Átvettem a stafétabotot: íme, nagyanyám örökbecsű sárgabarackos gombóca

Édes emlék

Gyerekkorom egyik legszebb emléke az aranybarnára pirított zsemlemorzsában megforgatott, porcukorral meghintett sárgabarackos gombóc. Nagymamám június végétől buzgón járt a piacra, mint a hadszíntért alaposan megvizsgáló tábornok, hogy amint kapható lesz az aprócska méretű, pirosasra érett sárgabarack, azonnal lecsapjon rá. Nem volt rest, és a fél tucat unokának ipari mennyiségben állította elő onnantól fogva egészen a szezon végéig az örök kedvenc gombócokat. Ebben az sem akadályozta meg, ha történetesen épp nem tartózkodtunk Budapesten. Gigantikus méretű edényekben, kockás abrosszal tüchtig módon átkötve, még melegen érkezett meg hozzánk a balatoni nyaralóba a nagymamai gondoskodás illatos mementója valamelyik arra járó szülő vagy rokon közvetítése nyomán. Varázslatos volt! Amikor az ember a villájával középen kettévágta a gombócot, feltárult a naplementeszínű belseje, ahonnan halk purcanással élvetegen-olvatagon kicsurrant a fahéjas, barackillatú cukor.

Így lettem én a saját nagyanyám

Szegény nagymamámnak azonban, ahogy telnek-múlnak az évek, egyre kevesebb energiája van arra, hogy ellássa a családtagokat e klasszikus fogással. Nem is hibáztatom érte, szerény számításaim szerint az elmúlt négy évtizedben legalább háromezer gombócot gyártott nekünk. De a nyár és a barackszezon bizony nem múlhat el barackos gombóc nélkül, így vettem át én a stafétabotot, a gyerekeim (és a jövendőbeli unokáim) legnagyobb örömére.

A barackos gombóc is olyan, mint szinte az összes többi otthon készített fogás: mikor már rászántad magad, és belefogtál, rájössz, hogy sokkal kevesebb macerával jár, mint gondoltad volna, cserébe viszont összehasonlíthatatlan a mirelit verzióval. Ha csak egyszer is belemélyesztheted a fogaidat egy ruganyos, omlós, könnyű, édeskés-savanykás, fahéjas nagyiféle gombócba, soha többé nem fogsz kérni az iparilag előállított, fagyasztott és lelketlen vacakból. Olyan hatalmas ugyanis a kettő közötti szakadék, mint egy virágjában tündökölő szépasszony és egy felfújható guminő között. Úgy ám!

Így csinálom

Egy nagyobb lábosban vizet forralok, kicsi sót teszek bele. Fél kiló túrót összegyúrok három tojással, 30 deka rétesliszttel, 15 dkg puha vajjal, három evőkanál cukorral és egy csipet sóval. Kimagozok fél kiló sárgabarackot, a belsejükbe fahéjjal elkevert barnacukrot kanalazok. A tésztát nem nyújtom ki, csak lecsippentek belőle egy nagyobbacska darabot, a tenyeremben ellapogatom, majd beleteszem a barackot. A tésztaszéleket ráhajtogatom, a felesleget pedig visszapuccantom a többihez.

A tenyeremen görgetve csinos kis ágyúgolyót formázok belőle. Mire fölforr a víz, el is készülök. Óvatosan a lobogó vízbe helyezem a gombócokat, időnként megrázogatva, megkevergetve a lábos tartalmát, mert ezek a gombócok nem túl ambiciózusak, szeretnek lent ragadni a mélyben. De ne hagyjuk őket megbújni, hadd főjenek, aztán ússzanak csak fel a felszínre! Ha már felbukkantak a víz tetején, még egy-két percig főzöm őket, közben egy serpenyőben némi vajon zsemlemorzsát pirítok. Ha kész vannak a gombócok, szűrőkanállal áttelepítem őket oda, és mint pucér strandolókat a homokos tengerparton, mindegyiket meghempergetem az aranyló morzsában.

Porcukrot nem szoktam a tetejére szórni, és ettől máris sokkal diétásabbnak érzem őket. Így nyilván könnyű lelkiismerettel percek alatt degeszre tömjük magunkat.

Fiala Borcsa

A képek a szerző tulajdonában vannak.