyújtok. Ilyen volt például Patrick Ness Szólít a szörny című ifjúsági regénye vagy Schein Gábor Irijám és Jonibéje.

A felolvasás megtanított arra, hogy a világon mindenhol olvasók vannak

Egy hangoskönyvtárnak épp annyiféle olvasója van, mint egy látóknak épített könyvtárnak, különféle preferenciákkal, ízléssel, igénnyel, műveltséggel. Van, aki lektűrt olvas, van, aki sci-fit, más kortárs verset és prózát. Minden könyv fontos, minden szöveg megtalálja a maga olvasóját. Az eddigi visszajelzések alapján az általam felolvasott szövegek is értő olvasóikra találtak, Szabó Magda, Visky András vagy Závada Péter versei éppúgy, mint Háy János vagy Szvoren Edina novellái, de olvastam már fel romantikus regényt is, vagy sikerlisták élén álló kötetet, amelyből népszerű sorozat készült.

A lényeg mindig a közvetítés, odaadni a figyelmemet, a hangomat, a gondolataimat és érzéseimet arra az időre, amíg a könyv készül. Kölcsönadni magam és a hangom, hogy aztán kölcsönözhető legyen a végeredmény.

Egy szelet az örökkévalóságból

Sokszor eszembe jut, hogy amikor én, a felolvasó, már régen nem élek, és amikor az író – akinek a könyvét éppen felolvasom – sem él már, akkor éppen egy olyan olvasó fogja letölteni a könyvét a hangoskönyvtárból, aki talán most még meg sem született. S ha így loptam egy szeletet (vagy inkább falatot, falatkát) az örökkévalóságból, nos, a legnagyobb örömmel tettem.

Angyal Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/eclipse_images