Mi kell a nőnek? Hát nem nagy... autó – A tesztoszteronszagtól a szoknyás daliákig

–

Mi kell a nőnek?

Volt az a Mel Gibson-film (Mi kell a nőnek?), amikor valami elektrosokk hatására a férfi főhős egy nap arra kel, hogy hallja a nők gondolatait. Nyilván él a lehetőséggel, amit ez a különös képesség nyújt, és ennek kapcsán elgondolkodtam már sokszor, hogy vajon miben lenne más a világ, ha a férfiak belelátnának a gondolatainkba. Vajon akkor is minden arról szólna a világban, hogy kié a nagyobb? Vajon akkor is frusztrált férfiak irányítanának mindent körülöttünk? Sajnos kontrollcsoport nincs, de van egy olyan elképzelésem, hogy mindenképpen békésebb lehetne az életünk a Földön, ha végre elhinnék nekünk a férfiak, hogy ha észleljük és értékeljük is a kidolgozott, szép férfitestet és nyilván kényelmesebb az élet, ha stabil egzisztencia van, de

a legnagyobb szerelmes történetek általában nem arról szólnak, hogy a szegénylegényt elhagyják a királyfiért, hanem pont a gazdag lány szokott lelépni a nincstelen fiúval. Mert egy nő számára,azt hiszem, nincs vonzóbb, nincs ellenállhatatlanabb, mint amikor egy férfi figyel és lát, nem csak néz, és ez messze túlmutat a külsőségeken.

Generációs és/vagy ízlésbéli különbségeink 

De ha már külsőségek – csak hogy ne legyünk álszentek –, istenem, hát ha légy lenne a szerkesztőség falán, sok embert meglepne, mennyire változó, ki mit lát kibírhatatlanul szexinek. (Mert igen, nyilván a nők is szoktak beszélgetni ilyesmiről attól még, hogy nem fütyülnek férfiak után az utcán.)

Alapjáraton nem számít szépnek egy nagy, horgas orr, de van, akinek már repülősó kell, ha meglát egy Adrian Brodyt vagy Javier Bardemet. Seth Rogen minden, csak nem egy klasszikus hollywoodi férfiideál, de tudok olyat, aki mindenét eldobná érte. (Amúgy most, hogy belegondolok, benne én is látok valamit, ki érti ezt?!) 

A Most jó! új adásában kiderült hamar, hogy ízlésbéli különbözőségeinkben vastagon benne vannak a generációs különbségek.

Manapság ha Szoboszlai Dominik rózsaszín, extravagáns szerkóban jelenik meg az utcán, a kommentelők eldobják az agyukat, hogy ma már egy focistában se lehet bízni, hol vannak a régi, igazi férfiak, de azon látszólag senki nem akad fenn, hogy Pedro Pascal lakkcsizmában-szoknyában jelenik meg a vörös szőnyegen és pasival jár – nők milliói gerjednek rá szakadatlanul.

Ez tényleg lehet attól, hogy

régebben a mesékben, filmekben és úgy általában a férfiak szerepe a megmentő archetípus volt, aki majd mindent pikkpakk megold és még a döngetést is letudja egy perc alatt úgy, hogy a nő már attól a csúcson sikoltozik, hogy sikerült takarón keresztül behatolnia. Háromszor.

Ma már árnyaltabbak a férfi karakterek és egyáltalán nem véletlen, hogy Dián Dóri elkerekedett szemekkel nézett Tóth Flórára és rám, amikor kitört a stúdióban a Tom Selleck(aka: Magnum)-láz, mert ő valahol az átmenetben volt kamaszlány, amikor bejöttek az ábrándos tekintetű szépfiúk, mint például Zack Efron. Neki a High School Musical lőtte be az általános minimumot, nekünk meg ez a bajuszos csoda a forró nadrágjával, huncut mosolyával és a csintalan tekintetével.  

És ez teljesen rendben is van, egy elképzelt valóságban tökéletes balansz lenne, nem esnénk egymás torkának a faszik miatt, az egyszer biztos. (Lehet, ezért tudunk már ezer éve audiovizuális csapatként ilyen jól együtt dolgozni? Hmm, ezen még nem gondolkodtunk el.)

Most meg már Harry Styles is pózolhat uszályos estélyiben és Yungblud is sminkelhet néhány nőnél zavarba ejtően profibban, mindegy, mert ma már egy olyan generáció növekszik fel, amelyik személyiségeket, érdekes és önazonos, adott esetben bevállalós karaktereket akar.

Bárki beülhet egy nagy autóba, berregtetheti, hogy tessék, az enyém a legnagyobb, de ha nincs önmagával kibékülve, ha mindig csak kompenzál valamit, akkor aztán berreghet (gratula az autóhoz), mert lazán kenterbe veri férfiasságban egy szoknyában is magabiztos bringás faszi. 

Minden és bármi is belefér, ha nem bánt

És még mindig nem az van, hogy ez a két irány létezik, a tesztoszterongyár és a pávaként pózoló szépfiú, pont ez a lényeg, hogy ahány nő, annyi ideál. Én például rájöttem, hogy számomra az egyenesség, a megbízhatóság, a humor, a huncutság és nyomokban némi sötétség a tökéletes kombó. Szóval az adásban végre kifejthettem, miért James Fraser, a skót harcos (az Outlander férfi főhőse) szerintem maga a megtestesült tökély. Nem véletlenül fiktív karakter, mert ilyen faszit nem hiszem, hogy hordott valaha hátán a föld. Nekem nem az kell, hogy azt érezzem, a férfi mindentől megvéd, hanem elsősorban azt kell érezzem, hogy nem fog bántani, megalázni, kihasználni. És ezzel azt hiszem, eléggé le is szűkült a kör a hús-vér férfiak között.

Fló viszont kimondottan bírja azokat a pasikat, akikből árad a seggfejenergia (például Daniel Craig, vagy igazából akármelyik James Bond), és ez is teljesen valid. Igen, tudom, hogy a WMN-en fura ilyet olvasni/hallani. De ha egy nő egészséges viszonyban van magával, ha nem azért választ toxikus macsó partnert, mert úgy érzi, nem érdemel jobbat, hanem azért, mert nemhogy nem bánja, de várja, hogy a falhoz vágva „lássák el”, akkor minden belefér. Ez lenne a lényeg, hogy

nyílt kommunikációval, ha konszenzus van és senki nem árt senkinek, akkor gyakorlatilag minden és bármi is belefér. Nem dumálni kell arról, kinek mije van és mekkora, mert erre bárki képes és őszintén: már rohadt unalmas. Mindig lesz, aki erre is izgul, de felejtsük el, hogy rávetítjük a komplett női nemre az egész globális farokméregetést, mert ezt egyikünk se kérte. 

Ennél többet viszont nem árulok el a beszélgetésről, inkább hallgassátok meg, aztán ne habozzatok megosztani velünk, hogy ti mit gondoltok a témáról, kommentben várjuk a ti ideáljaitokat, jöhetnek GIF-ek, képek is, hadd mutassuk meg, mitől döglik tényleg a légy.

Szabó Anna Eszter