–

Szinte mindannyian sírtunk már nyilvános helyen, és ez nemcsak ránk jellemző, hanem világszerte létező jelenség. Ezeknek az érzéseknek utat enged egy New York-i programozó. Konkrétan csinált egy közösségi térképet „Crying in New York City” néven, ahol a New Yorkiak bejelölhetik, hogy kinél, hol és miért tört el a mécses. Az alkalmazás így néz ki: 

Ennek mintájára Google Maps-ben megcsináltuk mi is a saját sírós térképünket, ahol megosztjuk veletek a sztorijainkat, hogy ki miért bőgte el magát. Egy biztos, a térkép alapján úgy tűnik, hogy egy teljesen más idősíkban kisebb átfedésekkel még az is lehet, hogy egyszerre bőgtük el magunkat. A következő térképen láthatjátok a mi történeteinket, a mi helyszíneinkkel. Ha az egyes ikonokra kattintotok, akkor megjelennek a helyszínek a személyes sztorijainkkal, de itt, a térkép alatt is elolvashatjátok. Íme, a térkép:

Kurucz Adri

Ötévesen az Andrássy úton. Levágatták a hajamat életemben először. Mert kezdődött az iskola, és cirkuszoltam, ha ki kellett fésülni. Gubancosan meg nem lehet befonni. Szóval elvitt Nagyi a fodrászához az Andrássy út közelébe, azon a környéken dolgozott ugyanis. Viszont én indián szerettem volna lenni, és ehhez nagyon nem passzolt a rövid haj. Borzasztó érzés volt, kábé csonkításnak éltem meg. Nagyi sajnált, vett nekem egy hatalmas, tollas indián fejdíszt. Meg egy kék kutyát. A preferenciáim voltaképpen nem sokat változtak, ha belegondolok. A kék kutya még megvan! Az akkori hajam – a levágás előtti állapotában – meg a gyerekem fején.

Kép forrása: Kurucz Adri

Fiala Borcsa

Ugyanúgy nem szoktam mások előtt sírni, mint, mondjuk, közlekedési járművön elaludni, gyűlölném a gondolatot, hogy valaki betekintést nyer a színfalaim mögé. Szóval akárcsak a pisilést, a könnyeimet is igyekszem hazavinni, és csak otthon, a négy fal között csinálom. Egy ízben azonban valóban sírtam közterületen, pontosabban a Gül-baba türbénél – részben azért ott, mert tudtam, hogy egy lélek sem jár arra (ez még a felújítás előtt volt, azóta busszal cígölik oda a turistákat), részben, mert ahhoz közel esett a szívszakadásom. 

Gyárfás Dorka

A VI. kerületi Bajza utcai Általános Iskola előtt, mert volt egy fogadalmam, hogy bent az iskolában sosem fogok sírni. De amikor megérkezett értem az anyukám, és kiléptünk az épületből, azonnal a nyakába zokogtam, hogy lekéstem a szavalóversenyről a menzán feltorlódott sor miatt, és nem adhattam elő a verset, amit hetekig gyakoroltunk. 
Aztán jó pár évvel később, 17 évesen a 74-es troli hátsó traktusában sírtam (a Wesselényi utcai megálló környékén), a Rigó utcából hazafelé menet, mert nem sikerült a német középfokú nyelvvizsgám szóbelije, és úgy éreztem, megalázó vereséget szenvedtem a vizsgabiztosoktól. Ez a két sírás gyakran eszembe jut, ha az adott környéken járok.

Pásztory Dóri

Én a Bécsi út-Margit körút kereszteződésében a piros lámpánál állva 2004. augusztus 19-én, amikor a rádióban hallgattam, hogy Igaly Dia olimpiai bajnok lett Athénban. Akkor már nekünk is a véghajrában volt a felkészülésünk, és valahogy ott kitört belőlem egy csomó feszültség.
Azóta is rengeteget bőgök sportesemènyeken, valahogy nekem az az egyik leghatékonyabb könnykivezető csatornàm.

Both Gabi

Ami nagyon emlékezetes, az a Szomory Dezső téren történt (tényleg). Azért sírtam, mert három évvel a válásom után először ért hozzám pasi. Egyszerűen csak megölelt, de akkor is felkavaró volt. Egyébként pedig nagyon sokat sírok buszon, villamoson, utcán, piacon, vécén, kádban, bárhol. Ha meglátok egy kislányt cuki sapkában totyogni, vagy ha látok egy síró embert, azonnal potyognak a könnyeim. A számítógépem előtt is nagyon sokat sírok, miközben szerkesztem a WMN-es anyagokat. Különösen Kriszta, Évi és Borcsa írásai facsarják a szívemet, de Dorka és Dóri is meg tud ríkatni rendesen. Ja, és a tévé előtt, sporteseményeken. Ebben hasonlítok Dóra Pásztoryra. Mert amúgy meg egyáltalán nem nézek tévét.

Gyurkó Szilvi

Kizárólag pasik miatt sírtam. A Retek és a Káplár utca sarkán, a városmajori parkban, az A38 hajó előtt, az Oktogonnál, a felújított Várbazárnál… atyaég! Ez nagyon durva, most, hogy így belegondoltam, végigsírtam Budapestet.

DTK

Na, szóval: Az én érzelmi életem otthoni négy falon kívüli epicentruma nem más, mint… wait for it… egy kocsma. Na, jó, nem kocsma, hanem étterem, vagyis annak a bárpultja. A műintézmény az V. kerületi Zoltán utcában található, úgy hívják, hogy Iguana, ott mérik a legjobb frozen margaritát a városban, és nem érdekel, hogy most azt gondoljátok: ez itt a reklám helye. Mert ez a minimum, amit megérdemel azért, hogy már a nyitás óta (1997 – egy másik évezred, értitek?) nemcsak tűri, hanem támogatja is lelki életem extrém kitöréseit.

Sírtam itt boldogságomban, sírtam az összetört szívem miatt, sírtam feszültségtől, és sírtam egyszerűen csak azért is, mert a margaritától majdnem mindig sírok (tényleg). Amikor megjelenünk ott Erika és Goti barátnőmmel a bejáratnál, a tulaj így köszönt minket: „na, megjöttek a régi bútordarabok!” Hangjában a legeslegnagyobb szeretettel… és még egy bárszéket és készül elnevezni rólam. Csak azért, hogy legyen min sírdogálnom eztán is.

Tóth Flóra

Az igazán rossz hírek általában négy fal között értek, de hülyeségek miatt sokszor sírtam autóban, vezetés közben, és ez valahogy mindig a XXII. kerületben volt. Ott dolgoztam ugyanis kilenc évet, és egy évig még arra is képes voltam, hogy a munkahelyem közvetlen közelében béreltem lakást. Sírtam autóban szerelmi veszekedés után, megszűnő műsort gyászolva, szeretett munkatárs távozása okán, de a legemlékezetesebb egy hülye kis baleset miatt volt.

Terhes voltam, és kicsit már elvarázsolva sikerült padkára raknom a McDonald’s parkolójában a férjem imádott autóját, Von Schwarz-ot (igen, nevet is szokott adni az autóknak). Nem kicsit, hanem nagyon, alaposan megtört az autó alváza. Először bőgtem egy sort a padkán csücsülve, aztán leszenvedtem a járművet, és lehívtam a férjemet. Neki is elsírtam a sztorit, kijátszottam a terhes-kártyát, de még így is ki volt borulva rendesen.

Persze elszántan mondogatta, hogy „ez csak használati tárgy”, de szerintem inkább magát győzködte. Azóta már elköszöntünk Von Schwarztól, de az eset után még évekig vezettem baleset- és sírásmentesen.

Szentesi Éva

Szóval én vagyok az az ember, aki Buda és Pest összes mozijában sírt már. Egyedül. Imádok egyedül moziba járni, és bőgni, mint a zápor. Egyfajta terápia ez. Tudok bőgni a romantikus filmeken, a gagyi marhaságokon, aminek a végén esküvő van, a szomorú filmeken, a tömeggyilkosos filmeken, de mindenekelőtt legjobban a világvége filmeken, amiben a bolygót elpusztítja egy meteor, és egyetlen fickó menekül meg, aki a csaját megmenekíti a szökőár elől valami Aerosmith számra (titkos vágyam ez amúgy, mármint egy motoros fickóval egyedül maradni az egész világon). Na, szóval így.

Szőcs Lilla

Írtunk már korábban is a sírási szokásainkról. Elég sokat bőgünk, na!

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/andriano.cz