Másodszor már rutinból megy?! – Ilyen a második gyereket iskolába indítani szülőként
Messziről indulok: 2015-ben, amikor a második gyerekem megszületett, a húgom (harmadik gyerek) azonnal megalapította a Kisebb Testvérek Önkéntes Védelmező Szakszervezetét, aminek az elnökeként (és egyetlen nagykorú tagjaként) rendszeresen számonkérte rajtunk (akik első gyerekek vagyunk), hogy a kisebb gyerekünkre jut-e ugyanannyi figyelmünk, készül-e róla ugyanannyi fotó, foglalkozunk-e vele ugyanolyan lelkesedéssel, mint a nagyobb gyerek esetében volt. A válasz – kicsit sajnálatos, de nagyon természetes módon – minden kérdésre: nem. De – és ez egy kurva nagy „de” – amit eddig kábé egymilliószor mondtam el a húgomnak is (akinek egy gyereke van, így nulla tapasztalattal elnököl a kis szakszervezetében), nem biztos, hogy olyan nagyon hasznára válik egy gyereknek az a sok-sok osztatlan figyelem, amit elsőszülöttként élvez. Plusz, nem is olyan osztatlan az, mert egy szülő, amikor először csinál valamit, akkor magára is legalább annyira figyel (például, hogy ne rontsa el…), éppen ezért másodszor már lehet, hogy több a fókusz a gyereken. Mint például egy iskolakezdésnél. Tóth Flóra írása.
–
„Bárcsak mindenkit úgy nevelnének, mintha harmadik gyerek lenne”
Nem tudom, kitől származik ez az idézet, de sokszor látom sokgyerekes anyáknál és influenszereknél is felbukkanni, és mélyen egyetértek vele. Tapasztalatom szerint az első gyerek az osztatlan figyelem mellett ugyanis full beparázott szülőket is kap, akik olyan jelentéktelen dolgokon pörögnek, szoronganak és aggodalmaskodnak, mint hogy milyen babakocsija legyen, mi legyen az első étel, amit megkóstol, és pontosan hány fokos vízben fürödjön.
Nem telt el túl sok év azóta, hogy ezeken izgultam, és aztán másfél évvel később (a második gyerekemnél) már se időm, se kapacitásom nem volt foglalkozni ilyesmikkel. És tudjátok, mennyit számít, hogy ezekkel az ügyekkel sokat vagy keveset törődsz? Semmit. Majdnem kilenc év távlatából ez már pontosan látszik. Írtam is erről:
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
És bár ezek babakori élmények és tapasztalatok, tökéletesen mutatják szerintem, hogy
az első gyereknek a legtöbb „elsője” a szülőnek is ugyanúgy első élmény (ezért tapasztalatlan és sokszor túlparázza), a második (harmadik, negyedik) gyereknél a legtöbb mérföldkőnek már azzal a tudással futunk neki szülőként, hogy legalább egyszer már meg tudtuk csinálni.
Nem hiszitek el, hogy ez mennyit számít.
És akkor ugorjunk az iskolakezdéshez
Két évvel ezelőtt ugyanígy egy „kiselsős” anyukájaként léptem be egy intézmény kapuján, ami nekem is teljesen új szerepkör volt, és bevallom, aggódtam, hogy „iskolaérett” szülő vagyok-e. Tartottam tőle, hogy minden reggel elkésünk, hogy nem sikerült beszerezni minden szükséges dolgot a kezdéshez, és persze a legeslegjobban attól tartottam, hogy nem jó intézményt választottunk, és a gyerekünk esetleg rosszul érzi majd magát.
Gyomorgörccsel kísértük be az első napon, és miután mi is remegtünk, nyilván ő sem érezte olyan jól magát. Ráadásul minden család elmondta az ismeretségi körünkben, hogy a tinglitangli kis ovis léthez képest óriási változás a kora reggeli kelés, és a gyerekeknek, szülőknek egyaránt nagyobb feladatokat tartogató iskolai élet. És tényleg így volt.
De mire a második gyerekünk iskolás lett, már beleszoktunk ebbe a helyzetbe.
Két évünk volt megtanulni az iskolai élet szülői részét, és azt is, hogy minden nem sikerülhet tökéletesen – lesznek otthon maradt tesicuccok, el nem készülő uzsonnák, elmulasztott szülői értekezletek… de ettől még az iskolai élet megy tovább.
Ráadásul két évig nézhettük, hogy a nagyobb gyerekünk imád iskolába járni, alig várja, hogy mehessen, szeretik, támogatják, terelgetik, így mire a kisebbet kísértük a leendő osztályába, nekünk, szülőknek már nem volt miért izgulnunk. Így egyrészt tényleg nyugalmat sugároztunk, ami azért is jó volt, mert a kisebb gyerekünk jobban izgul az ilyen helyzetekben, megszokta, hogy ha más családtag nem is, a nővére mindig ott van karnyújtásnyira, hiszen számtalan közös táboron, és egy vegyescsoportos közös óvodai életen vannak túl együtt. Másrészt ez az iskolakezdés már nem arról szólt, hogy mi is keressük a szerepünket az iskolás szülői létben, hanem arról, hogy a magunk képességei szerint a legjobban segítsük a gyerekünket, hogy ő is megtalálja a helyét ott, ahol a család többi tagja már megtette ezt. Szóval
lehet, hogy a kisebb testvér iskolakezdéséről nem készült 1500 remegő kezű fotó, csak kettő, és lehet, hogy nem voltunk ott az első délután egy órával előbb, és nem leselkedtünk, hogy mit csinálnak az udvaron, de sok szempontból támogatóbban lehettünk jelen.
Arra is jobban tudtunk koncentrálni, hogy elmorzsoljuk a szükséges könnyeket afelett, hogy a „kisbabánk” egy 34-es lábú iskolás lett, aki már méregeti a cipőimet, amik hamarosan tényleg jók lesznek rá. Szóval nem biztos, hogy annyira rossz kisebb testvérnek lenni ezekben a helyzetekben. Főleg, ha hozzátesszük, hogy a nővére akkor is anyáskodik fölötte (tipikus első gyerekként), ha ezt egy másik teremből kell megtenni.
Nálatok milyen volt a kisebb gyerekek iskola-, óvodakezdése vagy bármilyen nagy első pillanata?
Tóth Flóra
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Klaus Vedfelt
