Még mindig a nőké a családi logisztika „privilégiuma” – Az anyataxi vicces és kevésbé mókás oldala
Vallomással kezdek: esküszöm, fogalmam sincs, hogy más családok hogyan csinálják. Elindult az év – amit amúgy kicsit azért vártam is –, és konkrétan három óra alvás után ülök a laptopom előtt az autóban, és próbálok némi értelmes gondolatot kisajtolni az agyamból. Nehezen megy. Egy teljesen átlagos családot „üzemeltetünk” a férjemmel: van egy iskolás és egy óvodás gyerekünk, akiket ezáltal, ugye, két helyre és helyről kell hozni-vinni. Valóban vannak külön foglalkozásaik is, amik közül néhányat nekünk kell megoldani szállítás tekintetében, miközben mindketten elég sokat dolgozunk. Ezen felül vannak a szokásos feladatok: valamit kell ennünk, valamikor ki kell mosni a ruhákat, és célszerű, ha vállalható állapotok uralkodnak otthon rend és tisztaság tekintetében. Az utóbbi kettő nem mindig sikerül. Főleg, mert azt lehetetlen megoldani autóban ülve, én viszont szeptember 1-je óta több időt töltöttem úton, mint otthon, pedig másfél kerületnyi sincs a tér, amit bejárok. Tóth Flóra, vagyis Egy „Hivatásos” Anyataxis írása.
–
Az autóm és én
Számomra az autó túlzás nélkül második otthon. Váltóruhák, sportszerek, kulacsok, töltők (meglepődnél, mi mindent lehet már tölteni autóban), textilszatyrok, törlőkendők, évek óta hánykolódó papírbilik, egy-két zacskónyi tartalék nassolnivaló (talán van, amelyik már le is járt), extra ülésmagasítók mindenféle méretű gyerekeknek, különböző méretű és típusú rollerek, minden érintettnek egy-két könyv vészhelyzet esetére – ennyi az alapfelszerelés a csomagtartómban. Amit semmiképpen nem mutatok meg, mert ezek nem úgy helyezkednek el, ahogy most elképzeled, hanem úgy, hogy az jóérzésű embernek eszébe sem jutna. Főleg nem valósítaná meg. És ehhez a kellemetlenül és rémisztően kaotikus képhez aktuálisan jön még két, nyár óta bentragadt piknikpléd,
többkilónyi morzsa az üléseken (nem a piknikpléddel összefüggésben), a medence aljára lesüllyedő neonszínű karikák, két angol–magyar nagyszótár (ingyen elvihető), a gyerekek néptáncosruhája mára, és pár dolog, amit nem látok és nem is tudok felidézni.
Biztos van valahol pótkerék is, de ha egyszer szükségem lenne rá, valószínűleg spontán lomtalanítássá alakulna a helyzet, mire előásnám (adja az ég, hogy sose teszteljük ezt).
hashtag életem, hashtag anya megoldja, hashtag az utastérben legalább nagyjából rend van, mert az látszik.
De hát minek autózol annyit?
Jó kérdés. És persze jogos is, csak éppen ebben az élethelyzetben nem annyira látom, hogyan tudnánk megoldani másképp a logisztikát. Így is legeslegkésőbb fél négykor el kell indulnom a munkahelyemről, hogy mindenkiért kellő időben odaérjek. Ez sajnos villamossal hármas indulás lenne. Pedig eleve csodálatos és nagyon szerencsés helyzet, hogy senki nem kéri számon rajtam, hogy a munkámat mikor és hol végzem el, ezért tudom délután az autóban, aztán otthon éjjel kettőkor bepótolni a szorosan vett munkaidőben kimaradt munkaórákat. Persze erre szerencsére nincs mindig szükség, de ősszel nemcsak a gyerekek intézményi élete és különórái indulnak be, hanem például a videós tartalmak gyártása is, ezért számomra ez az év legfárasztóbb szakasza.
Ráadásul, amikor a lányaim például néptáncon vagy úszáson vannak, akkor az autóm szállítóeszközből munkaállomássá, ideális napokon kávézóvá változik át, így a kis privát teremben akár én is tudok töltődni kicsit (ezért van rend az utastérben, mert ha nem lenne, akkor tuti nem ülnék nyugodtan).
Kegyelmi pillanatokban a gyerekekkel is nagyon kreatívan ki tudjuk használni az utazást állatos szólánccal, barkochbával, matematikai fejtörőkkel (nem vagyunk normálisak, tudom, de én szeretem kitalálni, ők szeretik megoldani, mit tegyünk?!),
vagy akár csak az úgynevezett „csajos lista” nevén futó Spotify-gyűjteményem ordítva éneklésével. Meg persze néha a kocsiban öltözünk át mind (nem egyszerre), és rettenetesen gyakran ott eszünk rohanós reggelit, megkésett ebédet, vagy éppen életmentő Túró Rudikat. (Ennek az autó valószínűleg nem örül annyira, és utána én sem.)
Szerintem több tízliternyi kulacsból véletlenül kiömlött vizet szárítottam már fel mindenféle trükkös technikával, és valószínűleg a telefononom kívül egyetlen tárgy sem „tud” rólam annyit, mint a mindenkori autóm, amiben ráadásul nagyon gyakran öntöm ki a szívem telefonon vagy személyesen a hozzám közel állóknak. Persze munkaügyi telefonból is bőven jut neki és a szuper kihangosítónak, ami nélkül nem tudom elképzelni a hétköznapokat.
Szóval hiába nem környezettudatos, nekünk egyelőre nagyon fontos része az életünknek az autó. Mert egyébként vagy dolgozni nem tudnék, vagy a gyerekekért nem érnék oda. Patthelyzet.
Beszéljünk komolyabb dolgokról is: miért az anyáké a logisztika nagyobb része?
Ugye ti is ismeritek az „anyataxi” kifejezést? És az apataxiról ki hallott? Nem sokan, ugye? És szeretném hangsúlyozni, hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy ezt az igazságtalan helyzetet a férfiak nyakába szeretném varrni, sőt. Szerintem ma apának lenni talán még nehezebb, mint anyának, mert mi már legalább bizonyos fórumokon igyekszünk megerősíteni egymást, hogy nem kell minden miatt lelkiismeret-furdalást éreznünk. De
a mai apák egyszerre küzdenek kőkeményen azért, hogy eltartsák a családjukat – ha nem is egyedül, de nagyobb részben –, és ne maradjanak le a gyerekük gyerekkoráról.
És lehet, hogy bármit megadnának egy rohangászós „apataxis” napért, amit sokszor mi, anyák a hátunk közepére kívánunk.
Akikkel én beszélgetek erről, azoknak ez a helyzet állandó lelkiismeret-furdalást okoz, hiszen ők még annyi időt sem töltenek a gyerekeikkel, mint mi, a szintén lelkifurdalással küszködő anyák.
De sajnos a legtöbb család nem engedheti meg magának, hogy az apa is ugrasztható legyen, mert akkora részét keresi ő a családi bevételeknek, hogy a munkájára sokkal jobban kell vigyázni. Persze biztosan vannak olyan apák is, akiknek eszébe sem jut, hogy ők is elvihetnék a gyerekeket edzésre, ők is otthon maradhatnának velük az őszi betegségek idején, de talán nem vagyok idealista, ha azt mondom, hogy ők vannak kevesebben – többen pedig azok, akik egzisztenciális félelemből nem merik ezt meglépni.
Ezért van, hogy jelenleg az iskolába, óvodába, különórákra érkező szülők 80 százaléka nő, és akkor még igyekeztem kicsit szépíteni ezt a becslést. Nem tudom, mi kellene ahhoz, hogy az anyataxit legalább heti egy-két alkalommal felváltsa az apataxi, és ne olyan áron, hogy aztán éjszakai munkavégzéssel kelljen visszapótolni a kieső időt, hiszen a cél a családok tehermentesítése lenne. De ez egyáltalán hogyan megvalósítható, ha a munkaidő nyolc óra, az iskola-, óvodaidő viszont sokszor kevesebb vagy legfeljebb ugyanannyi?!
És akkor mi van az utazással töltött idővel? Mi a megoldás a kettő közötti mínusz időre? Tudom, hogy valahogy mindenki megoldja, sőt azt is tudom, hogy én még nagyon kényelmes helyzetben vagyok a kis autós meg éjszakai munkapótlásommal, csak egyszerűen azt érzem (különösen ilyenkor, ősszel), hogy ezzel valami olyat veszítünk el, amit úgy hívnak, hogy életminőség. Mi is, meg a gyerekeink is.
Vagy a vicces csomagtartós kezdés után valami pozitívabbra számítottatok? Pedig mondtam, hogy három órát aludtam…
Tóth Flóra
A fotók a szerző tulajdonában vannak