–

Egy emberként estek extázisba az Igazából szerelem rajongói, köztük én is, amikor nemrég kiderült, hogy folytatást kap A kedvenc filmünk. Az első, ájult boldogságban töltött percek után azonban elbizonytalanodtam...

Karácsony táján, amikor épp vérben forogtak a szemeim a dühtől, amiért nem volt egy csatorna sem ebben az országban, amelyik kötelességének érezte volna, hogy műsorra tűzze az Igazából szerelem című filmet, akkor nyolc jeleneten keresztül próbáltam elmondani nektek, hogy miért tartom zseniálisnak.

Ennél persze többről van szó, mert közben azon is elgondolkodtam, hogy miért szeretem annyira. Miért van az, hogy az apukám is – aki egyébként nem híve egy film többszöri megtekintésének (kivételt képez Keresztapa, a Hetedik és még néhány western) –, leül velünk a tévé elé, és ötödjére, tizedjére, sőt sokadjára is megnézni az Igazából szerelmet? Miként lehet, hogy Kristóf barátom szerint, aki inkább a harcosbaszóspartraszállós műfaj rajongója, az ember minden bánatát gyógyítani lehet, csak be kell rakni a lejátszóba Richard Curtis filmjét?

Nos, azért, mert ez a film megtalálta a tökéletes egyensúlyt, aminek hiányában a legtöbb romantikus film általában elvérzik a közönség racionálisabb... vagy inkább cinikusabb fele előtt.

Mert őriz valamiféle valóságközeliséget, hiszen a szereplők bénázásaiban és a konfliktusaikban egy kicsit magunkat látjuk. Mert mind voltunk már átverve, mind szerettünk már valakit teljesen reménytelenül, vagy veszítettünk el szívünknek kedves embereket, tartunk az öregedéstől…

Emma Thompson (Karen) és Alan Rickman (Harry)

Aztán ott van a film humora, a mindent feloldó öniróniája, amitől erősek a poénok, ami a bánatos pillanatok keserűségéből is elvesz egy kicsikét. És mindeközben – hogy maradjon azért valami a varázslatból is – kapunk egy kis illúziót. Nem sokat, épp csak annyit, hogy egy picit elvarázsoljon bennünket, hogy egy kicsit elhitesse velünk: „így is lehet”. Például, hogy a miniszterelnök beleszerethet az asszisztensébe, vagy elmondhatod a legjobb barátod feleségének, hogy szerelmes vagy belé, és mégsem megy tönkre senki élete. Sőt, az is megtörténhet, hogy egy helyes pasi meg sem áll Portugáliáig, hogy megkérje szíve választottjának kezét. Mi pedig ülünk, nézzük, elhisszük, és két óra hosszára békét kötünk a világgal. Mert, ahogy azt Hugh Grant megfogalmazza a film elején:

„igazából szerelem vesz körül minket…”.

Aztán véget ér a film, és mi egy picit átmelegedve térünk vissza a valóságba. Mert lehet, hogy nekünk nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy szeretnénk, de hát legalább nekik, ott a vásznon sikerült. Erre most jönnek nekem azzal, hogy csinálnak egy tízperces folytatást, amiben megmutatják, mi történt az elmúlt tizenvalahány évben a szereplőkkel.

Inkább ne csináljanak semmit! Tudom, most többen a szívükhöz kapnak, hogy pont egy rajongó mond ilyet, de akkor is így gondolom.

Nem akarom tudni, hogy a miniszterelnök (akit már nyilván leváltották egyébként), azóta megcsalta-e Natalie-t, nem akarok arra gondolni, hogy Collin (God of sex), mégsem találta meg az igazit, és minden este valami londoni pubban issza le magát, nem szeretném azt látni, hogy Aurelia megbánta, amiért otthagyta Portugáliát azért a Jamie-ért, akit egyébként egyáltalán nem is ismert, és azt is szeretném, ha Sam örökre az a cuki kisfiú maradna, aki dobolni tanult, hogy meghódítsa a legszebb lányt az iskolában. És ami talán az összes érvem közül a legfontosabb: nem akarok olyan folytatást, amiben már nem szerepelhet Alan Rickman. Talán, ha az elmúlt másfél évtized elég volt ahhoz, hogy Sarah és Karl mégis egymásra találjanak, arról készülhet egy rövid etűd, de ahhoz sem ragaszkodom igazán.

Rodrigo Santoro (Karl) és Laura Linney (Sarah)

Bizonyos történetek jól vannak úgy, ahogy vannak. Mert van, aminek egész egyszerűen nem kell folytatás.

Amit kicsit sajnálunk, mert rossz, hogy vége, mert még néznénk egy kicsit, de jobban végiggondolva, éppen oda tették azt a bizonyos mondatvégi pontot, ahova tenni kellett. Ne legyünk telhetetlenek, kaptunk egy szeretetre méltó, kedves, őszinte, jó humorú történetet, kétórányi terápiás boldogságot, és ha szükségünk van rá, csak levesszük a polcról a dévédét, és már nézhetjük is.

Nekem ennyi éppen elég. 

Kormos Lili

Fotók: Igazából szerelem (Universal Pictures, 2003)