Azon gondolkodtam, mit jelent a harmincnyolc év…

 …és mit jelent az, hogy van már két gyerekem. Elsőre nem tűnt túl bonyolultnak, mégis az lett. A harmincnyolc eddig barátinak tűnt, tükörbe nézve nem tapasztaltam semmi sokkolót, aztán rájöttem, hogy ha valaki huszonhárom éves, az épp tizenöttel fiatalabb nálam, ami nem kevés. Ez a felismerés rendesen sokkolt, mert ilyen összefüggésben eddig nem frusztráltam magam az idővel. Néztem a kollégáimat, aztán rájöttem, az átlagéletkor huszonhat-huszonnyolc év. Oké, néha nem értettem, miről beszélnek, másik generáció, de semmiképp nem gondoltam, hogy a harmincnyolc év és a két gyerek bármilyen mérőszám lehet.

Annyira sokkolni kezdett a helyzet, hogy elkezdtem méricskélni magam

A visszajelzéseikből az jött le, hogy csinos anyának tartanak. Egy csinos anyának.

Hála az égnek, viszonylag hamar beláttam, hogy nem egy pályán játszunk, teljesen felesleges kezdek rettegni a tizenöt év differenciától, mert máshol tartunk.

Méltatlan lenne önérzetből versenybe szállni, mert már túl vagyok egy rakás dolgon, ami rájuk még vár, ráadásul nem érzem magam korosnak, hiszen nem is vagyok az, különben is, minden relatív, nyilván ez is, úgyhogy napi szinten kezdtem mantrázni magamnak, hogy „ők még csak verébfiókák, és én vagyok a sas!”.

Az anyaság nem lehet ilyen mérőszám

Miért kellene lepukkantnak lennem? Mert gyerekeket szültem? Ugyan, dehogy, hiszen már nem olyan kicsik. Gondolj csak bele, mennyi mindent másként látunk, mint korábban.

Mi már biztosan nem frusztráljuk a pasikat azzal, hogy egy focicsapatnyi gyereket akarunk szülni, mert pontosan tudjuk, miről van szó, és – a napi túlélésért küzdve – teljesen más dolgok foglalkoztatnak bennünket.

Már attól boldogok vagyunk, ha alhatunk egy jót, vagy ha nyugiban megehetünk egy tál ételt. Már nem diétázunk állandóan, csak kéthetente, ebből következően a mi társaságunkban nemcsak salátázni lehet, de azt is szeretjük, ha mégis. Sokkal rugalmasabbak vagyunk különböző helyzetekben, sokkal izmosabbak a karjaink az átlagnál, és ezért még csak fitneszbérletet sem kell vennünk vagyonokért menő helyekre, bőven megteszi, ha a karjainkban szeretgetjük az utódokat.

Szétcsúszott anyák

Egyébként meg az van, hogy amíg egy gyerek másfél-két éves nem lesz, teljesen normális, hogy szét vagyunk csúszva, és  fogalmunk sincs arról, hol áll a fejünk. Kihúztuk-e a vasalót, bezártuk-e az ajtót, van-e rajtunk cipő, a gyereken nem maradt-e rajta a pizsama. Mert a túlélésért küzdünk. Szó szerint. Nem-nem, ez nem Alzheimer- kór, csupán összefolynak a napok, keressük magunkat, új a felállás. Furcsa, felemás, szeretetteljes zombi-időszak. De a jó hír az, hogy ez elmúlik, és jön másik, amiben helyt kell állnunk, és

amikor úgy maradunk meg emberek fejében, hogy „az anyák lepattantak, ápolatlanok, elhízottak”, csak csendben jelezném, hogy a kezdeti, gyerekes években szinte mindenkinek változik a teste.

Pufókák vagyunk

Sokszor nem azért vagyunk pufókák, mert terhesség alatt már elengedjük magunkat, hiszen „beleültünk a tutiba”. Azért híztunk el az eredeti paramétereinkhez képest, mert a terhesség miatt hormonzavarokkal küzdünk, vagy csak jó étvággyal bírunk. Nem olyan nehéz ezen nagyot csúszni, korrigálni viszont rettentően megterhelő. Nem fogyózhatunk „csak úgy”, mert gyereket táplálunk, és aki diétázni kezd a szoptatás alatt, annak nagy eséllyel a teje láthatja a kárát. Persze, ez nem maradhat így, de ezt nagyon kevesen úszhatják meg.

Mire a gyerekek oviba mennek, addigra általában összerakjuk magunkat.

Újra dolgozni kezdünk, felnőtt társaságba kerülünk, és többféleképpen mérjük az értékünket. Újra van lehetőségünk adni magunkra.

Dugi csokinyuszi

És akkor „az anyaság oltárán áldozva”, mindjárt megeszem az egyik dugi csokinyuszi fejét, nehogy már a gyerekeimet tömjem feleslegesen cukorral (nem tudom, mi köze a feltámadásnak a csokinyúlhoz, de tutira jó biznisz a pénztárak mellett lévő polcokat telepakolni ezekkel a cuccokkal). Szóval, hogy miért eszem meg a csokinyuszi fejét? Mert csak. Amikor elviszem a gyerekeimet az oviba-suliba, – mivel épp váltásban vagyok két munkahely között –

futva jövök vissza a világ végéről. Igen, futócipőben.

De már nem azért, hogy gumiseggem legyen, hanem azért, mert szeretek futni.

Szerintem itt a különbség. Anyaként megtanuljuk értékelni az időnket, és már nem azért teszünk dolgokat, hogy másoknak megfeleljünk, hanem azért, mert egyszerűen csak jó.

Megyeri Gabriella