Advertisement

Fiala Borcsa/WMN: Hogyan jött a kosarazás az életetekbe? 

Kerpel-Fronius Áron: Balázzsal (Kerpel-Fronius Balázs, Áron ikertestvére) mindketten másodikosak lehettünk, amikor lementünk játszani. Az általános iskolánknak volt egy kiváló testneveléstanára, Kati néni, aki heti két edzést szervezett alsósoknak. Ez afféle örömsport volt tulajdonképpen. Előtte inkább fociztunk, de aztán gyorsan ott ragadtunk a kosárpályán. Igazából Kati néni szerettette meg velünk a sportot. Harmadik vagy negyedik osztálytól már gyerekbajnokságokba is beneveztünk mint iskolai csapat.

F. B./WMN: Balázs, azt el tudnád mondani, hogy ez miért volt örömsport? Nekem régi vesszőparipám: nem jó, hogy sok gyerek életéből nagyon hamar kiveszik a mozgás öröme, mivel aki tehetséges vagy elkötelezett, azt nagyon hamar elkezdik egyesületben versenyeztetni. Kati néni foglalkozásai mitől volt mások?

Kerpel-Fronius Balázs: Valószínűleg attól, hogy iskolai keretek között zajlott, nem egyesületben. Ilyen értelemben nem volt rajtunk sok nyomás, sem az edző, sem a gyerekek nem érezték azt, hogy mindenképp eredményt kell produkálni. Gyakorlatilag ez úgy nézett ki, hogy volt havonta cirka egy meccs, amin igazából tök mindegy volt, hogy nyerünk vagy vesztünk, ez senkit nem érdekelt.

Nyomás helyett viszont volt egy nagyon jó közösség és egy őszintén lelkes pedagógus, aki az edzéseket tartotta. Ezeknek a kombinációja miatt egyikünkben sem az maradt meg, hogy ez egy iszonyú teljesítményorientált hajtás. Nem éreztük azt, hogy a sportolás agyonnyom.

Kerpel-Fronius Gáspár: Hozzá kell tennem, hogy már az elejétől fogva volt rajtunk nyomás a barátokon keresztül, hogy menjünk le egyesületbe is, csináljuk ezt komolyabban. És valóban, voltak is olyan ismerőseink a csapatból, akik nagyon korán elmentek, bár ott azt hiszem, ez inkább szülői döntés volt. De mi is azt gondoltuk, hogy nem kellene ezt azért ennyire komolyan csinálni. Aztán pár év múlva végül beadtuk a derekunkat mi is.

Ki kicsoda?

Kerpel-Fronius Balázs: 1992-ben született, jelenleg Szegeden a NATURTEX SZTE Szedeák csapatában kosárlabdázik.

Kerpel-Fronius Gáspár: 1998-ban született, jelenleg Pécsen él, és az NKA Pécs kosárlabdázója. Mellette egyetemi hallgató.

Kerpel-Fronius Áron: 1992-ben született, Brüsszelben él, jelenleg az Európai Bizottság Regionális és várospolitika főigazgatóságán dolgozik.

F. B./WMN: De tulajdonképpen – ha jól értem – akkor kezdtétek el komolyan venni a kosarazást, amikor bennetek megszületett ez az igény, és nem külső nyomásra. Tehát amikor megértetek erre.

K. F. B.: Abszolút, igen.

F. B./WMN: Visszatérve a kezdetekre: Balázs és Áron, ti másodikos kisiskolásként kezdetetek kosarazni, te pedig, Gazsi mint a kisöccsük, ezt már tulajdonképpen örökölted? 

K. F. G.: Igen, nekem ez magától értetődő volt, hiszen mentem megnézni az összes meccsüket. Tetszett is nagyon, illetve én is szerettem volna kosarazni, így levittek a testvéreim Kati néni csapatába, amit egyébként Óriás Törpéknek hívtak, szerintem zseniális név. Itt már nálam hamar felmerült, hogy a Honvédba menjek, mert az ikrek is ott voltak, de a szülők engem sem engedtek negyedikig. Ők is azt preferálták, hogy inkább iskolai keretek között mozogjak, így tulajdonképpen eleinte ez inkább szórakozás volt számomra. Negyedikben aztán bekerültem a Honvédba. Szóval az utunk nagyon hasonló volt, csak talán én már az elejétől komolyabban gondoltam az egészet.

F. B./WMN: Szerinted, ha a bátyjaid nem kosaraznak, te akkor sem mentél volna?

K. F. G.: Az iskolánkból is sokan mentek, jó program volt alapvetően. Később pedig Áronnal és a Balázzsal is külön edzettem. 

K. F. Á.: Én voltam az amerikai apuka. (Nevet)

Kerpel-Fronius Áron interjú testvérek konfliktus gyakorlás kosárlabda
Kerpel-Fronius Áron - Fotó: TCS Amsterdam Marathon

K. F. G.: Tényleg valami olyasmi volt… Áron utánanézett edzéseknek az interneten, aztán azokat csináltuk nyáron, szóval az átlagosnál talán kicsit komolyabban volt véve nálunk a kosár. 

F. B./WMN: Áron, neked hogyan jött az indíttatás gyerekként, hogy edzeni szeretnéd a testvéreidet? Hogy lett belőled „amerikai apuka”?

K. F. Á.: 

Tudod, az amerikai apukák is a saját sportálmaikat élik ki a gyerekeiken keresztül. Én is azt gondoltam, hogy megtalálom magam a mások által elért sikerekben.

Balázzsal nagyon sokat dobtunk, Gazsi meg az elejétől fogva kivételesen ügyes volt. Amikor elkezdett kosarazni, akár ha két-három évvel idősebbekkel is játszott, egyértelmű volt, hogy nagyon jól érti a játékot, érdemes foglalkozni vele. De azért nehogy azt gondold, hogy egész évben nyüstöltem őket. Inkább úgy volt, hogy nyáron, amikor egy idő után elfogytak az érdekes programok, akkor lementünk kosarazni. Meg mialatt Balázsnak szedtem a labdát, közben jól el tudtunk beszélgetni. Amellett egy idő után én annyira már nem élveztem a kosarazást, így nekem az is jó volt, hogy másokkal ott lehetek.

F. B./WMN: Akkor számodra a közös játék egyfajta kapcsolódás is volt?

K. F. Á.: Igen, abszolút.

F. B./WMN: Előfordult olyan, hogy a testvéri konfliktusokat, problémáitokat is meg tudtátok beszélni kosarazás közben?

K. F. G: Sőt, volt, hogy épp ebből fakadtak! (Nevet.) Azért előfordult az is, hogy eldurvultak a közös gyakorlások. Mondhatom, Áron? Nem, ne fogd a fejedet! (Nevet.) Tehát volt olyan, hogy kimentünk kosarazni Balatonszemesen, ami aztán sírásig ment, mert én azt hittem, nem fogom tudni megcsinálni, Áronnak meg nem tetszett, hogy panaszkodom.

interjú testvérek konfliktus gyakorlás kosárlabda Kerpel-Fronius Gáspár
Kerpel-Fronius Gáspár

K. F. B.: Nem, Áron tudta, hogy meg fogod tudni csinálni!

K. F. G.: Nekem meg egy idő után elegem lett, hogy itt vagyunk a pályán, amikor a vízparton is lehetnénk. De utólag visszanézve szerintem ezért is jutottunk el oda, ahol most vagyunk a sportban. Nekem az elején szükségem volt rá, hogy az Áron foglalkozzon velem, jót tett a sok külön edzés.

K. F. Á.: Balázzsal is voltak egyébként ilyen konfliktusok, bár inkább a vége felé. De amikor ő már közel került az egyesülethez, akkor én sem tudtam ehhez nagyon semmit hozzátenni. Alapvetően a közös gyakorlások nagy része pozitív volt.

K. F. B.: 

Ha jól emlékszem, a legtöbb probléma nálam valójában abból adódott, hogy magamra haragudtam. Teljesen frusztrált voltam, mert jól akartam csinálni, de nem ment, te meg, Áron, egyre csak mondogattad, jó lesz, jó lesz.

Én meg elpattantam, hogy dehogy lesz jó, sohase lesz jó! De nekem is kellett az, hogy valaki egy-két órát velem passzolgasson, és ha nem voltam ideges, közben tényleg tök jól el tudtunk beszélgetni.

F. B./WMN: Akkor ez végül is egy nagy szolgálat, amit te tettél a testvéreidért, Áron. Nekem is vannak testvéreim, én is próbáltam őket ebben-abban instruálni, tudom, hogy ez egy nagyon hálátlan feladat lehet. De neked itt van a Gazsi és a Balázs egy-egy nagyon sikeres sportkarrierrel. Az előbb ti is mondtátok, hogy a sok gyakorlás nélkül nem jutottatok volna el idáig, de pontosan hol is tartotok most? Mi az, amire most büszkék vagytok?

K. F. B.: Amikor elkezdtem kosarazni, nem nagyon volt még igazán sikeres budapesti csapat, tehát kicsi volt az esély arra, hogy valaki lejusson egy sikeres vidéki csapatba kosarazni. Most… játszom, úgyhogy végül is ez már siker. Mellette meg ott vannak a bajnoki- és kupaérmek, amikre büszke vagyok, illetve arra, hogy ennyi ideje játszom első osztályban, erre nem mindenki képes.

interjú testvérek konfliktus gyakorlás kosárlabda Kerpel-Fronius Balázs
Kerpel-Fronius Balázs - Fotó: Kamenik Balázs

F. B./WMN: És ilyenkor gondolsz Áronra mint első instruktorodra?

K. F. B.: Persze, főleg amikor valami nagyobb dolog történik, akkor az ember azért végiggondolja, honnan indult. Meg amikor Szemesen vagyunk, gyakran eszembe jut, hogy ott is mennyit kosarazunk, Áron mennyit szedte nekem a labdát.

Aki nem annyira járatos a kosárban, annak elárulom: ez tényleg nagyon ritka, mert irtó monoton dolog. A dobást még élvezi az ember, de azt, hogy csak fusson a labda után, és passzolja, az nem igazán élvezetes.

K. F. G.: Mivel én hamarabb bekerültem ebbe a kosaras körforgásba Áronnak és Balázsnak köszönhetően, ezért kiskoromtól szemmel tartottak, így én az utánpótlás válogatottakat is végigjártam, aztán bekerültem NB I.-be, Balázzsal nyertünk is egy bajnoki bronzérmet, ami azért is volt nagyon jó, mert együtt nyertük. Most egy másodosztályú csapatban vagyok, ahol azonban a feljutás a cél. Nekem is gyakran eszembe jut, milyen sokat köszönhetek Áronnak.  

 

F. B./WMN: Áron, neked hogy alakult a kosarazás az életedben? Megmaradt, vagy most valami mást sportolsz?

K. F. Á.: Egyetemen csomóan hasonló helyzetben voltak, mint én: alapvetően magas szinten kosaraztak, de közel sem profin. Így volt legalább öt-nyolc ember, akivel baromi jól elvoltunk. Utána azonban ez kicsit szétesett, mert nehéz találni olyan helyeket Brüsszelben, ahol most élek, ahol nem olyan alacsony a színvonal. Úgyhogy mostanában inkább az a jellemző, hogy ismerősökkel lemegyünk dobálni, vagy ha tehetem, akkor Gazsi és Balázs meccseit nézem.

F. B./WMN: És a mások támogatása, edzése megmaradt nálad?

K. F. Á.: Nem akarom ezt túldimenzionálni… Az inkább csak velük volt egy ilyen speciális dolog. Munkában szeretek mentorálni, Gazsiéknak pedig ott vannak a profi szakemberek. Amit velük csináltam, az inkább olyan tesós dolog volt. Másokat azért nem vállalnék be.

F. B./WMN: Ó de kár… pedig elnézve a fantasztikus eredményeidet szinte már látom magamban a gyorsan felfelé ívelő kosaras karriert.

K. F. G.: Holnap reggel tolhatjuk sírásig akkor! (Nevet.)

F. B./WMN: Gáspár és Balázs, volt olyan már, hogy egymás ellen kellett játszanotok?

K. F. B.: Persze. De az jó volt… Bár nekem az első élményem Gazsi ellen az volt, hogy úgy felrúgott…

K. F. G.: Na-na-na! Az úgy volt, hogy te rúgtál fel először! Jászberényben játszottunk, és nyilván lejöttek a szüleink is megnézni. Az első félidőben betörtem, és Balázs védekezett rajtam, mivel nem tudott máshogy megállítani, ezért szabálytalankodott, és felrúgott. Aztán a második félidőben revansot vettem: ők vezettek, nekem meg elegem lett, így amikor a Balász jött ziccerbe, akkor felrúgtam. Igen, az csúnya volt. Ez volt az első találkozásunk egymás ellen.

K. F. B.: Igen az első mindig fura. Onnantól viszont könnyebb ezt félretenni, nekem legalábbis.

K. F. G.:

 Nekem is. Jó, lehet, hogy az elsőnél kicsit túlzásba estünk. (Nevet.)

F. B./WMN: Máshogy tekintetek egymásra a pályán, mint a többi ellenfélre?

K. F. G.: Most már igen talán, de az elején még nem így volt. Te hogy éled ezt meg? Sosem beszéltünk erről.

K. F. B.: Furcsán, mert te mindig előbb vagy pályán, mint én, úgyhogy nekem így elmegy az idő egy része, amikor a kispadon ülök és látom, hogy milyen ügyesen játszik az öcsém. Nyilván a saját csapatomnak drukkolok, de amikor felmegyek a pályára, akkor ez nem mindig áll át a fejemben. Szóval nekem ez mindig helyzetfüggő, azon is múlik, hogy mennyire szoros a meccs. Néha belefeledkezem, ahogy nézem a tesómat… Van ilyen, de ezt félre kell tenni, hiszen profik vagyunk. Egy plusz dolog van: jobban ismerem az öcsém gyengeségeit, mint más játékosoknak. 

F. B./WMN: A szüleitek hogyan élik meg ezt szerintetek, hogy a gyerekeik egymás ellen játszanak? Ha én lennék ilyen helyzetben, azt sem tudnám, melyik kezembe harapjak. Nem tudom, például ilyenkor illik-e egyáltalán szurkolni?

K. F. B.: Ők sokkal jobban túldimenzionálják ezt, mint mi. Nyilván nekem is mindig benne van a fejemben, ha Gazsi ellen játszom, de azzal nem foglalkozom, hogy apa meg anya melyik csapat szurkolótáborába ült le éppen. 

interjú testvérek konfliktus gyakorlás kosárlabda Kerpel-Fronius Balázs
Fotó: Kamenik Balázs

F. B./WMN: Gazsi, te ezt hogy látod?

K. F. G.: Mama izgult nagyon, azt tudom. Meg azért szerintem jó volt neki látni, hogy egymás ellen játszunk. Például amikor felborítottuk egymást, akkor nagyon nevetett.  

F. B./WMN: Most mit jelent az életetekben a sport? Hiszen a kezdeti örömfoglalatosságot már rég túlléptétek, Gazsi és Balázs munkaként, immár profi szinten űzitek.

K. F. B.: Hát, ez erősen átalakult nyilván. Néha az ember valóban munkának tekinti. Játszani nagyon szeretek, de azért a mindennapi két edzés, a monotonitás fárasztó. Ezen a szinten ezt nem lehet sokáig csinálni. De az biztos, hogy valamilyen formában életem végéig velem marad a sport.

K. F. G.: Ugyanezt érzem. Most nem az van, mint másodikban, hogy lemegy az ember jól érezni magát. Ezen a szinten, ahol vagyok, sok olyan dolog van, amit nem szívesen csinálok, de egyszerűen muszáj…Például amikor folyamatosan futjuk a sprinteket a nyári alapozótáborban, és labda nem nagyon kerül elő, annak nem örülök, hiszen nem ezért kezdtem el kosarazni. De tudom, hogy ez hozzátartozik, kell, hogy aztán bírjuk a szezon közben is. 

F. B./WMN: Szoktatok még együtt játszani? 

K. F. G.: Azért olyan már ritkán van.

K. F. B.: Az az igazság, hogy szabadidőmben én már nem igazán kosarazom.

K. F. Á.: Négy-öt éve kosaraztunk a Gazsival egymás ellen, akkor 11-0-ra megvert, szóval azóta nem annyira. 

Fiala Borcsa