-

Megkérdeztem az egyik legjobb barátomat, és volt osztálytársamat, aki véletlenül épp Debrecenből költözött Pestre annak idején, hogy mit jelent neki Szabó Magda. A debreceni polgárt. És a világnézetem alapját. Tette hozzá kis mellékinfóként. Világnézetek alapja, életek szerelme, érettségik tétele. Zseniként már akkor tudhatta magáról, hogy ő ez (vagy ezek) lesz, amikor irodalminyelv-anyanyelvűként latinul kezdett gügyögni a kiságyában, majd végül magyarul tanult meg.

Később a magyar nyelvet a szolgájává tette, a latint a barátjává, az irodalmi nyelv meg, hát, jobb híján maradt az anyanyelve. Mit volt mit tenni.

Mit csinálnak vajon azok, akik annyira rászületnek valamire, hogy esélyük sincs lelógni se, nemhogy leesni arról, amire rászülettek? Megpróbálnak azért másban is gondolkodni, úgy tenni, mintha mondjuk az agybiológia felé is kacsingatnának titokban? Vagy a Dolgukkal töltik azt az időt is, amikor kamaszkorunkban össze kéne omlania minden tervünknek, és át kéne alakulnia az egész képletnek, és végül össze kéne állnia, hogy mivel fogunk foglalkozni? Vagy lehet, hogy ők maguk azok, akik átalakítják a többieknek azt a képletet, és azzal szórakoznak a háttérben, hogy összekavarják a többi kamasz érzelmeit és agyát, hogy szórakozzanak rajta, és ne unatkozzanak annyira, és ne viszolyogjanak annyira attól, hogy már a születésük pillanatában eldőlt: semmi mással nem foglalkozhatnak soha, mint amire születtek?

Egyébként nem. Szabó Magdának nem volt gondja a kavargó érzelmekkel. Úgy értem: nem kellett hiányolnia őket, mert nagyon is megvoltak neki. A könyvein keresztül adott belőle mindenkinek, neki úgyis annyi volt belőlük.

Annyi volt belőlük neki, hogy minden mondatába tudott rakni egy éppen akkora adagot, ami már pont elindítja az ember könnyeit a felemelőségével vagy a lerakódásával. Mert minden, amit írt, az úgy vált valóra, hogy beépült; lerakódott az erekben.

Nekem Szabó Magda sajnos sosem volt élő klasszikus, mert azon a napon, amikor meghalt, azon a napon tudtam meg, hogy egészen odáig élt. Hetedikes voltam akkor. Pedig, ha megkérdeztem volna mondjuk a szüleimet, hogy éle-e, talán még találkozhattunk is volna, és a legnagyobb tisztelettel kérdezhettem volna meg: mi az, amit művel? Hogy mindig próbálok figyelni külön-külön a mondatokra, de valahogy mindig kicsúsznak; összeállnak, és mire visszaugranék újraolvasni egyet-egyet, már tömbbe álltak, és minden szó belesimult a felületbe, és csak továbbmenni lehet. Megkérdeztem volna, hogy hogyan kavarja így az időt, a teret meg a cselekményt, és mi ez a koktél, amit kikever belőlük, mert iszonyatosan nagyot üt. Mint a Long Island Iced-tea a többi koktélhoz képest. Hetedikesen.

Simán lehet, hogy az első berúgásom egy Szabó Magda mondattal történt.

A lényeg, hogy felrakta a lécet a könyvespolcra. Időnként odamegyek a polchoz, felnézek a lécre, és megpróbálom elérni, de persze nem megy, akkor káromkodok egyet latinul, futue teipsum, aztán leveszem inkább valamelyik könyvét, beleolvasok, és alig hiszem el, hogy nem képes megporosodni, hogy nem képes nem kötődni az életemhez ezer szállal, hogy nem képes legalább a mai fiatalok szemében valami bonyolult, történelmi, unalmas kötelezőolvasmánynak tűnni. És persze örülök is ennek. Örülök, mert – ahogy a debreceni barátomnak – nekem is lehet végre olyan igazi nagybetűs Világnézetem; hiszen van, aki az alapját képezze.

Kemény Zsófi