–

Úgy tűnik, ahol beavatás és próbatétel van egy közösségben, ott visszaélések is előfordulnak, ha nem megfelelő a kontroll a felnőttek vagy felettesek részéről. Évekkel ezelőtt az ELTE Tanító- és Óvónőképző Karának fonyódligeti gólyatáborában történt nemi erőszak kapcsán indult el egy diskurzus a témában, de a nagy médiavisszhang ellenére az ilyen táborok szisztémája sajnos azóta sem változott sokat.

Mi sem mutatja ezt jobban, mint az a 2020-as eset, ami az elmúlt héten került napvilágra (és rögtön fel is háborította a fél országot). Egy egri gimnázium gólyatáborában azt a feladatot adták a kilencedikes lányoknak, hogy a földön fekve, fiúk derekáról lógatott banánokat vegyenek a szájukba.

(Egyébként 2014-ben, a Corvinuson is volt egy hasonló eset, csak lábak közé rakott pálinkásüveggel, de azt nagyjából sikerült a szőnyeg alá söpörni.)

Bár azt hinnénk, hogy nem kell megmagyarázni, mi a baj azzal, ha egy 14 éves lánnyal efféle szexuális aktust imitáltatunk, és megalázó helyzetbe hozzuk, nyilatkozata alapján az iskola igazgatója mégsem látta problémásnak a feladatot, sőt az évfolyamról sem panaszkodott emiatt senki, állította.

Viszont abban is elég biztos vagyok, hogy ez az utóbbi tény nem annak tulajdonítható, hogy a diákok közül senki sem találta megalázónak a feladatot, hanem annak, hogy ezekben a helyzetekben azok sem szólalnak fel, akik sérülnek ezekben a „játékokban”.

Pedig ezek nem kivételes esetek, nagyon sok embernek vannak kellemetlen emlékei gólya- vagy edzőtáborokból, de valamiért a legtöbben elfogadják, hogy ez így szokás, és kész, és inkább megtartják maguknak a véleményüket. 

Még akkor is, ha a feladatok már-már a bántalmazás határát súrolják (vagy lépik át durván).

Körbekérdeztem a baráti társaságomban, kinek milyen szertartásokon kellett átesnie ilyen táborokban, és hogyan élték meg ezeket. A válaszok megdöbbentettek engem is. Számítottam rá, hogy mindenkinek lesznek hasonló emlékei, nehéz megúszni a fiatalkorunkat úgy, hogy ne gyűjtsünk be pár effélét, de a beszámolók sokkal sötétebb képet festettek, mint arra készültem. Hallottam olyan egyetemi gólyatáborról, ahol a gólyákkal az előző estéről megmaradt, összeöntött piákat itatták reggelire, olyan gimisről, akinek bekötött szemmel kockacukrot ettek a hasáról, és olyan játékról is, amely során a vesztes csapatnak nyilvánosan vetkőznie kellett. 

„Nem kéne annyi gyereket csinálni!” – Mit lehet kezdeni a Föld túlnépesedésével?

WMN Ügy – 2021. február 23. – WMN

 

Ennél már csak az edzőtáborok voltak rosszabbak:

egy ismerősöm beszámolójában csiliport, pattogós cukrot vagy akár macskakaját kentek a lányok arcára, akiknek ki kellett találniuk, hogy mi az, és ha nem jól tippeltek, meg kellett enniük. Emellett a pályán, mesélte ismerősöm, direkt agresszívak voltak az újakkal, gyakran addig, amíg fizikai sérülés nem lett a vége, de az öltözőben is annyit rúgtak beléjük, ahányas szám volt a mezükön.

A húgybombáról és a picsázásról pedig inkább nem is beszélnék, mert már bánom, hogy egyáltalán megkérdeztem, hogy mit jelentenek.

De ezeknek a feladatoknak nem is kell ennyire durvának lenniük ahhoz, hogy kellemetlenül érintsenek egy fiatalt. Én már a félidegenekkel való harcipuszizástól is baromi kellemetlenül éreztem magamat, mivel 12 évesen kerültem el egy hatosztályos gimnáziumba, ahol borzasztóan feszengtem a gólyatáborban (annak ellenére, hogy csodás szervezőink voltak), és az alaphangulat is elég volt ahhoz, hogy megijesszen. Mégis, amikor olyan feladatokat kaptam, amiktől kényelmetlenül éreztem magam, gondolkodás nélkül megcsináltam őket, ahogy mindenki más is. A barátaink, a szüleink is így tettek, és valószínűleg a gyerekeink is így fognak, ezt a mentalitást nem sikerült kinőnünk. 

Hogy pontosan miért és mióta csináljuk ezt, azt Hank Nuwer író, a hazing (azaz a beavatás gyanánt használt bántalmazás) legnagyobb szakértője foglalja össze a Wrongs of Passage (Beavatási kínzás) című művében. Először is, az ilyen szertartásokat alapvetően egy dologhoz kötjük: egy csoport tagjává váláshoz.

Ez a csoport lehet egy új osztály, egy sportcsapat, egy baráti társaság vagy akár egy másik korcsoport is, a lényeg, hogy bizonyítanunk kell, hogy a részei lehessünk. Ez azért fontos, mert számít nekünk az exkluzivitás: ha egy csoportnak bárki a tagja lehet, megkötések nélkül, úgy nem is annyira akarunk odatartozni. Akkor értékelődik fel bennünk a tagság, ha küzdenünk kell érte. 

Főiskolai beavatás 1947-ben - Forrás: Getty Images/Keystone-France/Gamma-Keystone

Az iskolai közösségekbe való beavatás sok évszázados múltra tekint vissza

Meglepően hangzik, de a hazing már Platón akadémiáján is gondnak bizonyult, a filozófus maga „vadállatoknak” nevezte az egymáson veszélyes és felelőtlen csínyeket végrehajtó tanulókat.

Luther Márton pedig az Erfurti Egyetemen szenvedett el hasonló atrocitásokat, de a trauma ellenére is a hagyomány támogatója maradt, mondván, ez neveli a fiatalokat az életre.

A Harvard Egyetem első napjaiban nemcsak a diákok, de még az iskola szabályzata is előírta, hogy az elsőévesek „kötelesek engedelmeskedni a felsőbbéveseknek”. Amerikában amúgy a görög mintájú „frat” (diákegyesületi) házak járatták a csúcsra ezt a műfajt, és a sok helyen mai napig bevett szokásnak számító feladat, a féktelen ivás is onnan ered. Egy tanulmány szerint hazánkban a szalagavatóhoz hasonlóan a gólyaavatás is Selmecbányáról ered, ahol pedig a németektől vették át ezt a hagyományt. 

Beavatás 1951-ből - Forrás: Getty Images/Bettmann

Szóval a hazing már időtlen idők óta része a kamaszkornak,

és bele van kódolva a természetünkbe, hogy részt vegyünk benne. És ez önmagában nem is baj, hiszen fontos pillanatok lehetnek ezek egy fiatal életében, és van a közösségbe fogadásnak egy gyönyörű oldala, amit öröm megtapasztalni. Gond akkor van, ha ez a beavatás átcsap kegyetlenségbe, megalázásba, megszégyenítésbe vagy szexuális kizsákmányolásba, és nem az áldozat próbára tétele, felemelése a cél, hanem a földbe döngölése, hogy „tudja, hol a helye”.

Persze abban nem mindig mindannyian értünk egyet, hogy hol végződik a próbatétel és hol kezdődik a bántalmazás, de azért vannak olyan esetek, amelyekben elég egyértelmű a határvonal. Nyilvánvaló, hogy az ilyen táborokban fájdalmasan gyakori szexuális zaklatás nem férhet bele a keretekbe. A verés szintén nem ritka, az edzőtáborok például rendszeresen tartalmaznak olyan próbákat, ahol az áldozatnak fizikai fájdalmat okoznak a pályán vagy az öltözőben. Szétrúgott here, halálesetek: Amerikából évente több extrém kegyetlen esetről is hallani. Ilyen például a 19 éves Matthew Carrington tragédiája. A fiút 2005-ben arra kényszerítettek, hogy pár óra alatt megigyon több gallon vizet, amibe belehalt (egy gallon 3,7 liter). 

Véleményem szerint ugyan a kisebb traumákat is fontos lenne elkerülni, de az biztos, hogy az ilyen súlyos bűncselekményeknek nem lehet helyük egy gólyatáborban! Tennünk kell az ellen, hogy megtörténjenek.

A durva vagy egyenesen brutális szertartások hagyományát a csend élteti.

Szinte mindegyik hazing rituálé közös eleme a titkolózás, az, hogy ami történik, csak az adott csoportra tartozik, és a közelállók (tanárok, edzők, vagy a szervező létesítmény vezetése) sem tudhatnak a belső történésekről, legalábbis „hivatalosan” és részletesen.

Így az újoncokban erős a félelem, hogy ha nemet mondanak vagy jelzik valakinek, hogy nem tartják elfogadhatónak a feladatot, az kizárással jár.

Ám, és ezt nagyon fontos tudatosítani a fiatalokban, sajnos néha ez az egyetlen dolog, amit tehetünk, ha meg akarjuk védeni magunkat vagy a társainkat a traumától. 

Persze amikor szembemész egy csoporttal, annak rémes következményei lehetnek rád nézve. Tényleg ott van a kiközösítés lehetősége, vagy hogy elkönyvelnek okostojásnak, amiért firtatod a mikénteket. Tudom, mert egész életemben ezt csináltam. Hurrogtak már ki buliból azért, mert mentőt akartam hívni egy saját hányásában fuldokló lányhoz, és bizony gólyatáborban is lúzernek tartottak, amiért nem csináltam meg valamit, ha nem volt összeegyeztethető az értékrendemmel. Viszont ezerszer inkább vállalom az ellenállás következményeit, mint azét, hogy netán valaki megsérüljön azért, mert nem voltam elég tökös közbelépni.

  

Azt, hogy meddig vagy hajlandó elmenni egy tagságért, csak te döntheted el. És azon kívül, hogy próbálsz hű maradni magadhoz, nem nagyon tehetsz mást. Viszont a hallgatás falát csak úgy dönthetjük le, ha egymásra is odafigyelünk ilyen helyzetekben. Ha kialakítunk egy kisebb csoportot a közösségen belül, ha akár csak szerzünk még egy embert, aki kiáll mellettünk, azzal másokat is arra biztatunk, hogy merjenek nemet mondani, amikor eldurvulnak a dolgok.

Legyél az az ember, akinek örülnél, ha felbukkanna, amikor szükséged lenne rá, én így gondolkodom. És fontos az is, hogy megkeressék egymást azok, akik hasonlóan érzik magukat egy helyzetben, és szövetkezzenek.

Alapvetően a felnőttek (a vezetők) dolga lenne, hogy felügyeljék a beavatási szertartásokat, a gólyatáborokat, a közösségi kapcsolódást, és ne kaphasson zöld jelzést az erőszak. De a fiatalok tudatossága is fontos: ha észreveszed, hogy valaki bajban van, legyél te az, aki megtöri a hallgatást!

A feladat nem egyszerű, de a választás igen. El kell döntened, hogy kinek az emlékeiben szeretnél jó fej lenni: egy rakat megfelelni vágyó tiniében, vagy annak az egynek segítenél inkább, aki nélküled életre szóló sebet szerezhetne magának. Én csak annyit tudok erről mondani, hogy soha nem bántam meg, amikor az utóbbit választottam. 

Nyáry Luca

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT 

Kiemelt kép: Jelenet az Esküdt ellenségek: Különleges ügyosztály című sorozatból - Forrás: Getty Images/Will Hart/NBCU Photo Bank/NBCUniversal via Getty Images