Úgy tízéves korom körül kezdtem el hinni. Nagyapámnak volt egy fakeresztje, rajta a megfeszített Jézussal. Egy fülledt nyári délutánon odaadta nekünk, a nővéremnek és nekem, azt a keresztet. Festéket is elővett és azt mondta, most fessétek meg a keresztet. Adjatok neki színt, életet, hadd legyen Jézus végre emberi, ne csak egy fából faragott szimbólum. 

Először alig mertünk hozzáérni a kis szoborhoz. Addig az ágy felett volt a falon, távol tőlünk. Most meg hirtelen idekerült a kezünk közé. És hát milyen is legyen? Hogyan leheljünk bele életet? Az én kezem remegett. Nem tudom megfesteni a bőrét – mondtam a nővéremnek –, biztosan elrontanám, lehet, túl sötét lenne. „Na akkor majd én megcsinálom” – felelte egy nagy sóhaj kíséretében, és nekilátott a munkának. Jó, hogy ő csinálta, mert a megfeszített Jézus végül remek lett. Barna volt a haja, a bőre porcelánszerű, világosan fénylő. A töviskorona a fején feketéllett, a fejét továbbra is beletörődőn lehajtotta, mint aki már nem kíváncsi erre a világra. Lábfeje keresztben a fához szögelve és immár vérzőn virított. Ez eddig nem ilyen volt. Nem volt ennyire fájdalmas.

Az a faszínű feszület ott a falon, ezelőtt fel sem tűnt senkinek. Most meg tényleg emberi lett. Jézus most már vérzett, szenvedett.

Nagyapánk megdicsért minket, hogy jó munkát végeztünk, pedig én alig pingáltam valamit, aztán visszaakasztotta a kis szobrot a falra. Képtelen voltam levenni róla a szemem.

Abban az évben imakönyvet kértem karácsonyra. Kaptam is egy apró könyvet, kifejezetten gyerekek számára készítve. Az utolsó szóig elolvastam a benne írtakat. Többször is, míg már kívülről fújtam. Esténként térden állva, összekulcsolt kézzel imádkoztam. Kértem az Istent, hogy vigyázzon ránk, és bocsássa meg a bűneinket, ne kelljen Jézusnak azokat magára vennie és miattunk szenvednie. Majd magamban elmormoltam a Miatyánkot is, s csak ezek után tértem nyugovóra.

Szüleim csendes elfogadással nézték a megtérésem. Kérésemre beírattak hittanórákra, elengedtek vasárnap a templomba, és még a karácsonyi éjféli misére is elkísértek. Nem befolyásolták egyetlen döntésemet sem, a maguk módján támogattak. 

Aztán nagyapám beteg lett. Egyre többet köhögött, véres volt a zsebkendője, a szüleim meg azt mondták, ne menjünk hozzá túl közel. Egy hideg téli napon halt meg, nem sokkal karácsony előtt. A temetése után a nagymamám új életet akart. Összepakolt mindent a régiből, és más helyre költözött. A szép, színes feszület is lekerült a falról és az új otthont már nem díszítette. Kérdeztem a nagyit, hogy mi lett vele. Azt válaszolta, megvan valahol, de ő bizony ki nem teszi, nem akarja látni. „Lehet, hogy a papa szerette, de nézd meg, neki is milyen élet adatott!”

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Nagyapát ugyanis fiatalon tragikus baleset érte. A villamos után futott, de aláesett, így a fél lába odalett. Attól kezdve már sosem volt a régi, pedig azelőtt tele volt örömmel, élettel. Nem csoda, hogy végül belebetegedett az egészbe.

Mama szerint az vitte a sírba, hogy nem tudta feldolgozni az őt ért veszteséget, pedig mennyit imádkozott érte szegény. Ezért sem kell ide többé feszület.

Megrendített mindez, már imádkozni sem volt kedvem, és sokáig sem Istenre, sem pedig Jézusra nem tudtam gondolni. Sokat sírtam, hogy a nagyapámnak ilyen boldogtalanul kellett meghalnia. Lehet, hogy nem is létezik az, amiben hittem? Másként az Isten hogyan engedhetne ennyi szenvedést, ilyen sok sanyarú sorsot? És milyen megváltásról van szó tulajdonképpen, amiért meg kell halni? Amiért kegyetlenül meg kell szenvedni, úgy, mint a saját fiának? Az bizony nem létezik, és nem is jön el soha. 

De tévedtem, mert végül eljött. Sok évvel később. Akkor, amikor nem is számítottam rá. Egy fülledt nyári délutánon hangtalanul lopózott be az életembe. Nagymamám halála után épp a dolgait rendezgettük, én pedig az ágya alatt találtam egy nagy dobozt. Sok régi fénykép volt benne, a nagyi születési anyakönyvi kivonata, a véradó igazolványa, egy oklevél arról, hogy a hónap dolgozója lett, egy levél nagyapámtól, és egy szép sálba csomagolva ott volt a színesre festett feszület is, a legnagyobb kincsek között. 

Balogh Edina

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/boonchai wedmakawand