Advertisement

Nem tudom, láttátok-e a cikk elején a fotót, de ha esetleg nem, akkor nyugodtan pörgessetek vissza, és nézzétek meg jól. A két képen majdnem minden ugyanaz (a póló más, de pont ugyanakkora). A súlyomban nagyjából 10-12 kiló a különbség (a legrosszabb időszakban messze elkerültem a mérlegeket), ami 162 centinél elég sok. Szóval ez a fotó eladható lenne, mint egy fogyiszer-reklám plakátja, és szerintem még maga Norbi is megveregetné a vállam, ha megnézné, esetleg kitenné az oldalára. Láttunk már ilyet, nem kell felvonogatni a szemöldököket, ilyen ez a fogyiipar. Mindenki tudni akarja a tutit, amitől a bal oldali fotóból pikkpakk átváltunk a jobb oldali fotóba, lehetőleg nem túl sok áldozattal és melóval.

Most jön az a pillanat, amikor el kell mondanom, hogy én hogyan csináltam. Sokkoló lesz: négy év alatt. Lassan. Lépésenként, de nem ám ilyen egyenletes tyúklépésekkel, hanem hol kibaszott nagy ugrásokkal mentem előre, hol meg visszaléptem hármat.

És csak mostanra, amikor a gyerekeim hat és fél és majdnem ötévesek jutottam el odáig, hogy kezdem visszakapni a testem. Kezdem.

Fel is merül a kérdés: meddig anyutest egy test?

Szerintem pontosan addig, amíg a gyereknek igénye van az anyutestre, az anyuka pedig hajlandó a rendelkezésére bocsátani. És most egyáltalán nem (csak) a szoptatásról beszélek, mivel én például már közel három éve nem vagyok szoptató anyuka. Vagyok viszont teljes (és ugye, nem is olyan kicsi) testi valójában jelen levő anyuka, ha igény van rá. De hogy pontosan hogyan is megy főleg az első időkben ez az anyukatest-kérdés, arról ezek az okos és jó fej nők beszélnek elég hosszan – mielőtt tovább olvastok, hallgassátok meg az ő gondolataikat:

Lassan visszakapom a testemet (apró darabonként)

Szóval ott tartottunk, hogy a nekem kevésbé tetsző anyukatestem lassan újra az én testem lesz (persze ettől még anyuka maradok), amivel nagyjából azt kezdek, amit akarok. Ez valójában elsősorban nem azt jelenti, hogy a testemet kapom vissza. Hanem azt, hogy az időmet (mármint nyilván egy részét, de már kicsit nagyobb részét), ami hozzásegít ahhoz, hogy foglalkozzak a testemmel. (Mielőtt még valaki jelezné, hogy bőven van még mit foglalkozni vele, én magam is kimondom: tudom, hogy még ennek az útnak az elején járok.)

Először is, a gyerekeim már elég nagyok ahhoz, hogy ők is becsatlakozzanak olyan sportprogramokba, amik segítik azt, hogy valamennyire visszakerüljek a „régi formámba” – vagy legalábbis abba a köztes állapotba, ami nekem is megfelelő, de a jelenlegi, a gyerekek születése utáni testemből kivitelezhető. Ilyen sportprogram például a biciklizés. Amit közben elkezdtem a magam örömére is űzni, méghozzá sportolási és közlekedési céllal, ami sokkal jobban passzol a személyiségemhez, mint minden más eddigi próbálkozás. Mármint az, hogy az öncélú sport mellett van egy másik funkciója is.

Ha (kis) gyerekeid vannak, egészen mások lesznek a sporttal kapcsolatos prioritásaid, mint előtte. Régebben inkább azokat a sportokat kedveltem, amik közösségi élményt adtak, és volt bennük versengés is (= lehetett nyerni). Most az tetszik, ami alatt hallom a gondolataimat és rugalmasan beilleszthető a napomba.

Más anyukáknak az a prioritás, hogy ne kelljen elmenni otthonról vagy épp ellenkezőleg, el lehessen menni otthonról, mondjuk, emberek közé. Ezt szerintem mindenki maga tudja kitapasztalni, és attól, hogy megfejtette a tutit magával kapcsolatban, még nem biztos, hogy olyan egyszerűen be is tudja illeszteni az életébe a tutit.

Egyébként az idő visszanyerése az étkezésre való odafigyelést is érinti, mert én például azt is korszakok mentén csinálom, de sokkal könnyebb, amióta a gyerekeim hetente többször kifejezetten megkérnek délután, hogy hagyjam őket békén a játékötleteimmel, mert ők nélkülem is kiválóan elvannak. Így simán belefér a kétféle vacsora elkészítése. És már az is megesik, hogy a végén az én salátámat kunyerálják el, ami végül is jó, mert annyival is kevesebbet eszem.

Ez a pillanat mindenkinek máskor jön el

Nálam eddig nemcsak a felismerés hiányzott, hanem az idő-faktorral is mindig volt valami. Nem titok, itt egy egész cikket szenteltem neki, számomra a fizikai formám visszanyerése a lista végén kullogott. Nem csak amióta anya lettem, mindig is. A különböző családi (gyerekes és felnőttes) elfoglaltságok mellett a lelki jóllétem (ami sajnos tökre időigényes), a munkám és még más hobbik is mind-mind megelőzik (nem pont ebben a sorrendben). Mondjuk, amikor nem voltak gyerekeim, akkor is kábé a lista végén volt, csak éppen rövidebb volt a lista.

De – és akkor most egy tök fontos, nem elviccelendő gondolat jön (ezt magamnak is mondom) –: mindenkinek a sorrendje teljesen érvényes. Minden valószínűség szerint a legtöbb anyukának a család az első helyen áll, és akár rögtön utána jöhet a test!

És tök sokan vannak, akiknél jön is. Őket szoktam vágyakozó szemmel nézni, hogy mikor leszek én is ilyen bomba mami. Aztán rájövök, hogy valószínűleg soha, de most már majdnem elégedett vagyok a saját „bombaságommal”.

Pedig egyébként a pozitív visszajelzések nem változtak sem a közvetlen környezetemben, sem a távolabbiban. Valahogy a belső igényem az, hogy olyan testem legyen, hogy én komfortosan érezzem magam bikiniben a strandon (még nem értem el, de most eléggé lendületben vagyok). Erre anyaként idén nyáron lesz másodszor esélyem (volt egy nyár a két gyerekem születése között, amikor terhes sem voltam, akkor még nem esett szét a bádi), erre most meg lehet, hogy nem is tudom kivinni a strandra a kis testemet, micsoda Murphy.

Nem dicsekvési céllal írtam meg amúgy ezt a cikket (már csak azért sem, mert elég kétes dicsekvés lenne arra verni magam, hogy a tíz kiló anyasági súlyfeleslegem nagyobb részétől négy év alatt sikerült megszabadulni), hanem azért, hogy azok, akiknek épp van egy (vagy több) kisebb gyerekük, és rohadtul elszomorodnak minden reggeli felöltözés alkalmával, lássák, hogy van remény.

Lehet, hogy kurva messze, de van.

Az pedig már nézőpont kérdése, hogy ki látja inkább a reményt, és ki inkább a kurvamesszét. Remélem, az előbbiek többen vannak.

Tóth Flóra