–

Ha apa lettél, a játszótér lesz a második otthonod, csak még az elsőnél is zajosabb, koszosabb és rendetlenebb. Az „otthon” szó köré képzelj sokszoros idézőjelet, mert a játszótér valójában egy sokszínű kommuna, egy heterogén szubkultúra, amelyben egy férfi számára kiszámíthatatlanul váltakozik a posztapokaliptikus farkastörvények uralma a hippimozgalmak szabados liberalizmusával.

A nőknek egyszerűbb hely. Ők csupán egy kerítéssel körbevett, homokozóval, hintával, mászókával és csúszdával berendezett legelőt látnak, ahová a gázolás kockázata nélkül kicsaphatják kedvenc háziállataikat.

Számukra a játszótér a béke és nyugalom biztonságos oázisa, ahol az otthoni őrszolgálat IQ-pusztító monotóniájából kiszakadva megpihenhetnek kicsit, és optimális esetben még néhány felnőtthöz méltó témát is megvitathatnak a sors-, és bajtársaikkal.

A férfiak ugyanis hajlamosak elfelejteni, hogy a nők attól még önmaguk maradtak, hogy az anyaság elszigetelte őket a társadalomtól és létezésük hajóját a játék-etetés-altatás Bermuda-háromszögébe száműzte. A férfiak viszont általában dolgozhatnak és barátkozhatnak tovább –  no, nem azt mondom, „mintha mi sem történt volna”, de az ő új életük apaként nyomokban mégiscsak hasonlít a gyerek születése előttire.

Ebből adódóan, egy férfi számára – azon ritka eseteket leszámítva, amikor ő van gyesen – a játszótéri élmények mély nyomokat hagynak, mert nagy a kontraszt a mindennapok többi tapasztalásával. Kezdem a rossz hírrel. Ma már senkit nem nyűgöz le, ha egy apa vigyáz a gyerekére, akár a játszótéren, akár máshol.

Megvallom őszintén, ez az elején hangyabokányi csalódást okozott nekem, mert én úgy vágtam bele ebbe az egészbe, hogy nagyon odateszem magam, és különb leszek a többi férfinél.

Ahol élek, a Budapest Kis-Párizsaként emlegetett Újlipótvárosban, 2018-ban azonban sokkal megszokottabb látvány egy kisfiát pesztráló férfi, mint 1975-ben Hódmezővásárhelyen, ahol az én családmintám bölcsője ringott.

Még részsikereket is csak hétköznap délelőttönként lehet aratni, mert olyankor a 1-es személyi számmal rendelkezők zöme a pelenkára valóért forgácsol a gyárban. Esténként viszont vasalt nadrágos, félcipős, feltűrt ingujjú irodista apák légiói guggolnak izzadva a gyerekük mellett, és megpróbálják életük legszebb homokvárát összehozni, miközben jobb agyféltekéjük továbbra is az éves marketingjelentésen jár. Hétvégenként pedig ugyanők – köztük én – „játszós ruhában”, érrendszerükben reggel kilenckor már a második koffeinbombával idézik fel a harmadik, és egyben utolsó hintázós mondókát, amit tudnak, vagy úgy tesznek, mintha a gyerek gólpassza minimum Ronaldóéval vetekedne.

Szóval imidzsépítésre nem jó a játszótér, szociálpszichológiai megfigyelésekre viszont kiváló. Húsz hónapos tapasztalatom alapján a játszótéri kapu – amit mindig zárva tartunk, ezt minden gyökér vésse be végre abba a tetűherényi agyába! – egyúttal egy hazugságvizsgáló detektor, ami mindenkiről lehántja a civilizációs mázat, alatta pedig felfénylik az illető igazi személyisége.

Essünk túl a leghitványabbakon. Vannak szülők, akik a játszótéren egy padon ülnek és az okostelefonjukat simogatják. Ezen kívül semmi mást nem csinálnak. Nem játszanak a gyerekkel, nem figyelnek rá, nem szólnak hozzá, nem válaszolnak érdemben neki. Legfeljebb egy rövid „aha”, vagy egy hosszabb, de nem kevésbé mogorva „oda ne mássz fel, mondtam már” képes kicsúszni a szájukon.

Az ilyeneknek kár kijönniük a játszótérre, bár szerintem nemzeniük is, de – a nagyhatalmakkal ellentétben – én sem más méhében, sem pedig más heréjében nem szeretek turkálni.

Egy kisebb halmazuk még dohányzik is a gyerekek mellett, aminek láttán a retinájukon szeretném elnyomni a csikket, de még nem tettem meg. A hangsúly a „még” szón volt.

Náluk sokkal jobbak, de legalábbis viccesebbek azok a játszótéri szülők – itt már zömében férfiakról beszélek –, akik ugyan aranyosak, odafigyelnek a gyerekre, és még foglalkoznak is vele, de minek? Tudniillik bénák.

Ők azok, akiket az anyjuk és a feleségük pipogyának nevelt, illetve annak tart, ők pedig rettentő kényelmesnek érzik ezt a reklámokban és filmekben tovább erősített szerepet, tehát eszük ágában sincs kibújni a jelmezéből. Chaplinként csetlenek-botlanak a parkban. Egy mászóka kezelése, egy orrkifújás levezénylése, egy banán meghámozása, egy mocskos babakéz megmosása, egy vulkánként kitörő bömbölés legyűrése megoldhatatlan feladat a számukra. Én ebben a kategóriában kezdtem – pedig sem az anyám, sem a párom nem ilyennek tenyésztett –, és csak mostanában léphettem felső osztályba.

A játszótéri anyák zöme fejcsóválva megmosolyogja az ilyeneket, amit mi jól tűrünk, mert azzal a hazugsággal ámítjuk magunkat, hogy közben biztosan ellenállhatatlanul szexinek találnak bennünket.

Végezetül vannak az alkalmi idegbetegek. Igazságtalan lenne azt mondani, hogy több köztük a nő. Ők azok, akik már annyira fáradtak, hogy néha sem önmagukkal, sem a gyerekükkel, sem pedig a világgal szemben nem képesek a legelemibb kulturális normák követésére sem. Megértem őket. Mind vagyunk így néha. Én sem vagyok különb.

A minap az egyik játszótéri szülő hajszálereket pusztítóan vörös fejjel, hangszálakat repesztő ordítással engedte ki a hipotalamuszában felgyülemlett forró gőzt, mert a gyereke engedély nélkül átmászott egy kerítésen.

A többség persze általában e három csoport egyikébe sem tartozik, csak próbál túlélni, ami nem könnyű, mert a gyerekek cukik, de ez nem zárja ki, hogy olykor rohadékok is.

A kommunisták szerintem soha nem voltak játszótéren, különben tudnák, hogy a magántulajdon nem mesterséges társadalmi képződmény, hanem velünk született szentség. Aki már látott egyéves kisgyereket, ahogy másfél centiről üvölti egy másik fejébe: „ez az én autóm!!!”, az tudja, hogy mi a kapitalizmus.

Minden szülő szeretné, hogy az ő kis csöppsége jó szívű lenne, irigységtől mentes és adakozó, de ez a játszótéren, a farkasok között nem kifizetődő hozzáállás. Hunting or be hunted. Mi például ügyesen megtanítottuk Tomikának, hogy ha egy másik gyerek játékára vágyik, akkor kérje el szépen tőle. Mondom, szépen. Ő a maga módján eleget tesz az elvárásunknak: odamegy, és húsz milliméterről, óriásira nyitott szemekkel, pislogás nélkül, némán, egérre vadászó áspiskígyó módjára rámered. Ez nála a „kérés”. Általában megkapja, amit akar, de nem a „pénzt vagy életet!” nézése miatt, hanem azért, mert mi megszerezzük az áldozat anyjától vagy apjától a kiszemelt játékot.

Mindazonáltal érdemes tudni, hogy a játszótéren egy kicsit minden mindenkié.

Az általános büntetőjogi szabályok többségét itt közmegegyezéssel felfüggesztették. A Kínai Népköztársaság legfontosabb exportcikkére, a nyuszimotorra például ráírják a tulajdonos nevét, de ha nem használja, akkor el lehet vele hajtani. Ha ugyanezt egy Volkswagennel csinálod a körúton, bevisz a rendőr. A homokozáshoz használt eszközök – úgy mint lapátok, vödrök, fagyis tölcsérek és formák – pláne fogyóeszköznek minősülnek, azokat a többség már haza sem viszi. Aki kapja, marja. Aki ezen rugózik, marha.

Szóval a játszótéren afféle vörös kapitalizmus uralkodik, aminek kedvező mellékhatásaként az ott posztolók nagy része nemcsak a saját gyerekére vigyáz, hanem egy kicsit a többiekére is.

Ezért szeretem én ezeket a helyeket. Mindig megkönnyebbülök, amikor Tomika zárt helyre, felügyelők közé kerül, bár remélem, hogy ez hosszú távon nem a börtönt jelenti. (Most épp bölcsődét nézünk neki. Én katonai bölcsit szeretnék, de olyan még nincs.)

Persze, egy húsz hónapos gyerek bárhol képes bajba kerülni. Tomika például múltkor beszaladt a bokrok közé, ahonnan három irányból lehet távozni. Nyilván nem ott jött ki, ahol bement, és nem is ott, ahol én vártam… hanem a harmadikon, és elszaladt. Tíz percre elveszett.

Senkinek nem kívánom azt az érzést. A szívemet egy jeges karom szorította össze. Egyik pillanatban fáztam, a másikban már szakadt rólam a víz. A tudatom beszűkült, és hiába rohangáltam összevissza, szemellenzős bányalóként azt sem láttam, ami az orrom előtt volt. Közepes mértékű pánikban feltárcsáztam Zsuzsit, hogy szaladjon le, mert ketten gyorsabban megtaláljuk. Mire odaért, észrevettem a kis gazembert. Húsz méterre volt tőlem, háttal nekem, egy lépcsőn állva játszott a többi gyerekkel. Nagyon sokan voltak a parkban, de én abban a tíz percben úgy éreztem, hogy ott, akkor, egyedül fogok meghalni közöttük. Utána egész este rosszul voltam. Azóta nem vagyok hajlandó nagy tömegbe vinni Tomikát, és esküszöm, hogy elgondolkodtam egy gyerekpóráz beszerzésén, pedig tudom, hogy milyen komoly indulatok övezik ezt a praktikus segédeszközt.

Ilyenkor a játszótér nem unalmas hely, de ha megvan a gyerek és játszik, akkor, valljuk be: az. A férfiak többsége számára legalábbis biztosan.

Látom a fejükön. Jó, persze, tesszük a dolgunkat és ha a gyerek velünk akar játszani, akkor minden rendben van, de általában csak fegyőrnek vagyunk ott. Olyankor pedig unalmas. Ha messziről nézed, olyan, mint ha egy csomó törpe politikus után sétálnának a nagydarab testőreik. Lehet, persze, beszélgetni a gyerekekkel, de vigyázni kell. Én eddig kétszer égtem be. Egy háromévest és egy ötévest kislánynak neveztem, ők pedig önérzetesen kikérték maguknak, hogy már nem azok. (Hanem…?)

Mi, férfiak általában nem szeretünk csevegni. Főleg nem a csevegés kedvéért. Arra vagyunk kondicionálva, hogy látsszunk erősnek, titkoljuk el egymás elől a problémáinkat, ne kérjünk segítséget, vállaljunk kockázatot, cselekedjünk egyedül. A férfiak a vécében is a lehető legtávolabb állnak egymástól (oldalra és lenézni tilos!) és nem csacsognak, Pedig az hasznos, mert oldja a stresszt és összeadja a tudást. A játszótéren is csendesebbek vagyunk. A gyerekkel sem dumálunk annyit, viszont többet birkózunk vele, és úgy látom, jobban merünk gyerekek lenni, mint az anyák. Az egyhangúságot viszont sokkal rosszabbul tűrjük, mint a nők. Ezért az a férfi, aki játszótérre járó apuka lett, mindig emlékeztesse magát, hogy nem kalandozhat el a figyelme. Nem bambulhat el, mert a sors azonnal bosszút áll rajta. A játszótér csak a gyereknek játék, mi pedig már nem vagyunk gyerekek. Sajnos.

Herczeg Zsolt korábbi írásait ITT olvashatod el.

Herczeg Zsolt

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Annie Otzen