Kötelező olvasmányok: szükséges rosszak vagy az olvasóvá nevelés zálogai? (Egyik sem.)

–

Az első kérdés: mikortól van egyáltalán létjogosultsága a kötelező olvasmányoknak?

Emlékeim szerint 30 éve, amikor elvégeztem az első osztályt, kaptunk kötelező olvasmányt a nyári szünetre, A két Lotti, amit én boldogan olvastam (és egy barátnőmmel rögtön ki is találtuk szeptemberben, hogy mi valószínűleg elválasztott ikertestvérek vagyunk), de azért el tudom képzelni, hogy a fiú osztálytársaim lelkesedése nem volt ilyen nagy.

Az ismerősök közötti körbekérdezésem eredménye alapján ma már a legtöbb elsősnek vagy semmit nem kell olvasni a nyáron, vagy valami szórakoztató könyvet, amit akár együtt választanak ki (van olyan iskola is, ahol a gyerekek év végén ajándékba kapnak egy rövid könyvet, és az a nyári feladat, hogy kiolvassák). A legviccesebb ötlet, amit hallottam, hogy a kisiskolás gyerekeknek egy annyiszor tízoldalas olvasmányt kell kivégezniük, ahány évesek. A NAT szerint 1–2. osztályban még nincs sem kötelező, sem ajánlott olvasmány, viszont 3–4. osztálytól már mindkettő van (a kötelezők: Lázár Ervin: Bab Berci, Tatay Sándor: Kinizsi Pál és Fekete István: Vuk, az ajánlottak: Berg Judit: Rumini, Janikovszky Éva: A nagy zuhé és Csukás István: Pom-pom meséi).

Kéri-Nagy Krisztina, a Tanulásdiagnosztika fejlesztőpedagógusa szerint olvasás témában a kisgyerekeknél a sikerélménynek is nagyon fontos szerepe van: „Az alsó tagozat egyik kiemelt feladata a stabil olvasástechnika és szövegértés kialakítása, és ezzel együtt az olvasás megszerettetése. 

A sikeres olvasás-elsajátításon és az ehhez kapcsolódó sikerélményeken sok minden múlik. 

Ha ugyanis olvasástechnikai bizonytalanság vagy nehézség marad fenn (akár már 1. osztály után), ami nem kerül időben orvoslásra (legkésőbb a 2. osztály végéig), az önmagában is megnehezítheti a szövegértést a későbbiekben. Pláne egy könyv élvezetes végigolvasását. Márpedig

a szövegértés a jó minőségű olvasástechnikára épül. 

Ennek hiányában már egy dolgozat instrukcióinak pontos megértése is kérdésessé válik, nem beszélve a tananyag önálló feldolgozásáról. A felső tagozatos tanulás egyik alappillére a stabil szövegértő olvasás. Ez meghatározza az egyéni sikereket, a továbbtanulás irányát. Így, közvetve a felnövekvő generációk életminőségét, a munkába állás esélyeit is. Persze, amikor egy gyerek túl nehéznek vagy hosszúnak ítéli meg a Bab Bercit, vagy a Vukot, és kézzel-lábbal tiltakozik a nyári olvasónapló folyamatos írása ellen, akkor nem segíti az olvasóvá nevelést, ha arra hivatkoznunk: ezen áll vagy bukik, hogy bejut-e az egyetemre, vagy hozzájárul-e az ország társadalmi-gazdasági fejlődéséhez. Másképp érdemes közelítenünk. 

Fontos látnunk, hogy az a kisgyerek, aki már a 2. osztályban megrémül az elé rakott hosszabb szövegektől, jól tudja magáról, hogy nem győzi a diktált tempót. 

Kudarcként élheti meg, hogy a többiekhez képest még lassú, szótagol, vagy betűket cserél. Sokszor már itt látszik, hogy akkor segíthetjük az értő olvasóvá nevelődését, ha időben mögé nézünk, hol akadt el, és fejlesztés mellett egyénire szabjuk az olvasnivalóját. Már kisebb nehézségek esetén is óriási kihívásnak tűnhet egy-egy nyári, melegen ajánlott irodalom végigolvasása, ugyanakkor mégis szükséges. Legalább úgy, hogy a felkínáltak közül választhat. Ugyanis 

kisiskolás korban – főleg első osztály után –, kifejezetten fontos, hogy ne maradjanak ki hetek az olvasásgyakorlásból. 

Az a tapasztalatunk, hogy azoknál a gyerekeknél, akiknél ekkorra már stabil a betűismeret és gördülékennyé vált az összeolvasás, nem is kérdés, hogy a nyári szünetnek része az olvasás is. Kifejezetten szívesen forgatnak ajánlott és saját érdeklődésük szerinti könyveket is; nyaraláshoz nagy műgonddal válogatnak olvasnivalókat; és lelkesen számolják, hogy hány könyvet olvastak már el.” 

Ez az ideális helyzet. De ha nem ez valósul meg, akkor utána kell menni, hogy milyen nehézség áll mögötte. Kéri-Nagy Krisztina azt mondja, problémára utal, ha egy gyerek „sosem szeretett” olvasni: „A Tanulásdiagnosztika csapata sajnos gyakran találkozik ezzel a jelenséggel, amit felső tagozatra már úgy fogalmaz meg a gyermek és a szülői is, hogy »á, ő soha nem is szeretett olvasni«. Na, ebből az alaphelyzetből kiindulva bizony már rendkívül nehéz feladat a motiváció és az olvasóvá nevelés – tanárnak, szülőnek egyaránt. 

Mert valójában nem a kötelező olvasmányoktól várjuk az olvasóvá nevelődést, hanem elsősorban az olvasáshoz kapcsolódó sikerélményektől. Ugyanakkor mégis fontosak az olyan közös olvasmányok is, amiről egy közösség aztán közösen gondolkodhat, beszélgethet, kulturáltan vitatkozhat. 

Akkor is, ha ez Pom-pom, Festéktüsszentő Hapcibenő vagy akár Rumini. Ha viszont egy kisgyerek első-második osztály után (vagy később is) »iskolaszagúnak« éli meg az olvasást, és mindent elkövet, hogy »legalább nyáron ne kelljen már« kézbe venni olvasnivalókat, akkor utána kell járni, hogy milyen probléma állhat a hárítás hátterében. Az ok ugyanis lehet nem kellően stabil betűismeret, a folyamatos összeolvasás hiánya, nem elegendő szókincs vagy szövegértelmezési gond. Ezen technikai nehézségek valamelyikével ugyanis sokkal több energiát igényel az olvasás. És felnőttként is jellemző, hogy azokat a tevékenységeket, amikhez bármilyen nehézség, kudarc vagy sikertelenség kapcsolódik, lehetőleg kerülni igyekszünk.”

A szakértő ezen problémák áthidalására játékos, sikerélményt adó feladatokat, pár soros olvasási ötleteket ad (képregényt, rövid vicceket, állatkerti, múzeumi táblát, rövid meserészlet a kistesónak, sütireceptet vagy időjárás előrejelzést). Ezekben a helyzetekben észrevétlenül megjelenik az olvasás, így könnyebben jön a várt sikerélmény is. És később napi/kétnapi beosztással fontos, hogy egy kisiskolás gyerek feldolgozzon egy előre megbeszélt könyvet.

Erről az előre megbeszélt könyvről szerintem fontos egy kicsit együtt gondolkodni, az én gyerekeim ahhoz a generációhoz tartoznak, akiknek a szülei a Harry Potter-lázban nőttek fel, és az elmúlt évek merch-termékei is sokat hozzátettek ahhoz, hogy a HP-világ elképesztően vonzó legyen számukra – és nem is alaptalanul, nem túlzás azt mondani, hogy sok mai felnőttet tett olvasóvá J. K. Rowling sorozata. Persze ahhoz, hogy egy ilyen kortárs mű kötelező irodalommá váljon, valószínűleg több kell annál, mint hogy ez egy kiemelten népszerű könyv. 

De vajon kellenek egyáltalán közös olvasmányok?

Sok olyan külföldi példa is van, ahol az olvasásnépszerűsítés oltárán feláldozzák a közös könyveket, és azt mondják, mindegy, mit olvasnak a gyerekek, csak gyűjtsenek elegendő olvasáskreditet (van, ahol ezt egy ajánlott listából lehet, máshol tényleg teljesen szabad kezet kapnak és akár applikáció segítségével gyűjthetik a pontokat).

A Tanulásdiagnosztika másik szakembere, Fehér Tibor Dániel gyermek- és ifjúsági szakpszichológus azt mondja, maga az irodalmi kánon léte is kérdéses a XXI. században: „Mára közhelyszámba megy, hogy egyre kevésbé vannak közös könyveink. A világirodalom klasszikusai szétaprózódnak, nem egyértelmű, hogy milyen közös olvasmányélményre lehet hivatkozni. Szociálpszichológiai értelemben beszélhetünk úgynevezett együttes élményről; az így rögzült események egy-egy részmozzanatának felidézése is már hajlamosít bennünket az élmény egészének újraélésére. 

 A »kötelező olvasmányok« valamennyire mankókat adhatnak ehhez, ha nem a gépies, száraz, robotszerű feldolgozásról van szó, hanem valóban élményalapú emlékről, mely később is az együttes fantáziálás eszközéül és keretéül szolgálhat.

Kéri-Nagy Krisztina pedig azzal egészíti ki, hogy a kreditgyűjtés sajnos csak a külső motivációt erősíti, az olvasást viszont belső szintre lenne célszerű emelni: „Az applikáción történő kreditgyűjtés persze lehet motiváló egy kisgyerek számára, és vannak gyerekek, akiket kifejezetten olvasásra ösztönöz, ha vissza-visszakereshetik a folyamatosan bővülő repertoárt. Ám érdemes vigyázni, hogy ebben az esetben ne a számadatok vagy a kívülről érkező jutalmazás legyen a meghatározó. Fejlesztőpedagógusként, tanítóként sokkal nagyobb motiváló erőnek látom, ha egy egyéni olvasmányélményt közösségi élménnyé alakíthat egy gyermek, másokat is olvasásra ösztönözve.”

Abban viszont mindkét szakember egyetért, hogy a gyerekeknek felső tagozatra már el kell jutni odáig, hogy elolvassanak néhány könyvet, és az sem árt, ha olvasónapló is készül belőlük. Ez ugyanis a korábban említett később feltétlenül szükséges szövegértésnek is jó alapja. Ráadásul, ahogy Fehér Tibor Dániel felhívja rá a figyelmet, az élethosszig tartó tanulás világában élünk, aminek alapvető feltétele az olvasás: „Olyan munkakörök és szakmák születnek, melyek nemhogy húsz, de az elmúlt öt évben sem léteztek. Ahhoz, hogy lépést tudjunk tartani, folyamatos könyvfogyasztóvá »kell« válnunk. Ilyen értelemben, ha a gyermek abban szocializálódik, hogy a család olvas, hogy az iskola azt várja el, hogy olvasson, jó esetben ezek az elvárások internalizálódhatnak, tehát belsővé válhatnak. A gyermek olvasáshoz való hozzáállása tehát nem egy légüres térben lebeg. A megfelelő olvasástudás nem önmagában cél, hanem eszköz: azért, hogy a gyermek később önállóan is képes legyen akár kikapcsolódás akár ismeretszerzés céljából olvasni.”

Ehhez pedig az kell, hogy az első hosszabb olvasmányok a gyerekek olvasási szintjéhez és érdeklődéséhez is passzoljanak, hogy elhozzák a továbblépéshez szükséges sikerélményt.

Középiskolában pedig erre az alapra kell építkezni – ha létezik az alap

Eszes Valéria, az Eötvös József Gimnázium igazgatóhelyettese és magyar-történelem szakos tanára ugyanazt a problémát látja később, amiről az általános iskolások kapcsán beszámoltak a szakértők: ha nincs biztos alapja az olvasásnak, akkor mire jönnének a nehezebb kötelező olvasmányok? Teljesen eltűnik az olvasási kedv, és még nehezebben fogadják be a gyerekek a kötelező olvasmánylista szövegeit: 

„Az alapprobléma az, hogy ez egy központilag szabályozott lista, ami minden egyes osztályra és gyerekre ugyanúgy érvényes. Nincs olyan, hogy egy osztályba járó gyerekeknek ugyanazok az olvasmányok rendben lennének, olyan meg aztán végképp nincs, hogy különböző iskolatípusok különböző csoportjainak, osztályainak ugyanazokat az olvasmányokat kellene ugyanolyan módon és ugyanolyan elvárásokkal a kezébe adni. Szerintem az volna az ideális, ha lenne egy nagy csomag, amiben benne vannak azok a nagyon értékes, klasszikus olvasmányok, amelyeket érdemes megismertetni a diákokkal. És a tanárokra lenne bízva, hogy tapasztalataik és a gyerekek ismeretének fényében válasszanak ki belőle közös olvasmányokat. Lenne a jelenlegi listából, amit csak részleteiben dolgoznának fel, de vannak olyan, magyar nyelvi szempontból is nagyon izgalmas, valóban nehéz szövegek, amelyeket szerintem teljes egészében meg kell ismertetni. Viszont ez nehézségekbe ütközik, mert még én is, 

egy erősnek számító gimnáziumban is nagyon-nagyon sok olyan fiatallal találkozom, akik azzal a tapasztalattal érkeznek az általános iskolából, hogy olvasni nem jó, olvasni nehéz, a klasszikus szövegek érthetetlenek és értelmezhetetlenek, és szükséges rossz foglalkozni velük. 

Ebben a helyzetben viszont a középiskola és a középiskolában tanító tanárok feladata, hogy amit lehet, azért meg kell tenni annak érdekében, hogy ne ezt vigye tovább a középiskolás évei alatt. Ilyenkor egy 15 éves gyerekeket kezdünk el olvasóvá nevelni, amire több módszer is van. A könnyedebb ajánlott olvasmányokkal vagy a sok kollégám által most is használt szabad olvasáskredit-gyűjtéssel az a probléma, hogy jelenleg annyira nagy az az anyagmennyiség, amit a kimeneti mérésekhez a gyerekeknek el kell olvasni, hogy emellett nagyon nehezen fér be még plusz szabadon választott olvasnivaló, pedig ez egyébként jó megoldás lehetne erre a problémára.” 

Eszes Valéria azt vallja, igenis fontos, hogy a gyerekek kapjanak egy olvasmánycsomagot, amely elindítja őket a felnőtt életben, csak nem biztos, hogy megfelelő sorrendben érkeznek ezek a könyvek: „Mindenféleképpen érdemes felülvizsgálni a kötelező olvasmányok listáját, de nem abból a szempontból, hogy a klasszikusokat kiszűrjük belőle, hanem olyan aspektusból, hogy melyik mű milyen korosztály elé kerüljön a klasszikus olvasmányok közül. 

A szabályozások az elmúlt évtizedekben kronologikus sorrendhez kötötték az irodalom tanítását, elindultunk a mitikus világtól és eljutottunk a kortárs vagy legalábbis a XX. századi irodalomig. 

Időnként valamennyi eltérés lehetett ebben, de az alap mindig is ez volt. A klasszikus irodalom szerintem borzasztóan fontos, és szükséges, hogy a középiskolás, illetve egyetemista korosztálynak a kezébe kerüljön. De nem feltétlenül az irodalomtörténeti kronológiának megfelelő sorrendben kellene ezeket a kötelező olvasmányokat adagolni, viszont mindenképpen fontos megismerni őket fiatal felnőttkorig. A másik dolog, hogy 

érdemes lenne a »kötelező olvasmány« elnevezést megváltoztatni, mert ez kifejezetten taszító fogalommá vált. Én a »közös olvasmányaink« elnevezést használom helyette. 

És ezt a listát ki lehetne egészíteni olyan ajánlott olvasmányokkal, amik könnyebben befogadhatók, mai nyelven íródtak.”

A kötelezők listáján szereplő konkrét olvasmányok megkérdőjelezése mellett az is gyakran előkerülő téma, hogy a gyerekeknek tényleg nyáron kell-e olvasniuk ezeket a fajsúlyos műveket, ahelyett, hogy a strandon valami könnyedebb szöveggel vagy akár egy kis olvasási szünettel kapcsolódnának ki. A szakember szerint egy ideális világban nyáron mindenki azt olvas, amit akar (de azért olvasson), még az is, akinek feladata a klasszikusok megismerése: „A nyárnak az olvasásról is kellene szólni, de pontosan nem ezeknek a közös olvasmányoknak az olvasásáról, hanem a gyerekek saját választásairól. De én is ki szoktam adni év végén a következő évben sorra kerülő olvasmányokat, elsősorban nem azért, hogy a nyáron elolvassák őket, hanem azért, hogy legyen idő beszerezni ezeket. De vannak, akik belekezdenek, azzal érvelve, hogy év közben a többi tárgyat is tanulni kell, így nem marad idő az olvasásra. Pedig a nyár valóban egy jó lehetőség mindenkinek az olvasásra, de az az ideális, ha legalább ilyenkor nem az iskolához köthető olvasmányok kerülnek a gyerekek kezébe, hanem azok, amiket ők választanak.” 

A jelenleg hatályos NAT kötelező olvasmányait ITT tudjátok végigböngészni, érdemes megnézni őket, mert valóban nem azzal van a gond, hogy egy középiskolás megismer fontos klasszikus műveket, hanem azzal, hogy mikor és milyen sűrűségben. Csak egy kiragadott példa a sok évfolyamból: a 9–10. osztályos, épphogy középiskolás, a tinikor legdurvább részével is birkózó diákoknak ezen évfolyamok alatt egyszerre kell megküzdeniük több más mellett (!!!) az Odüsszeia, az Antigoné, Dante Isteni színjátéka, a Biblia és a Szigeti veszedelem részleteivel, a Bánk bánnal, Az arany emberrel, a Rómeó és Júliával vagy a Hamlettel és egy Molière drámával (A fösvény vagy a Tartuffe). És 

nem is az a gond ezzel befogadói oldalról, hogy sok (még ha az összeset nem is számítjuk), hanem hogy szinte mind nagyon nehéz szöveg, és némelyik távol áll azoktól a kérdésektől, amik a legtöbb tizenévest ebben a korban foglalkoztatják. 

Miközben azért a magyar és a világirodalom is bőséggel kínál olyan olvasmányokat, amelyek tizenéves korban kimondottan hasznosak lehetnek és reflektálhatnak azokra a problémákra, amikkel a tinik épp küzdenek. Ti milyen olvasmányt ajánlatok feltétlenül egy mai tizenévesnek?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/ Catherine Falls Commercial

Tóth Flóra