Bilifrizura

A hetvenes években születtem… Ez minden szempontból stíluskatasztrófával ért fel. A ruha még hagyján, mert voltak ügyes szülők, nagymamák, akik tudtak varrni vagy kötni, de a haj… Nálunk a bilifrizura ment nagyon, mindez anyukám kivitelezésében, amit – múlhatatlan szeretetem és tiszteletem mellett is – az ótvar jelzővel illetnék, főleg, hogy az összes fennmaradt képemen még egy-két óriási herpesz is van a számon, biztos, ami biztos, mutassak jól az utókornak. Most hallom anyukám hangját, amint mondja, hogy a bilit kikéri magának, de akkor vegyük úgy, hogy odaképzelte, legtöbbször ráadásul még ferdén is, plusz a sűrű, de néhol hiányos fogú fésű nyoma is tisztán kirajzolódott a frizurámon…

Herpesz és bilifrizura
Herpesz és bilifrizura

Gyerek voltam, annyira azért nem izgatott a dolog, csak akkor, amikor a fru-frum már a szememet kapargatta. Amúgy meg a többiek sem néztek ki jobban, kivéve a szépfonatú tündéreket, én sosem voltam ilyen, és úgy tűnik, már nem is leszek.

Ó, azok a nyolcvanas évek…

Csakhogy amikorra öntudatra ébredtem, és a saját kezembe vehettem az irányítást, jöttek a még sokkal pokolibb, minden jóízlést nélkülöző nyolcvanas évek, ahol már önerőből voltak rettenetes frizuráim, teljes összhangban a szörnyűséges ruhákkal. Limahl, C. C. Catch, Kim Wilde, Alphaville, Europe, minden játszott, ráadásul a Modern Talkingból is inkább Dieter Bohlen volt a „hajidolom”… Akkoriban – mivel ott laktunk – az érdi fodrászokat versenyeztettem, akik vállvetve küzdöttek meg egy-egy újabb katasztrófáért, és dicséretükre váljék, hogy mindig siker koronázta munkásságukat.

A testvéreimmel a nyolcvanas években
A testvéreimmel a nyolcvanas években

Szerencsére a gimnáziumi éveimet már az alterba hajlás jellemezte, ami azt jelentette, hogy az akkor még gyönyörű, búzaszőke hajam nőhetett, mint a dudva, a hangsúly csak azon volt, hogy a lehető legkevésbé lássak ki belőle, legyen egy bakancsom, egy piros farmerom, pár kinyúlt, kifakult fekete pólóm, illetve a nagypapám oversize ingei.

Hajcihő

A nagykorúságom éveiben kezdődött az igazi harc: későn érő típus vagyok, így az egyetemi éveimmel együtt indult be hektikus érzelmi életem, melynek minden változását, de leginkább csalódását egy új frizura jelezte, leginkább azt a metódust követve, hogy amikor mélypontra kerültem, akkor rövidre vágattam a hajam, amikor jól voltam, hagytam megnőni, és nem sokat törődtem vele. Itt az egyetlen problémát csak az okozta, hogy a haj sokkal lassabban nőtt, mint ahogy én kikeveredtem a rosszkedvből, így a képek alapján már nem tudom követni a különböző időszakokat. Annyi biztos: zavarosra sikeredett, sok ronda köztes állapottal.

Volt ekkor azért jókedv-fodrászat is, például, amikor a barátnőmmel felfedeztünk a körúton egy még működő retrófodrászatot, ahol pont volt két szabad fodrásznő, ahogy kell, fűzős cipőben.

A vizsgákra való tanulás helyett szépen becsavartattuk a hajunkat, beültünk a búra alá, és hopp, másfél óra alatt máris 30 évvel öregebbnek, és teljesen idiótának néztünk ki.

Azt azért utólag nagyon bánom, hogy akkor még nem volt mobil meg szelfi, és nem végeztük el a Kriston-tréninget…

Szülés után – rövid hajjal

 

Az újabb katasztrófaszezon a szülésem után ütött be, amikor a kislányommal otthon töltött idő észrevétlenül nagyjából húsz kiló pluszt és depresszió-pánikbetegség kombót hozott. Amikor olyan 29 éves koromban rádöbbentem, hogy ugyan minden rendben van körülöttem, de szépen lassan eltűnt mellőlem a „fegyverhordozó csapatom” – ahogy a nevelőapám hívta a folyamatosan jelen lévő, szerinte a „sorukra váró” fiúbarátaimat. Ekkor kezdődött igazán a lelki mélypont és a fodrászhoz rohanások időszaka, és számolatlanul sok hibát követtem el azóta is. Volt, hogy manga-képregénnyel mentem a fodrászhoz, volt, hogy videóklipeket vittem, ők meg rendszeresen röhögőgörcsöt kaptak, de végül csak csináltak velem valamit, amitől maximum két egész napig éreztem jól magam, utána a pokolba kívántam az egészet –

rosszkedvemben át is festettem házilag, leginkább szőkés sárgarépa színűre sikeredett.

Egy évvel ezelőtt

A legnagyobb tévedéseim egyike, előtte-utána
A legnagyobb tévedéseim egyike, előtte-utána

Egy éve olyan mélypontra kerültem, hogy egy beöltözős bulira vásárolt paróka miatt sötétbarnára festettem, és levágattam a szőke, hosszú hajamat. Így aztán a borzalmas alaphangulatomat még az is fokozta, hogy minden reggel szembesültem azzal:

úgy mutatok, mintha egy durva BDSM-partyra indulnék a bőrszerkós, pórázon tartott szolgáimhoz, nem pedig a munkahelyemre mosolyogva, alázattal végezni a dolgomat.

Fru-fru

Azóta egy zseniális fodrász és sok csodálatos ember segítségével jól vagyok. Olyannyira, hogy egy hete – minden rákészülés nélkül – a szokásos tőfestésre bandukolva eszembe jutott, hogy legyőzöm a gyerekkori rémet, plusz adózom az imádott Jeanne Moreau emlékének, meg a bennem valahol mélyen megbújó francia nőnek, és fru-frum lesz. Ezúttal nem tévedtem akkorát, hajmosás után egy napig pislogok, jókedvvel viselem, ahogy kapargatja a szemem és a homlokom. Alig látok valamit a világból, reggel égnek áll az egész, és nem találom a szemem. De vettem sok hullámcsatot, bivalyerős zselét, waxot, és isteni szerencse, hogy a kedvem is jó ehhez a sok babráláshoz, a hajam pedig gyorsan nő szerencsére.

A mostani állapot friss fru-fruval
A mostani állapot friss fru-fruval

Remélem, hogy az elrontott választásoknál mindenki mellett ott áll egy kis csapat, amelyik megbízhatóan dicséri, mert annyira szereti, és érzi, hogy támogatásra van szüksége ezekben a nehéz pillanatokban…

Marossy Kriszta