„Mindegy, hogy neki szurkoltál-e, tisztelettel nézted” – Ég veled, Kobe!

–

A kosárlabdapályára született.

Húsz éven át egyazon csapatnál játszott az NBA-ben. Michael Jordannel nem sokakat emlegetnek egy lapon a sportág történetében. Ő az egyik.

Mire leírnám, hogy négy kislányt hagy maga után, máris jön a gyötrelmes folytatása a szörnyű mondatnak: a tizenhárom éves gyereke vele utazott és zuhant le. Hirtelen, a semmiből történt. Előzménye nulla, következménye világméretű. A maga nemében és annyi tekintetben egyedülálló Kobe Bryant – ahogy mostanra több százmillióan hírül adták – elhunyt egy helikopter-balesetben.

Én pedig, akinek meglehetősen jó barátai a szavak, ezt a mondatot tizenkétféle verzióban írtam le, mire megfelelőnek találtam. De így sem az. Sehogy sem az. Mert nincsenek szavak. 

Amerika szereti a sztárokat, szoktuk hazudni – hiszen valójában az egész világ szereti őket. De Amerika valóban nagyon ügyesen épít a sztárjaiból példaképeket, fiatalok milliói számára inspiráló sikeres sportembereket megannyi sportágban.

Kobe pedig szó szerint beleszületett ebbe az egészbe: egy NBA-játékos fiaként jött ugyanis a világra 1978-ban. Hároméves korától dobálta a labdát, tinédzser koráig a profi apja edzette, onnantól jött a középiskolai csapat, és beindult az álom. Kiugró tehetség, a kosaras papától örökölt 198 centis magasság, pici gyerekkorától a sportág szempontjából optimális izomzat, táplálkozás, és legfőképp profi gondolkodás.

A kombináció annyira bejött, hogy a középiskola végén a szuperhíres, mások számára elérhetetlen vágyálomnak tűnő egyetemi csapatok tárt karokkal várták – ő viszont kihagyta ezt az egész cécót, és tizennyolc évesen leigazolt az NBA-be.

A többi, ugyebár, történelem. Öt bajnoki cím, húsz év alatt tizenhat All-star-szereplés, két olimpiai arany, megszámlálhatatlan rekord, azaz egy páratlan pályafutás.

A hozzáértők meg a legenda szerint is azért, mert a hozzáállása volt elképesztő, teljesen egyedi még a világ legjobbjai között is. Mert szerelmes volt ebbe a játékba. Annyira, hogy írd és mondd tényleg kitöltötte az egész életét.

Saját bevallása szerint is egyfolytában arról álmodozott, azon gondolkodott, azon dolgozott és azon pörgött, hogy a legjobb legyen. Ne jobb legyen, meg még jobb legyen. Hanem A LEGJOBB. És mindvégig egyfajta hálát érzett, mármint ő úgy volt ezzel, hogy mindent a játéknak köszönhet, és mindent a játéknak köszön meg.

Ő valahogy úgy volt bekötve (a rohadt életbe, hogy Kobe-ról úgy kell cikket írnom, hogy úgy VOLT bekötve!), szóval úgy volt bekötve, hogy mindig csak visszaad a játéknak abból, amit kapott tőle, és ezt a részét a legkevésbé anyagi értelemben értem. Hanem érzelmi oldalon.

Ez a fickó tök komolyan gondolta a „visszaadást” onnantól, hogy az első nála fiatalabb kosaras tőle akart tanulni vagy róla akart másolni, egészen odáig, amikor már komplett generációk és milliók másolták, követték, lesték, tanulták őt. Onnantól, hogy a feleségével közös alapítvánnyal finanszíroznak iskolákat, egyesületeket, egyéni tehetségeket, egészen odáig, hogy Bryant most, erre a végzetes helikopterútra is azért ment, mert tizenhárom éves lányát, Giannát kísérte a meccsére, másrészt ő volt az edző.

Úgy értem, oké, hogy a lányának persze hogy az edzője lesz egy Kobe Bryant kaliberű sportoló, de ettől még a világ legjobb edzői is trenírozhatnák a gyereket, amíg a papa, mondjuk, pihen kissé egy ilyen karrier után. Negyvenegy évesen. És akkor hirtelen ez az egész átmegy horrorba.

Egyszerűen a bátorságot sem venném, hogy megpróbáljam beleképzelni magam a felesége helyzetébe. A tesók, a család, a közvetlen barátok, a kisebb-nagyobb közösségek. Megrendítő. Hogy valójában milyen hatású ember volt, az ma – előttünk a világ – órákon belül kiderül. Ha eddig nem lett volna világos, mennyien rajongtak érte, most látható. Minden hibája, botránya, ballépése és (Shaq-rajongók, szevasztok!) allűrje ellenére. 

Mert a szenvedély, amellyel szerette ezt a sportot, olyan magával ragadó, olyan csodálatosan egyszerű volt, hogy az a tehetségével együtt ugyanolyan „látvány”, inkább élmény volt, mint Federert, Schumachert, Messit vagy Darnyit látni a saját pályáikon. Felülírja a klubhovatartozást is.

Az a ritka élmény számomra a sportban, amikor mindegy, hogy egyébként neki vagy a csapatának szurkolsz-e, ezt a fajta sportolót egyfajta tisztelettel nézed, mert minden mozdulatában, minden lassított felvétel minden képkockáján a legmagasabb fokon látszik – mit látszik, üvölt! – valami olyan mindent elsöprő elszánt győzni akarás, maximális koncentráció és precizitás, hogy azt nem lehet mással összetéveszteni, azt csodálatos nézni.

És aki ült már valaha életében lélegzet-visszafojtva, üvöltve és/vagy sírva képernyő előtt vagy lelátón, vagy ragadta életében egyszer is magával olimpiai közvetítés, az kétséget kizáróan tudja, miről beszélek. Hogy melyik az az érzés nyakszirttájékon, hogy köszönöm, én érzem most megtisztelve magam, hogy ezt élőben láthattam, hogy ez itt és most történik a szemem előtt.

Kobe ezt az érzést nyújtotta, amikor játszott. Felidézni is képtelenség akárcsak a kiemelkedő teljesítményeiből, emlékezetes meccseiből, sorsdöntő dudaszós kosaraiból. Felesleges is, mert hála istennek minden kockája megvan. Innentől pedig nincs mentség az utókor számára. Élete kellős közepén elment egy sportember, aki már ennyi idő alatt is hatalmas örökséget hagy hátra, méghozzá a legszebb, legemberibb, leginkább méltóságteljes formájában. A többi rajtunk áll.

Ugyanis a szemlélet, a látásmód, az elszántság, az odaadás, a hihetetlen befektetett munka – ez mind-mind tanulható. A játék (akármilyen játék, munka, hobbi stb.) szeretete, mégpedig a feltétel nélküli, állandó és kifogyhatatlan szeretete, az pedig a másik kikötés.

A többi az ő titka marad. Mi pedig szegényebbek lettünk egy példaképpel. Egy szimpatikus fiúval, egy kivételes tehetséggel. Rettenetesen, szívből, őszintén sajnálom.

 Doffek Gábor

Kiemelt kép: Getty Images/Rob Carr