–

Fogunk még úgy kinézni, mint akkor, amikor olyan szerencsések voltunk, hogy szinte bármit megehettünk? És mivel fiatalok is voltunk, különösebb bajunk sem volt egészségügyileg? 
Fogunk mi még beleadni apait-anyait, azaz sokkal, de sokkal többet a „megfelelő” külalakba, erőn felül is, ha kell? 
Fogunk mi még mindennap edzeni, pontosan a tízszeresét annak, amennyit húszévesen?
Fogunk mi még minden percben odafigyelni a táplálkozásra? Letesszük-e a cukrot, a tejet, a zsírban tocsogókat? Fogjuk-e helyette kívánni a zöldségeket?
Leszünk mi még ennél is tudatosabbak? És lelkesen követjük majd a vegán vlogokat, de még inkább az orvosok, természetgyógyászok, hormonterapeuták tanácsait – időt és pénztárcát nem kímélve?

Egyáltalán, hol vannak a határaink? Felfedeztük már?

És hányszor fogjuk még egymást baszogatni azért, mert kilóg a hája, hogy ronda a combja, hogy lehetne vékonyabb is, hogy tokája van és csúnyán ráncosodik a nyaka, hogy a karján leng a bőr, és meg is ereszkedett, hogy a melleivel is kéne csinálnia valamit, mert őszintén szólva már az se olyan, és kéne egy kis botox is a homlokába? Vagy mert szépen megasszonyosodott?!

Ezt az utolsó mondatot ezen a héten épp Debreczeni Zitának mondták, aki amúgy hat éven (!) keresztül kapott hormonkezeléseket. De még ennek ellenére is nehezen esett teherbe, és pár hónappal ezelőtt életet adott egy egészséges kisfiúnak, viszont – bármennyire is furcsa dolog ez – már nem úgy néz ki, mint nyolc évvel ezelőtt. Hanem egyébként teljesen egészségesen fest. A pluszkilói nem kórosak, az arca nem torzult el, formás a teste, igaz, nem annyira filigrán, mint akkor, amikor évekkel ezelőtt modellkedett. 

Azt írja a posztjában, hogy amúgy nehezen viseli a megváltozott testét, de egy pillanatig nem számított arra, hogy karcsú marad hat év hormonkezelés, majd terhesség és szoptatás után, viszont bármikor újra vállalná az összes terhet, mert

a hízás sem tántorította volna el soha attól, hogy gyereket vállaljon. 

Amikor néhány évvel ezelőtt Palvin Barbit támadták be a kommentelők (Palvin Barbarát!!!!), hogy mennyire vaskos lett, akkor a modell azzal védte meg magát, hogy igen, már nem olyan a teste, mint bakfisként, de hogyan is várható el tőle, hogy ugyanúgy nézzen ki, mint tizenévesen?!

A szép nők vagy a szépségükből élők egyébként is könnyebben kapják a megjegyzéseket, ha a külsejük változik, pedig az öregedés az egyik olyan dolog, ami szerencsés esetben mindannyiunkat el fog érni. Hiába a modern szépészeti beavatkozások széles tárháza, egyrészt a legtöbb ember számára ez elérhetetlen marad, másrészt ezek az eljárások sem tudnak mindent. (Kivéve azok, amiket J.Lo csináltat magával.)

Nem tudom összeszámolni az összes kezemen és lábamon sem, hányszor olvasom a végzet egykor ünnepelt asszonyairól, hogy milyen csúnyán öregedtek meg, vagy ha tesznek ellene, akkor azt, hogy milyen rosszul viselik az idő múlását. Mert ez van: vagy megöregedsz – a közvélemény szerint csúnyán –, vagy kés alá fekszel és mellényúlsz, akkor pedig nem bírod elviselni az öregedést, és rád sütik, hogy kórosan hiú vagy. Hány cikket olvastam Brigitte Bardot-ról, aki sosem vállalt plasztikai műtétet, hogy az egykori szexszimbólum hetvenéves korára csúnya vénasszony lett! Vagy népszerű filmek legendás sztárjairól, hogy mennyire megcsúnyúltak, miután a kés alá feküdtek… hányszor olvastuk Meg Ryanről, Cameron Diazról, hogy az árnyékai lettek egykori önmaguknak? 

És hányszor kerül még címlapra, hogy a csinos kismama visszanyerte a szülés előtti alakját, vagy az egykor csinos sztáranyuka rendesen megasszonyosodott?

Mi ez, valami lóvásár?

„De szép a lovad, apukám, épp olyan, mint újkorában, oszt rendesen lehet-e hajtani? Megellett-e már, mikor mehet vissza az ügetőbe? Mutassuk meg, hogy jó gyorsan formába lehet hozni megint!” De tényleg, épp csak a fogait nem vizsgáljuk a tenyészménnek…

Közben azt is elfelejtjük például ebben a konkrét esetben, hogy nem ugyanaz huszonévesen szülni, mint a harmincas éveink végén. Hogy egy negyven felé közeledő női test már nem úgy regenerálódik, bárhogy sanyargatják. Fogadni mernék viszont, hogy ha Debreczeni Zita azzal állt volna ki négy hónappal a szülése után, hogy visszanyerte a terhesség előtti alakját, akkor hú, de menne a köpködés, hogy biztos nem törődik a gyerekével, mert csak magával van elfoglalva. 

És ezen a narratíván azok sem segítenek – hogy egy hazánkbéli klasszikust idézzek –, akik szerint: „amikor az 58 kilós nő helyett a 78 kilós vagy 88 kilós hölgy érkezik meg döngő léptekkel a hálószobába, az a férfiak számára kínszenvedés”. Igen, tavalyi gyöngyszem ez, milyen szép, hogy hetven kiló felett nincs nő… és még sorolhatnám az ország fitneszgurujának agymenéseit, akire sajnos elég sokan odafigyelnek. 

Mondok nektek valamit: én most hetvenhárom kiló vagyok. Amióta zárva az edzőterem, azóta nem mozdultam meg, és tudjátok, miért nem? Mert nincs motivációm! Sorolhatnék még kifogásokat, de nem fogok – engem egész egyszerűen semmi sem motivál arra, hogy odahaza ugrabugráljak a szőnyegen.

Míg a karantén első szakaszában otthon edzettem, most nem megy, és kész. Lusta is vagyok. Az egészséges táplálkozásra évek óta odafigyelek, erőn felül teljesítek ebben, de karácsonykor szétzabáltam magam: imádtam a frissen kisült zsírt kenni a máj alá a kalácsra, és a szilveszteri vacsorán kétszer szedtem a pirult, ropogós bőrű malacból.

Hetvenhárom kiló vagyok – fénykoromban 53 voltam, pont hússzal kevesebb, és ez tizenkét éve volt. Na, bumm! Most mi lesz?

  

Semmi se lesz, majd jön a tavasz, lassan talán elhúz a vírus is, én meg azzal a lendülettel megyek vissza a terembe, vagy ha más nem marad, elkezdek futni a jó időben. Ja, de amúgy az is ott van ráadásnak, hogy én is hormonkezelést kapok már két hónapja. Pedig még gyereket se készülök szülni. Vagyis időm az lenne többet magammal foglalkozni, aztán mégse. Ha majd sokat edzem újra, és megint feszes lesz a combom, akkor ismét mondhatják majd rólam, hogy szar értékrendű és hiú vagyok, amiért ennyit foglalkozom magammal. Fussuk hát a köröket, tényleg. A lényeg, hogy mindig lehessen valamit kritizálni.

Őszintén nem értem, miért várják el a nők testétől, hogy mindig csábító legyen. És miért kellene ugyanúgy kinéznünk, mint fiatalon?

A pluszkilók engem is zavarnak, szorongok miatta, pláne, amikor néhány jóindulatú ismerősöm megjegyzi, hogy kéne egy kis botox a homlokomba, vagy eléggé kikerekedett a fejem és nem ártana kicsit diétázni. És ha rossz passzban vagyok? Ha sokszor már a felkelés is gondot okoz? Vagy mi van, ha épp kurva jól érzem magam így is?  

„Ártatlan vagyok!” – mondta a gyászoló apa a kivégzése előtt, de akkor sem hittek neki: Cameron Todd Willingham tragédiája

WMN Ügy – 2021. február 17. – KAd

És ha Zitának nem az a legnagyobb gondja most, hogy vékony legyen a lába meg a karja? Mert most pont nem ez érdekli? Mi van, ha most simán csak örül, hogy van egy egészséges gyereke, és minden gondolata akörül forog, hogy ellássa? És ha soha többé nem lesz ugyanolyan vékony? Akkor mi van?

Nem is tudom, talán a világ legnagyobb tévedése azt hinni, hogy csak a karcsú, feszes és tónusos a szép. A másik legnagyobb illúzió pedig, hogy a női test képes ugyanolyan maradni, mint fiatalkorában. Vagyis pontosítanék: van olyan, hogy képes rá, de az sokkal több erőfeszítésbe kerül, és akkor még nem beszéltünk az extrém egészségügyi helyzetekről, mert azt pláne le fogja szarni a közvélekedés, hogy te miért vagy húsz kilóval több, mint lánykorodban.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció! (Forrás: Getty Images/Luis Alvarez)