–

Hosszú, de nem teljesen indokolatlan bevezető

Öt és fél éve vagyok anya, a kisebb gyerekem lassan  négyéves lesz. Mostanra nagyjából a helyükre kerültek a dolgok az aktuális helyzetben, ami jelenleg az, hogy két óvodás elég sokat, de rugalmasan dolgozó anyukája vagyok.

Címszavakban elmondom, miket kellett nekem rendeznem magammal, magamban az elmúlt években:

  • mennyi és milyen időt töltök a gyerekekkel – elég sokat, de sokáig nehezen találtam meg a mindhárom korosztálynak élvezetes programokat
  • hogyan tudok úgy a férjemmel beszélgetni, olvasni, sorozatot nézni, hogy közben nem alszunk félig – a szuper nagyszülők és a végre néha náluk is alvó szuper gyerekek fél éve helyre tették ezt is
  • hogyan térek vissza az egyik nagyon kedvelt hobbimhoz, a főzéshez úgy, hogy az hasznos és élvezetes is legyen – mert a kisgyerekes étel-előállítási nyomás majdnem bedarálta ezt
  • mikor dolgozom a munkaidőn kívül – ez nálam komoly probléma volt, mert kevesebb a munkahelyen töltött idő, de az elvégzendő feladat nem, végül a korai kelés lett a megoldás

Évek teltek el, mire ez kialakult, mire nem egy minden területen helytállni próbáló, sehol jelen nem lévő, gondolatban mindig lihegő anyuka voltam (persze néha még most is előfordul, hogy így érzem magam). És pontosan látom, hogy nagyon sokan vannak így, függetlenül attól, hogy dolgoznak, illetve a gyerekek-háztartás-családi élet menedzsment területbe teszik bele az összes energiájukat. Mert ez mindenhogy sok.

Lassan eljutunk a testsúly kérdésééig

De mindezzel együtt még mindig vannak rendezetlen területek az életemben. Például:

  • társasági élet, elsősorban a férjemmel együtt, másodsorban barátokkal rendszeres közös programok – itt leginkább a rendszeresség hiánya merül fel
  • a lakásunk, ami a felszínen kifejezetten okénak tűnik, de minden szekrényben őskáosz alakult ki a gyerekek megszületése óta – erre, gondolom, egy hetet rá kellene szánni, gyerekek és minden más program nélkül, a férjemmel kettesben
  • a testem, amire a két szülés, a folyamatos szoptatás és/vagy terhesség alatt felugrott nagyjából tíz kiló

Ezekre még nem találtam meg az időt és módot. A testsúlyomra sem.

Nem azért, mert egy igénytelen bálna vagyok, aki egész nap macinaciban csokit zabál, és nem is azért, mert tetszik az S-esből M/L-essé változott méretem. Hanem azért, mert vállalható kompromisszumnak érzem, hogy ezekben az években nem ez a prioritás.

Életmódváltás anyaként – biztos, hogy minimális erőfeszítés?

Elvileg megtehetném, hogy nagyon odafigyelek az étkezésre. De ez annyi energiát igényelne, hogy a fent felsorolt, évek alatt rendbe tett dolgokból legalább egy, de inkább kettő biztosan a kárát látná. Bizonyos élethelyzetekbe ennek a problémának a megoldása könnyedén beleillik, és „egy kis odafigyeléssel” simán lemegy az a pár kiló. Az én jelenlegi élethelyzetem nem ilyen. És nagyon zavar, hogy vannak, akik ezt egyszerűen nem tekintik szempontnak.

Harminchárom éves vagyok, hatvannyolc kiló, és még soha életemben nem fogyókúráztam. A gyerekek születése előtt ötvennégy kiló voltam mindenféle erőfeszítés nélkül, de még a két gyerek között is a „bűvös hatvan alatt” volt a súlyom.

Amikor egyedül étkezem, igyekszem egyszerűen megoldani: általában egészséges dolgokat eszem, nem is túl sokat, de nincs munka közben extra figyelmem erre. Esténként egy család négy tagjának különböző igényeit látom el a vacsorakészítés során. Persze, összedobhatnék magamnak mindennap egy könnyű salátát, ehetnék mindig tök mást, mint a lányaim és a férjem, de általában a teljes vacsora elkészítésére fél órám van. Sokszor két, még aktív szülői figyelmet igénylő gyerek mellett egyetlen felnőttként. Így is elég sok energia – pedig még élvezem is – a viszonylag sűrű életünk mellett kitalálni a menüt, beszerezni az alapanyagokat és elkészíteni a reggelit meg a vacsorát (plusz az extra uzsonnát a gyerekeknek ovi utánra). Ennél több egyszerűen nem fér bele most. Van, akinek igen, de nekem nem. Szívesen leírom tételesen egy napomat, de szerintem szükségtelen, mert én tudom megítélni a legjobban, hogy milyen terheket vagyok képes bevállalni. Mert ne szépítsük: ez egy plusz teher. Éppen ezért őszintén felnézek minden anyukára, aki képes erre ráfordítani a szükséges plusz energiát.

Nem teszek semmit, de rendszeresen picsogok a súlyomról, mert nem örülök neki, nem tetszem így magamnak

Én nem vagyok az az anyuka, aki természetes elfogadással veszi tudomásul az anyaság sok esetben kikerekedést okozó hatásait. Tudom, hogy vannak ilyenek, és ez tök jó. Én szeretném visszakapni a súlyomat (és újra hordani a régi ruháimat), és egyébként szinte biztos vagyok benne, hogy ez meg is fog történni. Persze pontosan tudom, hogy a testem sosem lesz már ugyanolyan, de azzal nincs is bajom. Viszont azt is látom, hogy a komoly odafigyelés, vagyis mondjuk ki: fogyókúra vagy radikális életmódváltás, illetve a rendszeres sport MOST nem fér bele az életembe. A gyerekeim még nem elég nagyok ahhoz, hogy felnőtt felügyelet nélkül legyenek. Négy és fél év kőkemény homeoffice-os, felnőtt-társasághiányos, gyerekek-mellett-dolgozni-próbálós időszak után lubickolok abban, hogy végre tudok rendesen dolgozni egy munkahelyen, olyan munkát, amit imádok.

Örülök neki, hogy egy év átállás után már nem rohanva közlekedem mindenhova, van időm néha (ezt, mondjuk, úgy képzeljétek el, hogy havi egyszer) egyedül lenni, és nem küszködve próbálni utolérni magam ezer területen. És akkor most ezt adjam fel azért, hogy heti két-három sportot beiktassak?

Mert néha sportolok, de az semmire nem elég. Kipróbáltam a tornát a gyerekek mellett – pont olyan volt, mint a dolgozás, amikor még nem voltak ovisok (kínszenvedés mindenkinek). Kipróbáltam a hajnali sportolást, de hajnalban dolgozni és a napra készülni szoktam, így egy korai (reggel ötkor kezdett) futás után olyan voltam egész nap, mint a mosott szar.

Az már az én személyes problémám, hogy a játékos sportokat szeretem, amiben van interakció, amiben le kell győzni valakit. „Csak úgy” futni utálok, de labda után szaladva, valaki ellen küzdve a világ végéig elmegyek. Ez pedig még extra szervezést igényelne.

Azért írom le mindezt, hogy lássátok: oké az, hogy nem vagy elégedett, de úgy érzed, ez a kérdés most nem a legfontosabb. Ettől nem lesz valaki igénytelen. Lehet kis dolgokat tenni azért, hogy jobban nézz ki.

A szülés, szoptatás során felszedett túlsúlytól megszabadulni nem kis lépés, hanem nagy vállalás, még akkor is, ha „csak” négy-hat-tíz kilóról van szó.

Csodálok minden anyukát, aki képes rá, és közben tudom, hogy amikor olyan élethelyzetbe kerülök, hogy a számomra ennél fontosabb dolgok rendben vannak, akkor erre is sor kerül majd. Az anyukám például negyvenévesen, három már nagy gyerek mellett került újra jó formába. A jelenlegi helyzet elfogadásában sokat segít, hogy a férjem azt állítja, így is tetszem neki. Meg hogy igyekszem úgy öltözködni, hogy kevésbé legyenek szembetűnők a hurkák. Meg hogy szívesen sminkelem magam, és odafigyelek arra, hogy ápolt legyek – így elég gyakran megesik, hogy én is azt mondom: ahhoz képest egész jól nézek ki. Meg hogy a lányaim szerint én vagyok a legszebb mama a világon. (A fenti fotó sem egy csodás fogyás előtte-utána képe, hanem a különbség a jelenlegi súlyommal a fürdőruhás magyarázó és a felöltözött, szépen álló kinézetem között.)

Ti hogy álltok ezekkel a kérdésekkel?

Tóth Flóra