–

Csenge vagyok, 22 éves, enyhén teljesítménykényszeres fiatal felnőtt. Nincs róla papírom, de az elmúlt tizenöt év köz- és felsőoktatásban eltöltött idő erről tanúskodik. Nem betegesen, csak módjával és csak bizonyos helyzetekben vagyok maximalista, és határozottan kijelenthetem, javuló tendenciát mutatok.

Mutasd a bizonyítványod, megmondom, ki vagy!

Az általános iskolai és gimnáziumi éveim alatt a két kezemen meg tudnám számolni, összesen hány hármast és négyest kaptam a dolgozataimra és a feleleteimre. Nem ám év végén, olyankor mindig a kitűnőség volt a cél. Persze a színötös bizonyítvány általában csak a „kegyelemből megadott tesi ötössel” sikerült, sosem voltam az a nagyon sportos alkat. De fejben mindig igyekeztem ott lenni az órákon (mert ebben voltam jó), és ha sulis röpibajnokságra vagy körzeti úszóversenyre kellett menni, elsőként jelentkeztem – még ha tudtam is, sok esélyem nincs az utolsó helyen kívül –, kompenzálva ezzel azt, hogy a mai napig nem tudok kötélre mászni vagy szekrényt ugrani. 

Én voltam a bezzeggyerek az osztályban, akivel az anyukák szívesen példálóztak otthon. Ennek ellenére szerencsére nem utáltak a suliban, az élet többi területén viszonylag normális kisiskolás voltam.

Volt „tipitopi gumim”, meg matricás füzetem, kiskamaszként pedig Justin Bieberbe voltam szerelmes, és kívülről fújtam halandzsanyelven az összes High School Musical-dalt.

Azt gondolhatnátok, mekkora elvárásokat támasztottak irányomba a szüleim…

Pedig erről szó sincs! Soha egy rossz szót sem kaptam, ha ötösnél rosszabb jeggyel mentem haza. Mégis tudat alatt tápláltam magamban ezt az egész megfelelési vágyat, és ahogy telt az idő, inkább negatív spirálba löktem magam. 

Kezdődött azzal, hogy az osztálytársaim már elsőben szorgosan vitték a plusz feladatokat, oldalakat írtak tele a hétvégén szótagolással meg számtan példákkal, amikért cserébe matricát és piros pontot kaptak a tanító nénitől. Nyilván nem akartam kimaradni a matricás buliból, mindig nyúztam anyáékat, hogy ugyan, találjanak már ki feladatokat, hiszen mindenki gyakorol, nekem is kell. Pedig jó eszű gyerek voltam, könnyen rám ragadt az ábécé és a számok világában is nehézségek nélkül boldogultam, de úgy éreztem, muszáj mindent megtenni, ha már a többiek is…

Aztán év végén kitűnő lettem egyszer, meg még egyszer, majd végig az alsó tagozatban, ráadásul diákigazgatónak választottak, és tagja voltam az irodalmi színpadnak, a versmondó versenyeken mindig Szabó Lőrincet szavaltam, mesemondókon a dobogón végeztem, így szép lassan mindenkinek kialakult egy képe a delicsengéről. 

Attól fogva „arcvesztéssel” járt volna, ha lejjebb adom, és ezt nem tudtam megengedni magamnak.

Az iskolában saját kedvtelésből legszívesebben mindig versenyekre jártam volna

Magyar vagy matek, csapat vagy egyéni megmérettetés, nálam mind egyre ment, a lényeg az volt, hogy menjünk, csináljuk. Nemegyszer fordult elő, hogy egy héten több napot töltöttem versenyzéssel, mint tanórákon ücsörgéssel. Élveztem ezt az érzést, az adrenalint, amit ezek adtak, az időkorlátot, a gondolkozást, az izgulást, és nagyon boldog voltam, amikor egy megyei fordulóról bekerültem az országosra. Persze, szerettem volna minél előkelőbb helyen végezni, de érdekes módon soha nem éltem meg tragédiaként, ha „csak” harmadik vagy negyedik helyezést értem el. Az iskolában ezt a fajta „lejjebb adást” nem sikerült elérnem.

Jog a tanuláshoz, jog a biztonsághoz – Így oldották meg a tanévkezdést a világ iskoláiban

WMN Suli – 2020. szeptember 15. – GySz

A lényeg, hogy görbüljön

Ez csak addig tartott, míg egyetemista nem lettem. A kezdet nem volt zökkenőmentes, szenvedtem az újfajta helyzetektől, a kisvárosból nagyvárosba kerüléstől, szakot akartam váltani, aztán mégis maradtam. És milyen jól tettem, még a teljesítménykényszerem a helyére került. 

Közgazdászpalántaként az ember életében megkerülhetetlen szükséges rossz a mikro- és makroökonómia tárgyak. Az előbbit az első félévben sikerült olyan tanárnál tanulnom, akivel nagyon nem voltunk egy hullámhosszon, így nagyjából semmit nem értettem a magyarázataiból. Stresszeltem rendesen, hogy mi lesz így velem a vizsgaidőszakban, aztán eszembe jutott a sokak által osztott bölcsesség: a lényeg, hogy görbüljön valamint: kettesnél jobb jegy van, szebb nincs. Elkezdtem ízlelgetni ezeket az örök igazságokat, és elindult bennem valami…

Mivel egyáltalán nem kötött le a tananyag, nem tudtam éjszakába nyúlóan görnyedni felette, felkészítőre nem akartam költeni, szóval a félév végéhez közeledve, a barátaimmal próbáltuk összerakni azt a csekély tudást, amit megszereztünk, mígnem elérkezett a nagy nap.

A világ legboldogabb embere voltam a frissen szerzett kettesemmel, tényleg nem létezett annál szebb jegy azon a napon. Életem első egyetemi vizsgáján így sikerült levetkőznöm magamról a „delicsengeséget”.

Nem állítom, hogy innentől fogva nem érdekelt a teljesítményem, de már nyugodt(abb) szívvel tudom elengedni azon tárgyak zömét, amelyek nem érdekelnek, vagy egy pillanatig sem szórakoztatnak. A statisztika például tipikusan ilyen…

A másik oldalon viszont még mindig ott vannak azok a kurzusok, amelyek számomra nagyon izgalmasak és érdekfeszítők

Ahol kreatívnak kell lenni, és ahol tízből kilenc és félszer csoportmunka van. Hozzátartozik a kórképemhez, hogy csillagjegyem és aszcendesem szerint is menthetetlenül oroszlán vagyok, viszonylag sok vonás igaz rám, bármennyire nem hiszek az ilyesmiben. Tökéletességre törekvés, irányításmánia, sikerorientáltság, miegymás. Ezeken az órákon összefogtam a csoportot, mivel más nem jelentkezett erre a feladatra, és innentől kezdve nemcsak hogy mindent kontrollálni akartam, hanem voltam olyan balek, hogy a feladatok nagy részét inkább megoldottam egyedül, hogy biztosan egy (számomra) elfogadható végeredményt adjunk ki a kezeink közül. 

Bőven van még hová fejlődnöm az elengedés terén, de nagy egyéni sikerként éltem meg szeptember elején, hogy azt tudtam mondani a konzulensemnek: majd csak tavasszal fejezem be a szakdolgozatomat, hozzátoldva így az előirányzott hét félévhez még egyet.

A „gonosz manó” a vállamon pedig végre befogta a száját, és nem susogta a fülembe azt, hogy „jaj, mit fognak gondolni mások”. Igen, tudom, hogy ez a halogatás felfogható a maximalizmus egyik jeleként is, hiszen nyilván azért nem adom le most a diplomamunkám, mert a határidőig nem tudnék vele úgy elkészülni, hogy azzal meg legyek elégedve. Ördögi kör ez…

Viszont van egy listám annak érdekében, hogy ki tudjak lépni ebből az ördögi körből. Nem állítom, hogy ez a tuti recept az átkattanáshoz, de sokszor segít, ha végig megyek ezeken a pontokon, akár csak egy-kettőre koncentrálva.

1. Tudatosítom magamban, hogy oké

Oké, ha valami nem megy elsőre, sem másodikra, a hibázás lehetősége mindig benne van a pakliban, a jó hibákból pedig tanulni kell, nem kudarcként tekinteni rájuk. Oké, ha „csak” 85 százalékos a teljesítmény, nem kell mindig mindenből tökéleteset kihozni, a priorizálás és a szelektálás hasznos. Oké, ha nemet mondok valamire, ez egyáltalán nem a gyengeség jele. 

Számomra nagyon fontos ez a fajta tudatosítás, hogy történjen bármi, nem fog összedőlni a világ. Néha már nem is kell olyan sokszor mantráznom ezeket az „okékat”, jönnek maguktól.

2. Elkezdem valahogy

A halogatás nagyon komoly és veszélyes műfaj. Amikor olyan feladatom van, hogy azt a lehető legjobban szeretném megoldani, hajlamos vagyok tolni magam előtt a legutolsó pillanatig, amikor már nincs tovább. Persze addig folyamatosan ott motoszkál a fejemben a teendő, és már az is sokat segít, ha néhány gondolatkezdeményt papírra vetek cenzúra nélkül. Kulcsszavakat, struktúrákat, megoldáshoz vezető lépéseket, tervfoszlányokat, amelyekből végül összeáll az egész. Minden kezdet nehéz, főleg egy maximalistának, ezért a lényeg, hogy nekiüljünk, és beindítsuk az agyunkban formálódó láncreakciót.

3. Részfeladatokat gyártok, és hozzájuk rendelek célokat

Ha egy nagyobb kötelezettségem van, az már önmagában olyan ijesztő, hogy még véletlenül sincs kedvem belekezdeni, ezért rájöttem, hogy amennyiben lehet, jobb kisebb részekre bontani a nagy egészet. Nem vagyok igazán tervező típus, de mostanában sokat segít, hogy kitűzök kis célokat a feladataimmal kapcsolatban, beosztom, melyik nap mit fogok csinálni, látom előre, hogyan alakul a hetem, mik a közelgő határidők. Így már a folyamat közben is elégedettséget érzek, ha valamit kipipálhatok a listámról.

4. Megdicsérem magam

Szerencsére ez egyre könnyebben megy. Végre nem csak a hibáimra koncentrálok, tudok örülni a sikereimnek, az egészen apróknak is. Ráeszméltem:

nem várhatom el másoktól, hogy elismerjék a munkámat, vagy agyondicsérjenek, ha én magam sem vagyok erre képes. A saját vállunk megveregetése amúgy is sokkal kompatibilisebb a vírussal, mintha másokét veregetnénk meg.

5. Máshová csoportosítom az erőforrásaimat

Még a cikk elején említettem, hogy nem vagyok betegesen maximalista, csupán bizonyos területeken érzem szükségét ennek. Ahogy egyre önállósodom, és felnőttebb leszek, mind több területen kell helyt állnom. Rá kellett jönnöm, hogy az egészségem megőrzése érdekében nem mindegy, mit eszem, és sportolok-e, vagy mennyi időt töltök olyan dolgokkal, amelyek örömet okoznak. A főzésre, a mozgásra, az olvasásra és egyéb kikapcsolódásra tehát több-kevesebb sikerrel egyre több időt fordítok, így szomorú következményként lejjebb kell adnom az iskolában, munkában jelentkező maximalizmusomból. Mert az alvás olyan szent dolog, amiről tényleg képtelen vagyok lemondani.

Deli Csenge

 Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images