Héda Veronika: Mézeskalács (Novella)
Karácsony környékén a magánytól különösen megvastagodhat a szív körüli kéreg. Vagy mégsem? Héda Veronika novellája egy idős, morc asszonyról és a fölötte lakó zajos család kapcsolatáról mesél. Mindennapos történet. Vagy mégsem?
–
Az emeleti lakó, Juhász Tekla szokás szerint délután négy körül ért haza a gyerekeivel. Bár zsongott a feje az alig egy órája – rohamtempóban befejezett – utolsó határidős munkától még karácsony előtt, elhatározta, hogy nem halogatja tovább a srácokkal a dolgot. Igyekezett őket lendületesen hazaterelni, de a kicsi persze talált egy botot, megállt túrni a földet, ilyenkor lehetetlen kizökkenteni.
A kapuban aztán hosszú perceket töltöttek a kód bepötyögésével, mert mindkét fiú be akarta ütni a számsort. Persze többször is eltévesztették, egyszer véletlenül még az alsó szomszédhoz is becsöngettek, de Tekla gyorsan közbelépett.
Végre berregve feltárult a kapu, feltrappoltak a lépcsőn, végigviharzottak a gangon és egy erőteljes ajtócsapódás után eltűntek a lakásukban.
Mindezt Sajgóné Széles Aranka persze végighallgatta a földszinten.
Előrehaladott kora ellenére a hallása tökéletes maradt, még a szobanövények jóleső sóhajait is érzékelte, amikor szertartásosan meglocsolta őket. Legszívesebben a filodendronnal bíbelődött, szerette figyelni minden rezdülését, de azok az átkozott vademberek a feje fölött állandóan kizökkentették a szemlélődéséből.
Ki nem állhatta a fiatal, hebehurgya lakókat, a gyerekeket pedig egyenesen utálta.
Nem volt ez mindig így: Aranka néni egykor dadusként dolgozott a körzeti óvodában, de a folyamatos zsibongásban töltött negyven munkaév megtette a hatását. A nyugdíjazása óta lételemévé vált a csönd és a nyugalom; nem vágyott semmire, csak a növényei megértő társaságára.
Délutánonként résnyire kinyitotta az utcára néző ablakot, de nem a friss levegő miatt, hanem elővigyázatosságból: jó tudni előre, mikorra várható a bombatalálat. Annak a bombának a süvítését pedig, amelyik az emeleti lakásba csapódott be minden délután négykor, már az utca túlsó végéről is lehetett hallani. Megkezdődhetett a felkészülés a védekezésre és a potenciális ellentámadásra is.
Juhász Tekla, ez a mindig fáradt fiatalasszony azonban sehogy sem bírta észrevenni a kettejük között dúló háborút. Hangos csókolommal köszönt, ha összefutottak, és szépen artikulálva érdeklődött a néni hogyléte felől. Tekla ugyanis meg volt róla győződve arról, hogy Aranka néni nagyothall, és ritkán intette csendre gyerekeit, amikor azok csépelni kezdték egymást a nappaliban.
Pedig ha tudta volna, hogy még a házasélete örömeit és keserveit is nyomon követi az alatta lakó… akkor biztos nem kopogtatott volna be hozzá minduntalan apró-cseprő kéréseivel, mint ahogy tette aznap délután is.
Sütőpor kellett neki. Mézeskalácshoz.
Ha már sütésre szánja el magát, miért nem bír előtte bevásárolni rendesen? Biztos nem írt listát, azt hiszi, mindent észben tud tartani. A nagyokos! Aztán csodálkozik, ha a hozzávalók fele a boltban marad!
De Aranka nem szólt semmit, csak gyorsan átadta a sütőport: menjen vissza az az asszony mihamarabb a kölykeihez, mielőtt magukra gyújtják az egész társasházat.
Tíz perccel később az egyik gyerek csengetett. Most tojás kellett.
Eddig mit csináltak, kevergették a lisztet meg a sütőport? Tudta ő, hogy hiányos az az otthoni készlet! Zacskós levessel bezzeg tele a szekrény!
Aranka szótlanul a gyerek kezébe nyomott egy hatos dobozt és már csukta is be mögötte az ajtót.
Alig telt el tizenöt perc, jött a kisebbik. Mazsola kéne a díszítéshez.
Még jó, hogy a sütőmet nem kérik kölcsön!
Dohogott magában egy sort, miközben nyújtotta a csomag mazsolát, majd leroskadt a fotelbe. Egyedül akart lenni végre, élvezni a csendet. Ehelyett székhúzogatás, ugrálás, rohangálás, óbégatás zaja dörömbölt a mennyezeten keresztül egészen a koponyájáig. Aranka behunyta a szemét, igyekezett a növények hangjaira koncentrálni és kizárni mindent, ami az otthonán kívül zajlik.
Mint akit megcsíptek, úgy ugrott fel az újabb kopogásra.
Az ajtóban Tekla állt a gyerekekkel, kezükben egy tálca friss, illatos, mazsolával díszített mézeskalács.
Legnagyobb megdöbbenésükre Aranka néni azonnal sírva fakadt.
Azt gondolták, hogy talán az unokája hiányozhat neki, aki Amerikában él, és még az ünnepekre sem jön haza. Így megértően átölelték Ari nénit (aki vigasztalásul kapta ezt az új nevet), és bekísérték a lakásába. A mindig izgága fiúk azonnal felmásztak a kanapéra, és otthonosan majszolták a mézeskalácsot. Később kaptak hozzá egy kis teát is.
Vele maradtak egészen estig, és biztosították róla: ezentúl többször meglátogatják, hogy kevésbé érezze a magányt.
Ari néni pedig szinte szólni sem tudott, csak folyt a könnye megállíthatatlanul.
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Olena Ivanova
