–

Nálunk a karácsony a gyerekek óta nagyon intenzív, rohanós, matekozós: hol mennyi időt töltünk, hova megyünk előbb? Ráadásul a kiskorúak ünnepi túlpörgéseit is menedzselni kell, ami olyan, mintha egy akadálypályán kellene lépkedni napokon keresztül, így a végére a maraton lefutása egy kellemes levezető relaxációnak bizonyulna. De a sok loholás és idegsejtekkel sakkozás mellett ott van az a néhány momentum, ami idén nagyon fog hiányozni.

Anya lassan főtt húslevese

Anyukám pici korom óta egy Amerikából hozott „slow cooker”-ben, azaz kuktában (egy az egyben a This is Us ominózus „crock pot”-járól van szó) készíti az ünnepi húslevest. Egyszer két napig is megfeledkezett róla, esküszöm, soha olyan finom nem volt még, és a jó ég tudja miért, de semmi sem főtt szét. Szóval anya behozza a fazekat, mert mindig a teraszon szokta hagyni (már jóval a This is Us előtt is), az öcsém leszűri, kiszedegeti tányérra a zöldségeket és a húst, és már neki is esünk.

A „bennékes” tányér kézről kézre jár. A masina tavaly tönkrement, szólt is a gyászinduló, nem kell már kerülgetni a hozzá való, érzetre tíz kilós trafót. De a leveshez ragaszkodunk, így beszereztünk egy hatliteres modellt, szóval legalább már balhézni nem kell, hogy kinek mennyi jut. Ez a leves nem kifejezetten karácsonyi, de nincs december 24 nélküle. Annyi a különbség, hogy az ünnepi étkészlettel fogyasztjuk, és a háttérben alkalomhoz illő zene szól.

A háromkirályok és az izzósor

Ebéd után nagy levegőt vesznek a fiúk, behozzák a fát, leszedik a legmagasabb szekrény legtetejéről a díszeket. Ünnepélyesen lecseréljük a csillár fehér kis búráit pirosakra, engem ráz a hideg, ahogy csikorog a búra a villanykörtén. Szépen kettéválasztom a díszeket törékenyekre meg gyerekbiztosakra, és ez utóbbi dobozt odaadom nekik, lehet velük randalírozni.

Az izzósor szétbogozásakor tesszük fel a „Háromkirályok” című dalt bakeliten, üvöltve énekeljük, azt is tudjuk, mikor kell ugrania a lemeznek. Megunhatatlan.

A bizonyos betlehemi ruha

Anya nem gondolta, hogy hagyományt fog teremteni, mikor évről évre ugyanazt a hímzett betlehemi ruháját vette fel szenteste. Akkor esett le neki, hogy ez bizony már a tradíció része, amikor egy másik ruhát vett fel, és a család egy emberként zavarta vissza a gardróbba, hogy a betlehemi ruhát akarjuk!!! Ez van, szeretjük a hagyományokat, különösen ünnepekkor.

Enni vagy nem enni

Az nem újdonság, hogy karácsonykor egyszerűen addig eszünk, amíg le nem dőlünk a székről. Legfőképp, amikor házról-házra járunk, és mindenhol illik minimum degeszre tömni magunkat.

Hát igen, ott kezdődnek az igazi kalandok, ha több helyszínes az esemény. Mert a négyféle bejgli és töltött káposzta csak egy dolog, de

tavaly például úgy esett, hogy mindenhol halászlé volt az esti nagy mutatvány. Elsőre tapsikoltunk, tunkoltunk, repetáztunk, ismét tunkoltunk, meg a gyerek maradékát is megettük. Másodjára nem repetáztunk, de azért tunkoltunk. Harmadjára már csak egy kis kóstolót kértünk,

mert „annyi finomság van, maradjon nekik még hely”. És már nem is tunkoltunk. Tavaly óta nem ettünk halászlevet, csak annyit mondok.

Család a tévé előtt

A legkedvesebb karácsonyi emlékeim közé tartozik, hogy amikor már megvolt az ajándékozás – ami általában maratoni, mert nem egyszerre bontunk, hanem szépen végignézzük egymás örömét –, és mi a tévé előtt a vadiúj bundazoknikban, pulcsikban, kezünkben az ajándékkönyvekkel, sütiket majszolva kapcsolgatjuk a tévét. Nem vagyunk vallásosak, de az éjféli misét mindig megnéztük, azelőtt pedig mindig kellett picit izmozni, hogy melyik romkom legyen a program.

Nincs ünnep feszkó nélkül

Nem dőlök be a marketingnek, kizártnak tartom, hogy csak nálunk van mindig balhé karácsonykor.

Miért nem vettél eleget, miért ezt vetted, hogyhogy nincs csomagolópapír, még egy óráig vannak boltok, vegyél a Helgának egy mikulásvirágot, dehogy veszek, ki az egyáltalán, ki húzta ki a »slow cookert«, kértem, hogy ne kapjon Ninjagót a gyerek, mégis azt kapott, induljunk már, miért nem vagy még kész, miért a ferde fát vetted meg, minek kell izzósor, dobjuk ki a picsába, hogy felejthetted a kompótot már megint a teraszon, nem, nem kezdjük elölről a fadíszítést, ha náluk fél napot vagyunk, ott meg két órát, abból balhé lesz, dehogy lesz balhé, balhé lett…

Ezek nélkül létezik karácsony? Vajon milyen lehet?

…utána

Én bevallom, bár imádom ezeket a kis etűdöket, pillanatokat, mégis azt szeretem a legjobban, amikor vége van, hétköznapok vannak, és még áll a fa. Ropog a tűz a kályhában, az ajándékok egy része még a fa alatt. De már nincs rohanás, nincs vendégség, nincs ricsaj, csak a jóllakottság és a maradékok végtelen nassolása közti csiki-csuki állapot. Már dolgozom, de otthonról (én mindig is home office-ban voltam). Rajtam brutál zokni, takaró, a gyerekek is megállás nélkül esznek, játszanak. Ez a legjobb része. A lecsengés.

2020

De most minderről lemondtunk.

Idén Budapestre költöztünk, a nagyszülők pedig az ország keleti felében maradtak, és jött a járvány. Úgy döntöttünk, sok volt a feszültség így is, most az utazással, jövés-menéssel, két vendégség közt teszteléssel, egyszerűen nem tudnánk megbirkózni. És őszintén, nem is érezném százszázalékosan biztonságosnak a dolgot, teszt ide vagy oda.

Abban maradtunk, hogy most csak egy karácsonyt kell beáldoznunk, hogy aztán még sok ünnepet tölthessünk együtt. Nem kibírhatatlan áldozat ez.

Persze ez azzal is jár, hogy szegény gyerekeimnek nincs választásuk, az én hangulatteremtési képességeimmel kell beérniük, ami eléggé lehangoló. Anyukámhoz képest én maga vagyok a Grincs, leszámítva, hogy az eredményt kiélvezni szeretem, csak dekorációs téren vagyok antitalentum.

De dolgozom rajta, kitettem néhány gyertyát, anya küldött pár dekorcuccot, azokat is előpakoltam, a terítő is piros, szóval nem reménytelen a dolog. A menü megtervezve, a bevásárlás megrendelve, csak az ajándékokat hagytuk a legvégére, naná.

2020 kikönyökölte belőlünk a felnövést, a felelős gondolkodást. Számomra a karácsony a szüleim fizikai jelenléte nélkül, a családi ház nélkül egyet jelent a visszavonhatatlan felnövéssel.

Persze azért van alternatív terv, mert a szüleim fel fognak majd utazni hozzánk valamelyik nap, szabadtéren kiválasztunk egy fát, rakunk rá pár díszt, és ott ajándékozzuk majd meg egymást. (Én titkon szurkolok, hogy a húslevesből valahogy tudnak hozni nekünk is…) A betlehemi királyokat – igaz, nem vinylen – meghallgathatjuk, káromkodni fadíszítés közben bárhol lehet, és anya betlehemi ruháját Skype-on is megcsodálhatom.

Nem vagyok hajlandó összeroppanni, mert idén máshogy alakultak a dolgok.

Így alakultak, és kész. A szemem előtt az lebeg, hogy mindenki egészséges maradjon, és jövőre teljes erőbedobással, tombolva élvezhessük a karácsonyt.

Most pedig itt a kihívás, hogy a káoszban, a pandémia közepén megteremtsünk egy békeszigetet. Most nem fogunk rohanni. Lehet, hogy ki sem öltözünk. Talán veszünk pár köntöst, randa zoknit, rénszarvasos pizsiket, és három napig le sem vesszük őket. Fogalmunk nincs.

Mire ez a cikk megjelenik, már remélhetőleg nem lesz semmi bizonytalanság, és épp összebújva nézzük a gyerekeket, ahogy játszanak az ajándékaikkal. Közben videócsetelgetünk a rokonsággal, koccintunk a képernyőkkel, és megéljük a keserédes szépségét ennek az egymásra vigyázós, aggódós, furcsa karácsonynak.

És talán pont az idei karácsony billent majd minket vissza oda, amikor ez a pár nap még valóban a család, a szeretet ünnepe volt.

Lássuk be, nagyon nagy szükségünk lenne az igazi ünnepekre. Az elvárások, a megfelelési kényszer nélküli őszinte, pihentető együttlétekre, melengető ölelésekre.

Én ezt kívánom karácsonyra mindenkinek, hogy mindez összejöjjön.

Vagy idén, vagy jövőre.

Boldog karácsonyt kívánok nektek!

Szabó Anna Eszter

A képek a szerző tulajdonában vannak