Egy későn érő jellem – Boldog születésnapot, Hugh Grant!

–

Nem minden sztár tökéletes. Nem mindenki lehet Paul Newman. Hugh Grant például most kezd olyan emberré válni, akit komolyan is lehet venni, és ez egyszeriben a színészetén is nyomot hagyott – nézzétek csak meg az utolsó szerepében, az A Very English Scandal című minisorozatban. Lehengerlő.

De mielőtt kiveséznénk, hogyan jutott el Anglia elsőszámú szépfiúja addig, hogy ma egy idősödő, homoszexuális parlamenti képviselő kálváriáját hátborzongató hitelességgel ábrázolja, nézzük végig, honnan is jutott el eddig. Hogyan vált ez a helyes, vicces pali egy felelősségteljes, politikai harcot vállaló értelmiségivé. A brit George Clooney-vá – ha úgy tetszik.

Elkényeztetett zsúrfiú           

Milyen szép és szimbolikus, hogy Hugh Grant színészi karrierje egy olyan filmmel kezdődött, aminek a címe Priviliged, vagyis kiváltságos. Ha létezik ember, akiről kilométerekről lerí, hogy előkelő családba született, úri nevelést kapott, de a kifogástalan modora mögött egy csibész rejtőzik, akkor az Hugh Grant, akit minden szempontból, egész életében tenyerén hordozott a sors. 

Vannak színészek, akiktől nem is szabad azt várni, hogy ezerféle arcuk legyen, mert azon az egy, őket meghatározó karakteren belül is bőven van játéktér – de ha időnként ugyanazt hozzák, amit előtte, akkor sem bánjuk. Ő örökre a felső középosztálybeli brit sármőr lesz. 

Vagy el tudnátok képzelni Hugh Grantet például amerikai westernhősként? Esetleg New York-i bankárként? Ugye, hogy nem, pedig nem egy brit színész bizonyította már, hogy képes amerikai figurákat is hitelesen életre kelteni. (Ahogy persze amerikai színészek is tudnak remekelni angol hősök bőrében.) De Hugh Grant nem Benedict Cumberbatch, sem Daniel Day-Lewis, nem is voltak ilyen ambíciói. 

Már Oxfordban – ahol végzett – rájött, hogy színész akart lenni, de a saját bőréből igazán sosem akart kibújni. Mindjárt az elején egy oxfordi diákokról szóló történetben debütált (ez volt a Priviliged), majd néhány tévés produkció után a Maurice című filmben kapott főszerepet, ami – minő meglepetés – a cambridge-i diákok berkeibe kalauzol. Ez egy olyan komoly produkció volt (a híres Merchant-Ivory páros adaptációja E. M. Forster regényéből), hogy a 27 éves Grant – aki simán eladhatta magát 21-nek – egyszeriben a Velencei Filmfesztivál vörös szőnyegén találta magát. Többek között erről a fényes kezdésről is van egy jó sztorija abban a videóban, amiben a mából visszanézve kommentálja a filmjeit, a tőle megszokott maró szarkazmussal, érdemes megnézni.

A félszeg szívtipró

Szóval a Maurice katapultálta őt a brit filmiparba, de az igazi áttörést a hét évvel később bemutatott Négy esküvő, egy temetés jelentette, ami abban az időben a legsikeresebb angol filmmé avanzsált Amerikában, ezért Hollywood is azonnal lecsapott rá. Ettől fogva sorra forgatta az együgyű, vagy olykor kicsit jobb vígjátékokat olyan amerikai sztárokkal, mint Julianne Moore, Mandy Moore, Sandra Bullock, Drew Barrymore és Sarah Jessica Parker. Könnyű pénz, tartós sztárstátusz, kényelmes életforma – remekül megfelelt neki. 

Ezzel párhuzamosan azért időnként forgatott olyan ízig-vérig angol, minőségi filmeket is, mint az Értelem és érzelem, a Sztárom a párom, az Egy fiúról, vagy az Igazából szerelem – bár ez utóbbi minőségéről tudnék vitatkozni, de a hatása tagadhatatlan, szóval oké, soroljuk ide. 

A lényeg, hogy Hugh Grant szép lassan egyre kevesebbel beérte, már ami a színészi munkát, kihívást, energiabefektetést illeti. Volt egy rakás pénze, hatalmas ismertsége, bejáratott szerepköre, amivel simán fenn tudott maradni a felszínen, és míg mások a korral egyre inkább keresték a karakterszerepeket és a fiatal, tehetséges rendezőket, akik új arcukat tudták megmutatni, ő a füle botját sem mozgatta. Számára a változást legfeljebb az jelentette, amikor a Bridget Jones-szal levetette a gátlásos, félszeg szépfiú gúnyáját, és megmutatta az igazi énjét: a kissé gátlástalan, de ellenállhatatlan szívtiprót, aki tényleg összetört szíveket hagy maga után. 

A csajozás mellett beérte a műgyűjtéssel, mint önkiteljesítő tevékenységgel – és azzal is elég jól keresett. Ezt a szenvedélyt még az apjától örökölte, aki hobbifestő is. Állítólag egy ideig Grantnél volt Andy Warhol Liz Taylorról készült szitanyomatának eredetije, amit négymillió dollárért vett, és 23,5 millióért adott el…

Az élet császárából felelős állampolgár

A fordulat úgy hét évvel ezelőtt jött el az életében, minden szempontból. Ott állt ez az ötven feletti pasas tartós kapcsolat – nemhogy házasság –, saját család, és értelmes munka nélkül, és egy év leforgása alatt minden megváltozott. Az egész 2010 decemberében kezdődött, amikor a pöpec Ferrarijával épp vidékre tartott, és a kocsi útközben lerobbant. (Egy Ferrari… Na, tessék.) Grant félreállt a kihalt út szélére, és leintette a következő autót, ami arra járt, erre kiderült, hogy abban nem egy kósza helyi lakos volt a sofőr, hanem egy paparazzo, aki őt követte, hogy képeket készítsen róla. Némi szóváltás után – amit Grant érthető idegessége okozott – mégsem maradt más lehetőség, minthogy éljen a fotós ajánlatával, aki elvitte őt a saját kis fogadójához. Útközben pedig beszélgetni kezdtek, és kiderült, hogy a fotós hogyan szerez információt arról, melyik sztár mit csinál éppen, és hol lehetne lekapni.

Bevallotta, hogy a lapok, amelyekkel dolgozik – a legnagyobb brit bulvárlapok – lehallgatják sztárok telefonjait (de akár civilekét is, ha abból hír lehet), és a rendőrség falaz nekik. Grant döbbenten hallgatta, milyen módszerekre vetemedik a sajtó, és azonnal vissza is vágott: ő is felvette titokban a beszélgetését a fotóssal, és cikket írt belőle. Azóta Angliában ő a sajtó megregulázásának legfőbb szószólója, egy sajtóetikai törvény kikényszerítője, de emellett a rendőri és politikai korrupció üldözője is.

Ebben az ügyben – mely hatalmas port kavart Nagy-Britanniában – megmutatta, hogy a dorbézoló, hedonista sztár valójában egy elszánt, komoly állampolgárt takar, és emellett a mai napig kitart.

Hacked Off nevű alapítványával ma is a tiszta sajtóért, a korrupció leleplezéséért, és egyben a szegényebb tényfeltáró újságok és újságírók munkájának védelméért küzd. Az ideje nagy részét erre áldozza, miközben az elmúlt hét évben öt gyereke született, és a filmezésben is szárnyakat kapott.   

Azért a szívtipró is maradt

Ennél az öt gyereknél azért álljunk meg egy percre. 51 évesen lett először apa egy futó kaland következtében, ami a kínai Tinglan Honghoz kötötte. Nem sokkal később ismerkedett meg a svéd producerrel, Anna Ebersteinnel, akitől egy évvel később fia született. De láss csodát, fél évvel ezután újabb fia jött világra Tinglan Hongtól, akivel röviden megint összejött. De most már tényleg utoljára. Anna Eberstein legalábbis elhitte, mert azután visszafogadta Grantet, és azóta két további gyerekkel ajándékozta meg, és idén májusban hozzá is ment feleségül. Három gyerekkel már talán rábízhatta magát. 

Ahogy mondtam, vannak férfiak – mint George Clooney vagy Hugh Grant – akik tényleg csak ötven felett érnek meg a családi boldogságra. Előtte meggyőződéssel hangoztatják, hogy a házasság intézményét nem tartják érvényesnek a mai korra, de főleg nem magukra.

Újjászületés a színszetben

Érdekes, hogy Grant a legutóbbi szerepében is egy olyan férfit alakított, aki idősebb korban nősült, és hát… akkor is inkább csak társadalmi kényszerből. Az A Very English Scandal főhőse, Jeremy Thorpe létező személy volt, egy közismert brit politikus a ’60-as–’70-es években, aki titokban a férfiakhoz vonzódott. Sokáig agglegényként élt, és futó kalandokat hajszolt fiatal férfiakkal meg prostituáltakkal, míg az egyik szeretője zsarolni nem kezdte, és azzal nem fenyegetőzött, hogy világgá kürtöli a liezonjukat. Thorpe onnantól fogva évekig próbálta őt leszerelni, és bebetonozni a nyilvános imidzsét, és amikor felismerte, hogy ez nem fog sikerülni, eldöntötte, hogy megöleti a fiút. De olyan amatőr bérgyilkost talált csak, aki elhibázta a merényletet, így az egész ügy kiderült, és bírósági eljárás lett belőle. Thorpe legrosszabb rémálma vált valóra: mindenki megtudott mindent.

Milyen szép, szimbolikus ez is: Hugh Grant első jelentős főszerepe egy kiváltságos fiú titkos homoszexuális kapcsolatát mesélte el, és a legutóbbi ugyanezt, de időskorban. Bár persze egész más korszakban, környezetben, és mondanivalóval. De az utóbbi években már egyébként is nyitott a komfortzónáján kívül eső karakterszerepek felé, elég csak a Wachowski-testvérek Felhőatlasz című filmjére gondolni, vagy a Florence – A tökéletlen hangra, amit az egyik legjobb angol rendező, Stephen Frears készített (aki az A Very English Scandalt is), de idesorolhatjuk a Paddington 2 negatív főhősét is. Hugh Grant végre elkezdett kísérletezni, bátran játszani, megmutatni az igazi érzelmeit, és ez nagyon jól áll neki. Na, ezért szerettem bele újra.  

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/David Livingston