WMNDove

- 

Sajnálom, az én testem nem templom, pedig az aktív közreműködésével létre- és világra jött két – közel tökéletes – emberi lény. Ennek ellenére, nem veszítette el a test jellegét, és nem övezi dicsfény, meg nem sugárzik belőle az anyaság szentsége. Főleg, ha a gyerekeim nincsenek látótávolságon belül. Mert akkor „csak egy kicsit meghízott”, nem is olyan rossz csaj vagyok. A legtöbb ismerősöm szerint az anyuka-kategóriában kimondottan menőnek számítok, nem cseréltem mackónackóra (még divatosra sem) a szakadt farmereket és vagány miniket, és cicifronton a korábbi szuper helyzet playboyos szintig javult, sőt még a lógás is viselhető (úgymond, egyceruzás). DE. Én nem akarok az anyuka-kategóriában aratni, megfelelően felöltözve „dögös kis csöcsös” töltött galambként. Hiú picsa vagyok, és akarom vissza a régi testem (ez tényleg csak picsogás, mert nagyjából hat kilóról beszélünk).

Sportolok, persze, ahogy időm és lehetőségem van, ami tök jó, még élvezem is (mértékkel). Az evést mértéktelenül is szívesen élvezném, de odafigyelek, nagyon sok egészséges- és egyúttal finom dolgot eszem (csak egészségeset nem igazán), néha elcsábulok, de nem vészes. Mindkét gyermek után maradt rajtam három-három kiló súlyfelesleg, amiből az első hármat gyakorlatilag észre sem vettem. Persze ez nem az a túlsúly, ami káros az egészségemre, nem zavar a mozgásban, felmegyek a legnagyobb mászókára is simán, és még a csúszdába is belefér a seggem (amikor véletlenül meg kell mutatni a lányaimnak a kulturált játszóterezés mikéntjét). Sőt, „elképesztően sudár” termetemnek köszönhetően még mindig simán vásárolgatok a gyerekosztályon, de nem szívesen megyek be a próbafülkébe, mert nem tetszik, amit látok. Sőt, szabályosan ki vagyok bukva attól a remegős kis úszógumitól, ami a korábbi nem lapos, de nagyjából feszes hasam helyén lett.

Viszont két kislány anyukája vagyok, így nem dagonyázhatok az önsajnálatban, és nézegethetem a löttyedt kis pocakom a tükör előtt, mert a sok okos cikknek köszönhetően tudom, hogy felelősségem van. Muszáj megtanítanom nekik, hogy ne utálják a testüket soha, és a megváltoztathatatlan – vélt vagy valós – szépséghibáik ne keserítsék meg az életüket. Ahhoz pedig túl kicsik még, hogy árnyaljam a képet, és elmondjam, hogy az ésszerű elégedetlenség távol áll az utálattól.

Emlékszem rá, anyukám mennyiszer mondogatta, hogy ő kövér (amikor nagyjából olyan volt, mint én most), és ezeket a pillanatokat nem a kellemes emlékeim között őrzöm.

Szóval nem állhatok a tükör előtt, és nem nyávoghatok, miközben őket arra tanítom, hogy szépek úgy, ahogy vannak. Nem ehetek finnyogva csak salátát, miközben a változatos és tápláló étkezést kell megmutatnom nekik. És hiába igyekszem, hetente maximum három alkalommal fér bele a sport, és tudom, hogy én ezzel a számmal egy kétéves- és egy majdnem négyéves gyerek mellett még szerencsésnek számítok. 

Ha elmegyek egy tükör mellett, nem akadok ki attól, amit látok, mert egy jó ruha, egy kis smink, és egy nagy levegő számomra is vállalhatóvá teszi mindezt. De mégis úgy érzem, mintha mindennap megjátszanám magam a gyerekek előtt, mert azt gondolom, hogy most már elég idő eltelt a születésük óta, és a testem még mindig nem az igazi (és benne van a pakliban, hogy soha nem is lesz az). És persze rám is hatnak a kockás hasú Insta-mamik, akiknek a lába olyan hosszú, mint én magam, nőiesen izmosak, és minden fotójukon gyönyörűek. Az eszemmel tudom, hogy ők a legtöbb esetben részben ezzel foglalkoznak munkaszerűen (mármint a külsejük része a hivatásuknak, egyáltalán nem negatívan értve), de akkor is „nyominak” érzem magam tőlük.

Pedig jön ez a két ropilábú kislány, hozzám bújnak, mondják, hogy kicsi a fenekem (minden viszonyítás kérdése, ugye) meg, hogy jó simizni a hasamat (wtf?), és olyan cukik. Nyilván nem ez a probléma tölti ki a mindennapjaimat, de sokszor elgondolkozom rajta, hogy meddig tart ez az állapot. Nem az elégedetlenség, az vélhetően örök (hiszen 55 kilósan is nyávogtam a tükör előtt), hanem az elégedetlenség titkolása. Mire kamaszok lesznek, addigra már a korommal is lehetnek gondjaim, de azt is titkoljam majd el, nehogy ők is nyávogjanak 55 kilósan? Vagy egy kis nyávogás még nem baj, ha amúgy mélyen belül szereted magad... még úszógumival is? Az egyik lányom szerint én vagyok a legszebb anyuka, akit valaha látott (mondjuk, Instán nincs fent). A másik szerint meg néni vagyok. Gondolom, az igazság valahol a kettő között lehet... ami végül is nagyjából rendben van. Ha már létezik „elég jó szülőség”, talán az „elég jó nő vagyok” lenne a leginkább PC leírása annak, amit magammal kapcsolatban érzek, és lehet, hogy ebbe nemsokára beavatom a lányaimat, amikor legközelebb felmerül a téma.

Tóth Flóra

A kép a szerző tulajdona