Elcserélt szálláshely, eltűnt vacsora: Balatoni József gólyatáboroztat, de még hogy!
Egy osztályközösség első együtt töltött napjai akár a további éveket is meghatározhatják. Tudja ezt Jocó bácsi is, aki most ismerkedett meg az új osztályával. Bár sok akadályt kellett leküzdeniük, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy ez az ismerkedés szabadabb légkörben jöhessen létre, ezért nem hagyta ki a gólyatábort. Jocó bácsi augusztus utolsó hetében már megírta, miért készül vadonatúj osztályával annyira a gólyatáborra. Most olvassátok el Balatoni József beszámolóját arról, milyen kalandosra sikerült az első néhány nap.
–
Lassan egy hét telt el azóta, hogy véget ért a gólyatáborunk. És közben szépen csendben – valójában nagyon hangosan és kaotikusan – megkezdődött a tanév is. Először is megnyugtatok mindenkit, a gólyatáborban minden megfelelő intézkedést betartottunk, és semmi fennakadás nem történt. Azért persze nem voltam emiatt 10000 százalékosan nyugodt, de el tudtam engedni az aggódást, amit mások ragasztottak rám. Szóval mindenki jól van, mindenki egészséges. És ez a fő.
Egy napsütéses szerdai reggelen izgatottan álltam a Déli Pályaudvaron a kollégáimmal
Nálam már csak a gyerekek voltak izgatottabbak. Szépen gyülekeztek a diákok, félénken és megszeppenve álltak, nézegették egymást. A szülők mosolyogva hozták a csemetéjüket. Én pedig percenként számolgattam, hányan vagyunk. Itt jött az első nehezítés: ugyan személyesen már mindenkit láttam júniusban pár percre, de azért bizonytalan voltam az arcokban.
Szóval néha beleszámoltam olyan embert is, aki nem hozzánk tartozott, és kihagytam olyat, aki pedig igen. És azt sem tudtam arcról, ki hiányzik.
Ha nehezen is, de végül összeszedtem mindenkit, könnyes búcsút vettünk a szülőktől, majd elindultunk Gárdony felé. A megszeppenés lassacskán oldódott mindenkiben, estére pedig már nyoma sem maradt.
A második nehezítés akkor jött, amikor egy másik, általam ismert szállásra gondoltam én, és egy másikra a szállásadó
Így a helyszínen derült ki, hogy nem is ott leszünk, ahol azt hittem, hogy eltöltjük majd ezt a pár napot.
Itt jön „a rutin, meg az évek”. Régebben kiborultam volna, eluralkodott volna rajtam a pánik, hogy „jaj, mi lesz?”. Most viszont egy laza mosollyal átsétáltunk a másik helyre: ha ez van, akkor ezt kell szeretni. Újratervezés. Mindenkinek lett ágya, szobája, szóval nagy gond már nem lehetett. És nem is lett. Illetve azért akadt még egy kis probléma:
bár tulajdonképpen már az sem zavart össze, hogy a vacsoránkat „véletlenül” – na, ez is megérne egy misét – megette egy másik diákcsoport. De végül éhen sem haltunk, szóval ez is megoldódott.
A három nap tele volt programokkal, szinte egy percünk sem volt unatkozni
Élő csocsó, lézerharc, rengeteg csapatépítő játék, strandolás, minden este tábortűz, és még a Velencei tavat is hősiesen körbetekerték a gyerekek. Mondjuk, a bringázásnál azért nem mindenkinek volt teljesen őszinte a mosolya. Kiderült pár ember számára a realitás: az, hogy kisgyerekként ült már biciklin, nem jelenti azt, hogy tud is. Amíg a csapat nagy része izzadva tekert, addig a táborban maradottakkal hatalmas Solo-partit tartottunk.
Persze hogy mindig én nyertem, még akkor is, ha a gyerekek másként emlékeznek erre…
Ez nekem is nagy újrakezdés volt
Hiszen az előző két osztályom között sok volt az átfedés, tehát inkább csak folytatódott a közös kalandunk. Most viszont teljesen a nulláról indultunk. Féltem tőle, de nagyon vártam is. Aggódtam, hogyan tudom lezárni az előző csapatot magamban – ballagás hiányában nehezített pályán – és hogyan fogok újra nyitni. Szuperül sikerült. Mert kaptam egy csapat egyéniséget. Olyan igazi „belevaló” lányokat és fiúkat. Mindenki külön világ a maga különlegességével. Szinte percről percre láttam azt, ahogy egy rakás idegen gyerekből csapat lesz.
Hol mosolyogva, hol pedig meghatottan néztem, milyen nyitottsággal, érdeklődéssel voltak egymás iránt, és irántunk, tanárok iránt is. Segítettek egymásnak, odafigyeltek a másikra.
A második nap este már olyan érzésem volt, mintha ezer éve ismernénk egymást
Mintha nemcsak 24 órája járnának egy osztályba, hanem mindig is így lett volna. Minden olyan természetes, magától értetődő volt, semmi görcsösség nem látszott benne. Volt „kémia”, ami szerintem fontos. Sőt, az egyik legfontosabb.
Fáradtan, de élményekkel telve búcsúztunk el egymástól a harmadik nap végén. Akkor már éreztünk, hogy nagyon szuper, tartalmas négy évnek nézünk elébe, és reméljük, a vírus nem akadályoz meg bennünket abban, hogy minél többet láthassuk egymást a suliban.
Egy biztos: jó lesz, mert a legfontosabb, a csapat máris összeállt!
Balatoni József
A képek a szerző tulajdonaában vannak
